Egyik feltételezés: a jelenlegi kormányfő - és pártja, kormánykoalíciója - magától nem jön rá az adócsökkentés, a korábbi energiaárak visszaállításának politikai előnyeire. Másik feltételezés: a pénz- és tőkepiac, valamint az Európai Unió és az államháztartásunkat árgus szemmel figyelő Almunia biztos nyugodtan, változatlan stílusban kitart a magyar gazdaság mellett akkor is, ha a jelenlegi megszorító intézkedéseket "felmondja" a kormányzat.

A Fidesz egy hete kezdődött és milliónyi kézjegyre igényt tartó aláírásgyűjtése voltaképpen mind a két feltételezésre egyfajta igenlés. Azzal a kis megkötéssel, hogy talán rá akarják szorítani a kormánykoalíciót, ha visszavonják az intézkedéseket, akkor utolérik az egykori Fidesz-kormány utolsó évének teljesítményét. Az akkori 2,8 százalékos növekedést.

A most 4,3 százalékos GDP-bővülés, a jövőre - a jelenlegi feltételrendszerben - még mindig 4 százalék körüli gyarapodás valóban összehasonlíthatatlan a korábbi kurzuséval. De a politikai utolérőshow érdekében aláírók azt remélik, hogy a jelenlegi kormányfő, pártjával, koalíciójával együtt megszűnik fafejűnek lenni, s tényleg csökkenti a terheket - a közterhek társaságában -, s arra a két hétre, ameddig ráeszmél Almunia biztos, Brüsszel, továbbá a pénz- és tőkepiac a magyarországi történésekre, 14 napos át bekaszírozza a boldogságos politikai előnyt.

Körülbelül két egész hét kell ahhoz, hogy a milliónyi aláíró akaratából teljesen padlót fogjon a gazdaság, az államháztartás, s a fejreálló pénz- és tőkepiac következtében a reálgazdaság is. Mert hát a "külvilág" nem értené, miért hátrál meg a kiadások reformszerű, tartós, átstrukturált lefaragásától Magyarországnak nemcsak a jobb oldala, hanem a bal is. A kormánykoalíció ugyanis azt vállalta: előbb a bevételek kényszerű növelésével, aztán a kiadások mérséklésével - a nagy elosztórendszerek reformjával - az államháztartás egyensúlyi állapotát fokozatosan helyreállítja.

Hála az aláírásgyűjtőknek, a kormányfő belátta: ha Brüsszelben hiteles akar maradni a kormány, akkor az EU irodáiban - például Almuniánál - beszélhet nyíltan, de nem teheti ezt itthon. Be is jelentette, hogy ezentúl nincs eurós időpont. Csak az egyszerű többséggel megváltoztatható törvényekkel, mintegy szlalomozva, nem a lehetséges, hanem az esetleges sebességgel haladva jutunk el az óhajtott egyensúlyig.

Az ötlet mindenesetre jó. Most már nem tudjuk, hogy meddig tartanak azok a kínok, amelyek árán a növekvő bevételek és a csökkenő kiadások hatására rend lesz az államháztartás vidékén. Eddig tudtuk. A 2010-es euró legalább a reménnyel kecsegtetett, addig szenvedünk, utána talán már nem.

Az egymillió aláíró utolérőshow-ja - a maximum 2,8 százalékosra leküzdött GDP-növekdés az országnak tartósan hátat fordító pénz- és tőkepiaccal - meghozhatná a teljesen kiszámítható eredményt: egy-két emberöltőnyi időre nem lenne gondunk az euró bevezetésével. A kérdés sem lehet más tehát: az egymillió aláíró utolérőshow-ja következik most, avagy a  másik néhány millió ember túlélő show-jából lesz Európa kellős közepének valóság show-ja?