Újfent bebizonyosodott, máig helytálló a régi mondás, miszerint „a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”. Az Orbán-kabinet illetékesei az egyszemélyi vezető nyilvánvaló utasításának szolgaian engedelmeskedve villámgyorsan letettek a kormány asztalára egy formailag a fiatalokat fókuszba helyező javaslatcsomagot, melynek gerincét a főként a negyven alatti korcsoportokat hatványozottan sújtó lakhatási válság kezelését szolgáló intézkedések képezik. Az első látásra nagyvonalúnak tűnő kormányzati juttatáscsomag (melyen belül kiemelendő az első lakásvásárlók számára 3 százalékos THM-mel folyósítandó 25 éves futamidejű – eleinte igénylőnként 50 millió forintban maximalizált, majd utóbb bizonyos ingatlantípusoknál 100 milliósra növelt keretösszegű – hitelfelvételi lehetőség) borítékolhatóan a hazai ingatlanpiacon immár egy évtizede töretlenül érvényesülő áremelkedési megatrend további élénkülését fogja eredményezni.
Fotó: Depositphotos
Eme – fentebb érintett – negatív folyamatok közismertek, így további taglalásuk csaknem felesleges. Viszont az már kevéssé köztudott, hogy Nyugat-Európa-szerte alapvetően hasonló jellegű lakhatási gondokkal küzd a nagyvárosi fiatal generációk mindegyike, amit az e tárgyban minap rendezett barcelonai tömegtüntetés is alátámaszt. Az Euronews vonatkozó helyszíni tudósítása szerint a városmagból a rosszabb megközelíthetőségi adottságokkal bíró külvárosok, vagy egyenesen a távolabbi agglomeráció irányába kiszoruló lakosság az átlagbérekből egyszerűen képtelen kigazdálkodni az élhetőbb kerületekben az egekbe szálló lakbéreket. Hasonló állapotokról hallani az idegenforgalom, a külső irányú bevándorlás, valamint a munkavállalási és a tanulmányi célú belső migráció okán állandó betelepülési nyomás alatt álló nagyvárosok felől az öreg kontinens egészén. Az osztrák vidéki nagyvárosokban (mindenekelőtt Salzburgban és Grazban) egyenesen tarthatatlan bérleménypiaci viszonyok, valamint a főként a diákságot, a pályakezdőket, illetve a fiatal felnőtteket sújtó lisszaboni és észak-németországi lakáskrízis szintén komoly publicitást kapott az újmédiában az elmúlt évek során. Minden túlzás nélkül leszögezhető: az érintett nagyvárosi csoportok helyzete egyre kilátástalanabbnak tűnik.
Az általánosan vallott tévhit szerint a párnapos turisztikai célú lakáskiadás terjedése a lakáspiaci árrobbanás legfőbb okozója, azonban a vonatkozó trendek sokkal régebbre nyúlnak vissza. Az interneten keresztül lefoglalható rövid távú szálláskínálat igénybevételének divatossá válását megelőző évtizedekben se volt sokkal kedvezőbb a helyzet e téren, azonban internet híján sokkal kevesebb publicitást kapott e probléma a világsajtóban, mint napjainkban. A fapados légitársaságok megjelenése óta valóban olcsón elérhető desztinációkká váltak a nagyvárosok az alacsony jövedelmű rétegek számára is, viszont a távolsági tömegturizmus radikális élénkülése legfeljebb súlyosbító tényezőként érezteti kedvezőtlen hatását. Az alapprobléma ugyanis nem innen ered, miként azt hamarosan látni fogjuk.
E negatív modernizációs trend – amint az általában lenni szokott – a második világégést követően az USA városövezeteiből indult máig virulens világhódító útjára. A zöldövezetekben jó üzleti érzékkel megáldott ingatlanfejlesztő mamutvállalatok által villámgyorsan felhúzott, évtizedeken át gombamód szaporodó elővárosok trendivé válása folytán gyorsan kiürültek a nagyvárosi Amerika klasszikus vöröstéglás bérház-negyedei. A fizetőképes kereslet elköltözése automatikusan vonta maga után a kereskedelmi- és szórakoztatószféra ottani egységeinek átdeponálását az egyre inkább urbanizálódó városhatár-térségekbe, mely folyamatokkal párhuzamosan a belvárosok egyre olcsóbban elérhető bérház-övezeteit roncstársadalmi szubkultúrák kezdték dominálni, miközben az amerikai ipar kelet-ázsiai irányú kiszervezésével egyidejűleg munkalehetőségek híján kedvezőtlen jövedelmi viszonyok állandósultak e (főként színesek és fehér munkanélküliek lakta) depresszív lokációk túlnyomó többségében. A középosztályi külvárosok felől a hatvanas-hetvenes évek fordulójára általánossá váló – munkavállalási célú – napi ingázás kellő mérvű tömegközlekedési infrastruktúra híján a közúthálózatra terhelődött, amely jelenség természetszerűleg fokozta a közlekedési dugók gyakoriságát, valamint a fokozott gépjárműhasználat folytán állandósította a környezet- és zajszennyezés kritikus mértékét. A hagyományos lakófunkcióját vesztő városmag csaknem mindenhol élhetetlenné vált az összeépülő partvidéki városövezetekben.
A globalizáció előrehaladtával eme – kezdetben egyedi mód észak-amerikainak gondolt – vésztendencia világjelenséggé vált az északi féltekén, ami maga után vonta az irodatereket és szolgáltató-negyedeket centralizáló kereskedelmi parkok, valamint az azok vonzáskörzetében fekvő lakóparkok elterjedését a fejlett ország-csoportban. A Nyugat-Európába a hetvenes-nyolcvanas években átterjedő jelenség folytán funkcióját vesztette az épített örökség legjava, ugyanis sorra elnéptelenedtek a globalizáció előrehaladtával az immár a városövezetekben összpontosuló korábbi munkahelyeiket fokozatosan elvesztő kisvárosias térségek.
A kontinentális Európa második legnagyobb nemzetgazdaságában mára mindennek folytán a népesség kétharmada a romló (köz)szolgáltatás-színvonal és a magas inaktivitási ráta jellemezte ún. periférikus Franciaország lakója. Eközben a magasabb bérszínvonalú munkaerő-piaci lehetőségekhez és a színvonalasabb oktatást garantáló felsőoktatási kínálathoz való hozzáférést monopolizáló megapoliszok-régiókban koncentrálódik a fiatalabb korösszetételű, képzettebb, motiváltabb lakónépesség legjava, ami tovább fokozza az érintett lokációkban a nemzetközi tőkepenetrációt. E haláltáncszerű körforgás állandósulása az egekig emeli az egyre zsúfoltabb és élhetetlenebb nagyvárosi agglomerációkban az ingatlanárakat, ami maga után vonja a lakóingatlanok, üzlethelyiségek és irodaterek bérleti költségeinek robbanásszerű emelkedését az érintett fejlett lokációkban.
Az állam (értve ez alatt a helyhatóságokat és a központi államszervezetet egyaránt) szinte mindenhol gigantikus költségeket vállal magára a piaci nagybefektetők profitlogikájától vezérelt viszonyok legalább felületes kezelése céljából, ami a közúthálózat-bővítés fokozott forrásigénye, valamint a kötöttpályás közösségi közlekedés kapacitásfejlesztésére vonatkozó lakossági elvárások okán emberöltők óta leköti a központi állami és nagyvárosi költségvetések beruházási forrásalapjainak zömét. Miközben e folyamat árnyoldalaként előálló folytonos lakhatási krízis kezelésére már nem jut elegendő közpénz szinte sehol az északi féltekén.
A periférikus körzetekben eladhatatlan ingatlanok sora jelzi a munkaerő-piaci szempontból szelektálódó lokációk villámgyors elértéktelenedését, miközben a lakáshiány enyhítésére az időközben kiszervezett néhai nagyvárosi gyáripar rozsdaövezeteit is lakóterületekké átminősítő városvezetések továbbra is képtelenek a kritikussá váló helyzet érdemi kezelésére. A nagyvilág elitcsoportjait lakhatási és tanulmányi céllal extrém módon vonzó világvárosokból fokozottan kiszorul a kellő vásárlóerővel immár nem bíró helybeli középosztály-maradvány a világvárosokhoz viszonylagos közelségben fekvő mezoszintű csapágyvárosokba, ahonnan e fővárosi jövevények szorítják ki a tősgyökeres vidéki alsó-középosztályt a viszonylag még élhető kisvárosok felé; eme utóbbi szcénák viszonylagos fizetőképessége pedig a totális perifériára űzi a társadalmi többséget. A lakhatási lépcső legalján a margóra szorult dolgozó szegények, munkanélküliek, bevándorlók alkotta prekariátus réteg tanyázik a számára még épphogy megfizethető élhetetlen lakóhelyén elvágva a piaci- és közszolgáltatások csaknem teljes körétől, egyre távolabb szorulva az elsődleges munkaerőpiactól, valamint az egészségügyi, oktatási, közművelődési és közlekedési csomópontoktól. A lakóhely immár vitathatatlanul determinál. Amit kérlelhetetlenül jelez az EU nyugati felén a mindeddig túlnyomórészt békés diáktüntetéseken túlmenően az egyre agresszívabb jellegű proteszt mozgalmak sokasága is, mint amilyen például a sárgamellényesek tüntetése volt pár évvel korábban Franciaországban, vagy amilyen jellegűnek a Benelux- térségben sorra újjáéledő bevándorló-negyed lázongások is bizonyulnak. A nyugati társadalmak egyre fokozódó rendszerellenes amplitúdóját elsőként az egy emberöltővel korábban Nyugat-Európa-szerte lezajló (főként a franciaországi, belgiumi, németországi bevándorló-hátterű fiatalságot mobilizáló) külvárosi megmozdulás-sorozat jelezte, mellyel szociológiailag nyilvánvalóan kapcsolatba hozható a jelenkori megmozdulás- dinamika mindegyik fentebb felsorolt példája.
A hosszadalmas EU-integrációs folyamat másfél évtizede során hazánk jó előre alaposan felkészülhetett volna e vészjósló megatrend hazai érvényesülésére is, azonban a rendszerváltás kormányai (csakúgy, mint az elmúlt két évtized kormányzatai) nem fordítottak kellő figyelmet ezen alapprobléma intellektuális és gyakorlati kezelésére. Ami utóbb nagy felelőtlenségnek bizonyult tekintettel arra, hogy a hat (felzárkózási programok megvalósítására kijelölt) magyarországi konvergencia-régióból négy immár tartósan rajta szerepel a legelmaradottabb húsz európai régió listáján. Pontosan prognosztizálni lehetett volna, hogy a belső migráció a romló közbiztonsági, munkaerő-piaci és közszolgáltatási helyzetből fakadóan a főváros irányába fogja terelni (a nyugat-európai kitelepülés élénkülése mellett) a magyar népesség többségének otthont adó régiók felől a fiatalabb korcsoportokat, ami idővel a (külső bevándorlás szempontjából is fókuszterületnek minősülő) központi régióban felfoghatatlan közlekedési, közoktatás-szervezési, szennyvízkezelési, ivóvíz-biztosítási, útburkolat-terhelési kihívásokat és ingatlanpiaci boomot fog eredményezni.
Vagyis a feladatát elvégezni újfent restnek bizonyuló hazai pártpolitikai szféra okolható főként amiatt, hogy a központi régióban (azaz a fővárosban és a határai köré fonódó Pest megyében) összpontosul napjainkban a hazai lakónépesség közel harmada. Miközben a helyben rendelkezésre álló ingatlanállomány és a kapcsolódó közületi infrastruktúra-hálózat (a rendszerváltás óta e térségben összpontosuló építőipari fejlesztések ellenére) képtelen kezelni az egyre fokozódó lakossági igényeket, aminek trendszerű árrobbanás a következménye a lakóingatlanok adásvételi és bérleményi piacán egyaránt.
Az elmúlt évtized – meglehet jó szándékú, de – ügyetlen kormányzati beavatkozásai az ingatlanpiac viszonyaiba hozzájárultak a lakhatási helyzet további romlásához. A CSOK meghirdetését követően sokfelé tíz év alatt megnégyszereződött az átlagos négyzetméterenkénti ingatlanár a legmodernebb gazdaságszerkezetű hazai térségekben. A napjainkban útjára indított kedvezményes hitelpolitikai programok révén további – messze infláció feletti – árrobbanás előtt áll a lakáspiac érintett szegmentuma. Ne feledjük, a kádárizmus fénykorában évente 100-150 ezer közötti sávban alakult az újonnan átadott lakások száma, ami a legkedvezőbb időszakban se mozdul ki a rendszerváltás óta az évi 40-45 ezer közötti frissen átadott lakóingatlant jelentő építőipari produktum sávjából. A belső és külső migrációs többlet folytán a központi régió települései és a csapágyvárosok ilyen csekély építőipari teljesítmény révén nem lesznek képesek érdemben kezelni a kialakult kritikus helyzetet, ami az ingatlanpiac bérleményi és adásvételi szegmenséből egyaránt kiszorítja a lakhatási, kereskedelmi, irodai funkciójú létesítmények igénybevevői köréből a lakónépesség többségét és a hazai KKV-k nagy részét. Tovább fokozza a krízis társadalmi hatását, hogy kellő mérvű kollégiumi kapacitás híján a diákság se fog tudni eleget tenni az egyetemi városokban megfizethetetlen lakhatás okán tanulmányi célkitűzéseinek.
A jelek szerint Magyarország gazdaságszerkezeti csapdában vergődik, amit nem akar észlelni a regnáló kormányzat (akut programhiányból kifolyólag láthatóan az ellenzék se). A kialakult helyzet nagyban hasonlít a vonatkozó ausztráliai állapotokra, ugyanis a gyorsan élénkülő nagyvárosi ingatlanpiacról a kelet-ázsiai irányú tanulmányi és üzleti célú bevándorlás kiszorította az elmúlt emberöltő során a helybeli középrétegeket. A 2008-as krízist leszámítva papíron emberemlékezet óta töretlenül növekvő ausztrál GDP máig elfedi a társadalmi és gazdasági folyamatok valós jellegét a kontinensnyi országban, hiszen a lakónépesség pusztán a bevándorlás okán emelkedik (a helybeli középréteg demográfiai összeomlás közepett éli mindennapjait a lakhatási krízis folytán), emellett a dinamikus növekedési trend mögött pusztán az ingatlanboom miatt virulens építőipari és ingatlanközvetítési szegmens szárnyalása húzódik meg. Miközben az egykori brit domínium-területnek a 21. századi jövőjét alapvetően megalapozó innovatív ágazatiba nem érkezik elegendő működő tőke, hiszen a holtvagyont fokozó ingatlanfejlesztések révén nagyságrendileg nagyobb hozam realizálható kockázatmentesen, mint bármely más szegmensben. Vagyis az infokommunikációs üzletágban, illetve a start up szcénában való aktív részvétellel természetszerűleg együtt járó fokozott üzleti kockázat tartós vállalására egyre kevesebben hajlandóak arrafelé érthető módon.
Az ausztrál gazdaságszerkezet indusztriális és szolgáltatóipari ágazatai ennek betudhatóan mára fokozottan leromlottak, mely trendből fakadóan a nemzetközi összevetésben kirívó likviditásnak örvendő ausztrál magánnyugdíjalapok kényszerűségből külföldi (a Wall Streeten, vagy a Cityn belül jegyzett) részvénybefektetéseket kénytelenek eszközölni, amennyiben nem szándékoznak részt venni a hazájukban virulens ingatlanbuborék-képzés további generálásban.
A fentiekhez hasonlóan a lakásvásárlási folyamat hazánk nagyvárosaiban (csakúgy, mint az EU egészén) többé már nem egy szokványos lakhatási igényt kielégítendő nyélbe ütött emberöltőkre szóló ingatlanpiaci ügylet, hanem egy távlatos befektetési stratégia realizálása. Tekintettel arra, hogy a lakásvétel immár nem saját lakhatási célt szolgál, így az ingatlantulajdonlás elszakad eredeti (valós) funkciójától, és befektetési termékké válva mesterségesen függetlenedik a reálgazdasági folyamatoktól. A sokszor az év nagy részében üresen álló (külföldiek tulajdonolta) lakóingatlanok nem a helybeli lakosság kereskedelmi és lakhatási igényeit szolgálják, hanem időnként kihasználatlanul a befektetők profitrealizáló céljainak függvényei. Jó példa erre a pesti belvárosi buli-negyed, melyben a helybeli lakosok igényei tartósan háttérbe szorulnak éppúgy, mint a – hazainál sokkal nívósabb, de funkciója tekintetében mára éppúgy primer idegenforgalmi funkcióval bíró – hasonló jellegű prágai, barcelonai, párizsi városmag-lokációkban. Mindennek jegyében az idegenforgalmi szempontból fókuszterületnek számító európai nagyvárosok polgárai a befektetők érdekeihez igazított jogszabályok folytán kiszorulnak felmenőiktől örökül kapott lakónegyedek legjavából a perifériák felé.
A korántsem spontán mód kialakuló helyzet leginkább annak folytán lesz katasztrofálissá, hogy intellektuálisan nem történt meg annak feltérképezése, ekként a közületi válaszlépések is erőtlenek és látszólagosak. Ugyanis a hazai megoldási javaslatok – a külhoniakhoz hasonlóan – nem a probléma velejét igyekeznek megragadni, hanem mindössze tüneti enyhítés gyanánt szolgálhatnak még legjobb esetben is (lásd a rövid távú turisztikai célú lakáskiadás korlátozására vonatkozó nagyvárosi városvezetői javaslatok sorát Európa-szerte). Ugyanis a lakhatási válság nem a lakóingatlanok piacáról indul ki, hanem a munkaerőpiacról és a gazdaságszerkezeti defektusok felől.
Amennyiben rendelkezésre állna a leszakadó térségekben is egy – a korábbihoz mérhetően – nívós közszolgáltatási színvonal csakúgy, mint a régi idők szerinti munkaerő-piaci kínálat, akkor a fiatalság nem áramlana oktatási, munkavállalási, rekreációs céllal a távoli nagyvárosokba, így mérséklődne a megapolisz-övezetekre háruló népességterhelési volumen, vagy akár megszűnnének (azaz spontán mód visszabomlanának) az élhetetlenül túlzsúfolttá növesztett városövezetek Európa-szerte. Amennyiben az öreg kontinensen valaha virulens vegyes-gazdasági modell (amihez nagyban hasonlított az államszocialista fejlesztő állam is térségünkben) nem került volna a történelem szemétdombjára, és ha az állami redisztribúció nem lenne bő emberöltő óta szitokszó világszerte, akkor a vidéki rurális és indusztriális térségek – önnön életképességük folytán – nem veszítenék el általános jelleggel valamikori népességmegtartó képességüket.
Egy demokratikus állam közfunkciója nem az ingatlanfejlesztés további elősegítésében rejlik a megalomániás nagyváros-szigetek vonatkozásában, hanem leginkább abban, hogy a perifériatérségekbe aktív fejlesztéspolitika révén kutatási és innovációs ágazatokat telepítő, valamint ugyanott felsőoktatási centrumokat fejlesztő közületi szféra aktívan hozzájárul a vidék felzárkóztatásához, miként az történt anno Nagy-Britanniában a lepusztult walesi és skóciai bányavidékeken a Thatcher-kormányzat fénykorában. A ’80-as évekbeli tory kormányzat sikerének tudható be a ködös Albion perifériatérségeiben összpontosuló – a mára világhírűvé lett – brit fehérköpenyes gazdaság kialakulása és meggyökeresedése.
Hasonló jelleggel zajlott anno az USA területén belül (tradicionális agrárius szerkezete folytán) sokáig alárendelt gazdasági szerepkörrel bíró Dél felvirágoztatása a Roosevelt-féle New Deal kezdeteitől a hetvenes évek végéig bezárólag, amely törekvés folytán jött létre a nyolcvanas évek elejére a Floridától Kaliforniáig hózódó ún. napfényövezet (vagyis a máig sokat emlegetett: sun belt). Mely modellben – a szabadpiac napjainkban is első számú világgazdasági központjában – aktív állami beavatkozás nélkül bizonyítottan nem alakulhatott volna ki Austin térségének világraszóló hardver- és szoftverszcénája, a Mexikói-öböl petrolkémiai és védelmi ipari ágazata, valamint a NASA űrkutató-bázisainak sora.
A bankrendszer a hazai bíróságok és a valaha nagy tekintélynek örvendő törvényhozás asszisztálása mellett a saját lakó ingatlanjukban élni szándékozó – valaha középosztályi státusú – állampolgároktól kiszipolyozott Magyarországon egy bő évtizeddel ezelőtt hozzávetőlegesen hatezer milliárd forintot a devizahitel-krízis időszakában és az azt követő években. Ami a korabeli magyar GDP mintegy 15 százalékával volt azonos (mely tényen az se változat, hogy a nemzeti össztermék Magyarországon az uniós forrásoknak hála az elmúlt másfél évtizedben megduplázódott). Ennek folytán a hazai alsó-középosztály hitelképessége tartósan megrendült, így piaci alapon önerejéből önnön lakhatását finanszírozni immár képtelen. Azon KSH-adat, miszerint hazánkban a lakónépesség bő 90 százaléka rendelkezik saját tulajdonlású ingatlanvagyonnal, téves adatsorokon alapszik, hiszen sokan életvitelszerűen távol kénytelenek munkát vállalni családi lakóhelyüktől, így egyúttal bérlőként is részesei a hazai ingatlanpiacnak, habár formailag lakástulajdonosok is. Ezen túlmenően még többen mindössze résztulajdonosai a tényleges lakóhelyüktől távol fekvő – családi örökségüknek számító – ingatlanjuknak, ahol a többgenerációs hozzátartozói kör ingatlanban való tartózkodása folytán kellő lakótér nem áll rendelkezésre lakhatásuk távlati biztosításához.
A lakhatási válság a dráguló lakásbérleti díjak és az emelkedő lakásárak folytán fokozódó bankhitel-törlesztési díjak miatt mérséklően hat a háztartások szabadon elkölthető jövedelmére is, ami drasztikusan csökkenti a lakossági vásárlóerőt, így a zömében a belpiaci tercier szegmensben működő KKV-k piaci növekedését meghatározó jelleggel korlátozza. A vonatkozó nemzetközi kutatások emellett rávilágítanak arra is, hogy a drága nagyvárosi ingatlanárak miatt kényszerűen terjedő ingázási életforma negatívan hat az érintettek egészségi állapotára, valamint rontja a GDP-mutatókat is a csökkenő szabadidő miatt mérséklődő lakóhelyi költési hajlandóság okán. A megfizethetetlen lakhatás miatti külföldi irányú elvándorlási hullám sok térségben tovább csökkenti a fiatal lakónépesség lélekszámát, ami egyidejűleg tovább gyengíti a leszakadó térségekben már addig is minimális vállalkozási hajlandóságot csakúgy, mint az érintett lokációkban eleve átlagalatti szinten tanyázó vásárlóerőt.
Az ingatlanpiaci boom további árnyoldalaként említendő meg az építőipar messze aránytalan túlsúlyának állandósulása a gazdaságszerkezetben, amely sajátosság tartósan rontja az adott nemzetgazdaság innovációs potenciálját, valamint idővel (az ingatlanpiaci lufi időnként törvényszerűen bekövetkező kidurranását követően) tartósan inaktív ingatlanpiaci potenciált hagy az utókorra (lásd a kelet-kínai partvidéki szellemvárosok sorát). Az egyoldalú gazdaságszerkezeti túlsúly által kialakított reálgazdasági torzulások folytán nő az érintett nemzetgazdaságok ellenálló-képességét kikezdő fokozott válságkitettség előállásának valószínűsége, valamint a tőzsde pangása nagy valószínűség szerint állandósul (az erőforrások ingatlanpiaci centralizációja folytán). A bankszféra az állami kamattámogatásoknak betudhatóan leginkább ingatlanpiaci projektekre specializálódik, ami elvonja a forrásokat a K+F+I vonatkozású (távlatilag sokkal perspektivikusabb) projektektől, valamint a pénzintézetek portfólióját is meghatározó jelleggel teszi aránytalanná, illetve nem várt recesszió esetén az által vészesen sérülékennyé. Az egyéb szektorok emiatti tudatos alulfejlesztése folytán a KKV-szegmens vonatkozásában az érintett ország általános fejlettségi szintjéhez képest az államháztartás társaságiadó-bevétele csakúgy, mint a helyhatóságok iparűzési-adóbevétele messze elmarad az ideális szinttől.
A nyugati metropoliszokban (Budapesthez hasonlóan) sokfelé láthatóak már napjainkban is jelei a legfeljebb drágán hozzáférhető (azaz a piaci szereplők működése folytán mesterségesen túlárazottá vált) lakhatási piac – más ágazatokra gyakorolt – teljesítményrontó hatásainak, ugyanis a turisztikailag kevéssé frekventált lakóövezetekben a vendéglátó-ipari és szórakoztatóipari egységek körében bezárási hullám vette kezdetét az elmúlt években (amit a közvélekedés tévesen főként a rég elmúlt pandémia utóhatásának tud be).
Zárásul fontos megemlíteni a többnyire még az államszocializmusból származó régi építésű ingatlanállomány felettébb kritikus helyzetét hazánkban. A növekedésgeneráló okokból főként az új építésű ingatlanok piaci szegmensére fókuszáló állami ösztönzési rendszer hagyományosan nem biztosít kellő erőforrás-állományt a régi építésű, rossz energetikai besorolású ingatlanállomány épületszigetelési és épületgépészeti jellegű fejlesztésére, holott a globális felmelegedés folytán egy emberöltőn belül többségük jelen állapotában lakhatatlanná fog válni.
Az MIT vonatkozó kutatása szerint minden egyes 1 Celsius foknyi átlaghőmérséklet-emelkedés egy adott országban 1,1 százalékkal csökkenti a GDP-t a kibontakozó sorozatos hőhullám miatt romló munkakörülmények és azzal egyidejűleg szintén végbemenő lakhatási színvonalvesztés okán. A trópusi országok zömének elmaradottsága rávilágít eme összefüggés helytálló voltára. Az MTA kutatóhálózatának illetékes egységei valamikor az ezredforduló tájékán (a globális felmelegedést kutató WAHAWA-projekt hozadékaként) letettek az első polgári kormány asztalára egy részletekbe menő tanulmányt a hazánk klímáját kvázi-szubmediterránná alakító éghajlatváltozás egy emberöltőn belül várható vészjósló következményeit taglalva, azonban a korabeli pártpolitika ingerküszöbét nem érte el a magyar tudomány kiemelkedő képviselőinek vészjelzése. Szerencsére (azóta) az MTA-tól elrekvirálta az egyazon politikai színezetű hazai kormányzat a kutatóhálózat egészét, ekként újabb vészjelzések híján a krízis nyilván nincs jelen a rendre nagy ívű geopolitikai koncepciókat hirdető magyar kormányzat problématérképén. Csak a hőség egyre nagyobb, meg a nyári vízhiány egyre általánosabb országszerte. Az újfent hangzatos akciótervek sorával kezelni szándékozott szárazsági vészhelyzet legalább sikerrel elterelheti a közvélemény figyelmét a lakhatási válságról. Még a vak is látja: az öntömjénező marketingben élenjáró magyar politikai elit sikerszériája töretlen.
