A költségvetés, bár szigorúan véve az állam tervezett költéseit és bevételeit tartalmazza, meghatározza a gazdaság mindennapjait is. Mennyiben jelent változó környezetet a 2010-es büdzsé, hoz-e némi irányváltást a magyar gazdaság és szereplői számára? Többek között erről kérdeztük Róna Péter közgazdászt, aki a beszélgetés felütéseként leszögezte: függetlenül attól, hogyan ítéljük meg a költségvetés szerkezetét és tartalmát, Bajnai Gordon elismerést és dicséretet érdemel, hogy teljesítette, és pontosan azt teljesítette, amit ígért, és ebben az értelemben teljesítménye egyedülálló.

- De ezen túlmenően felmerül a kérdés, hogy jót ígért-e, és jól teljesítette-e azt - árnyalta rögtön e megközelítését a közgazdász. - Ha azt mondjuk, hogy a feladata az volt, amit ő saját magának kijelölt, nevezetesen az államcsőd elkerülése, és semmi más, akkor ezt teljesítette, és megalkotott egy olyan költségvetést, ami az államcsőd veszélyét hátrébb sorolta. A gazdaságpolitika folyama azonban három folyóból áll össze: fiskális politika, monetáris politika és az ágazati reálgazdaság politikája. Húsz éve, hogy e három között a magyar gazdaságban semmiféle összhang nincs. A monetáris politika pedig húsz éve éles harcban áll a monetáris politikával. Ez igaz volt Surányira, Bod Péter Ákosra, Járaira...

■ A Bokros-csomag idején és az Orbán-kormány alatt is mintha együttműködött volna a pénzügyi tárca és a jegybank.

- Az előbbi pillanatnyi harmónia volt, pár hónapig tartott. Az Orbán-kormány alatt ugyan nem veszekedtek, de amikor Járai Zsigmond a Pénzügyminisztériumból átköltözött a Magyar Nemzeti Bankba, bejelentette, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai cél az infláció visszaszorítása. Ez, ebben a formában, nagyon rossz cél volt. Ő azt hitte, hogy nekünk kötelességünk és érdekünk a maastrichti inflációs cél mielőbbi teljesítése. Ez a hit a mai napig él, pedig ez súlyos tévhit.

"Nem szoktunk őszinték lenni, nem beszélünk világosan." Egymás között sem. - fotó: Bartos Gyula

■ De a maastrichti követelmény teljesítése nélkül nem juthatunk be az eurózónába.

- Nem tudunk bekerülni az euróövezetbe 62-63 százalékos reálkonvergencia mellett. Ez egy öngyilkos gondolat. Ahhoz viszont, hogy nagyobb növekedésnek induljunk, az inflációs cél alakításánál kénytelenek vagyunk figyelembe venni a Balassa-Samuelson-hatás következményeit: egy felzárkózó ország természetes inflációs rátája magasabb, mint azoké, amelyekhez felzárkózni kíván. Maastricht oltárán butaság föláldozni a növekedés lehetőségét.

■ A válság tapasztalatai, következményei után, a stabil valuta érdekében nem a gyors euróbevezetés a legkedvezőbb számunkra?

- Ez nagyon rossz elmélet. A felzárkózási folyamat nagyon rögös út, és ennek egyengetéséhez a felzárkózó országnak szüksége van minden elképzelhető kiigazító eszközre. Ha kidobjuk az ablakon az árfolyamot mint kiigazító eszközt, attól a kiigazítás igénye nem fog eltűnni. Nem az árfolyamnál fog lecsapódni, hanem valahol másutt. A reáljövedelmeknél. Ami a posztszocialista országokat és az eurócsatlakozást illeti, az a gond, hogy ez a bevezetést megelőző időszakban a gazdaság teljesítőképességét messze meghaladó szintre felértékeli a valutát. A csatlakozó ország mögött pedig bezáródik az ajtó, nincs visszaút: ott van a magas szinten történt belépés és annak összes következménye, mint Szlovákiában. Ami a reálszféra teljesítőképességét illeti, ez katasztrófa. A reálszféra a túlértékelt árfolyam egyetlen orvoslási eszközét csak a reálbérek visszaszorításában láthatja, mert más nincs.

■ Bocsánat, kicsit eltérítettem a költségvetéstől...

- A jegybank Maastichtra, az infláció visszaszorítására hivatkozott a magas reálkamat magyarázataként. Az erős forintárfolyam viszont létrehozta a devizahitelezést, az meg az erős árfolyam és a magas reálkamat második magyarázatát, miszerint, ha nem erős a forint, bedőlnek a devizahitelek. Függetlenül attól, hogy ez igaz-e, vagy sem, a lényeg az, hogy a forint árfolyamát nem a reálszféra tényleges állapota határozza meg. Ilyen értelemben tehát a monetáris politika nincs kapcsolatban a fiskális politikával, amelynek egyik feladata éppen a reálgazdaság állapotának gondozása lenne. Ilyen monetáris politika mellett a fiskális politika nem tudja ellátni az egyik legfontosabb teendőjét, nevezetesen a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés igényének a kielégítését. Az ágazati politika hiánya pedig tovább rontja ezt a helyzetet, mert azok a szűk források, amelyek a gazdaság irányítása érdekében egyébként a rendelkezésére állnának - ámbár, köszönhetően a monetáris politikának, nagyon drágává válnak -, lobbiérdekek harcának vannak kitéve.

■ Az ágazati politika hiánya a gazdaságpolitika és a jövőkép hiányából fakad?

- Így van. Abból fakad, hogy a liberális közgazdaságtan szerint nincs is erre szükség, az ágazatok sorsát a piac dönti el. Ez a magyar és a hasonló méretű és fejlettségű gazdaságok esetében egyáltalán nem igaz. Itt, ha a tőkére bízzuk a források allokálását, borítékolható, hogy az nemzetgazdasági szempontból nagyon rossz döntéseket fog hozni, mert abból a szempontból dönt, ahonnan jön. A magyar neoliberálisok ellenében is lehet idézni a klasszikus liberális közgazdaságtan néhány alaptételét, például azt, ha van komparatív előny, akkor van ágazati politika, mert egyáltalán nem biztos, hogy a piacok feltétlenül helyet adnak a komparatív előnynek. Ott van a Vásárhelyi-terv, nem lett belőle semmi. Hetvenezer hektár föld most is belvíz alatt van. Ezt minden második évben végigjátsszuk, óriási veszteségekkel. Kiszámoltam: tíz év aszály, árvíz, áradás és fagy veszteségéből az egész Alföldet Hollandiává lehetne alakítani, mert abból, amit minden tíz évben kifizetünk a károkért, ilyen öntözőrendszert lehetne kifejleszteni. Ami pedig a Bajnai-költségvetést illeti, ott az elmélet az - és ezt Oszkó Péter világosan elmondta -, hogy ha egyszer megvan az egyensúly, attól kezdve minden magától megy: jön a külföldi tőke, mert visszaáll a bizalom, ha jön a tőke, beindul a gazdaság és a foglalkoztatottság, és lesz növekedés. De ez súlyos tévedés.

■ De van igazságtartalma, nem?

- Önmagában nincs. A külföldi tőke persze hoz döntést bizalmi alapon, de valójában megtérülésiráta-alapon dönt. Megnézi az adórendszert, a monetáris politikát, hogy mennyibe kerül a tőke, és ennek alapján milyen megtérülési rátára számíthat. A bizalmi kérdés ekkor jön fel: elhiszem én ezt, bízom benne? Ha nincs meg a megtérülési ráta, nem érdemes a bizalmi kérdéssel foglalkozni. Megvan-e a megtérülési ráta a magyar gazdaságban, a reálszférában az elkövetkező időszakban? Erre az a válasz, hogy nincs meg.

■ Korábban se nagyon volt meg, nem javítanak némileg a helyzeten az adórendszerbeli változások?

- Számolja ki, hogy az ötszázalékos járulékcsökkentés mennyit ér a maga mérlegén, és hogy mit jelentett a tizenöt százalékkal túlértékelt forint. A kamat- és árfolyamstruktúra hatása a mérlegre, a jövedelmezőségre a többszöröse az előzőnek. Az adórendszer marginális kérdés. Ez a mikrooldal, de nemzetgazdasági szempontból is ez a helyzet. Ha az exportvezérelt gazdaságpolitikai stratégia, ami az elmúl húsz év meghatározója, helyt állna, akkor a külkereskedelmi mérleg és a folyó fizetési mérlegben szereplő külföldi tulajdonosi jövedelem egyenlegének pozitívnak kellene lennie, különben nincs értelme: ha nincs többlet, akkor ez veszteséges stratégia. Az elmúlt hat évben e két tétel egyenlege mínusz 41 milliárd euró. Tehát a folyó fizetési mérleg sokkal nagyobb tényezője az ország eladósodásának, mint a költségvetési hiány. Szerkezetileg a magyar külkereskedelmi mérleg deficites. 2009-re szufficitessé vált a Bajnai-féle megszorító csomag eredményeképpen, mert a háztartások fogyasztása drasztikusan csökkent. De azt nem várhatjuk, hogy ez állandóan csökken.

■ Csak a háztartásokon múlik? Olyan nagy az export importigénye, hogy másutt nem elérhető ez az eredmény?

- Ez az.

■ És mi ennek az oka? Fejletlen a beszállítói háttér? Vagy az itt lévő külföldi tőke nem akarja használni?

- Nem tudjuk, miért. Ez nagyon izgalmas kérdés, amellyel kapcsolatban szerintem elégtelenek a kutatások. Nem a tőkétől függ. A lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál jobban megy. Nálunk a beszállítói háttér nem tud rákapcsolódni a multikra, ennek következtében az export importtartalma nálunk a legmagasabb az OECD-országok közül.

■ Ez fakadhat a munkaerő szerkezetéből is?

- Nem tudom megválaszolni. De ha valaki gazdaságpolitikáról akar beszélni, ennek a kérdésnek a megfejtése elkerülhetetlen.

■ Annál is inkább, mert ez elvezethet a magyar gazdaság másik neuralgikus pontjához, a foglalkoztatottság rendkívül alacsony szintjéhez.

- Persze, és itt van az élethalál kérdés, nevezetesen, hogy van-e olyan stratégia, amelynek eredményeképpen a honi ipart, szolgáltatást, mezőgazdaságot nagyon gyorsan rá lehet kapcsolni a nemzetközi hálózatra. Ha nincs, mert az akadályok leküzdése évtizedekbe kerül, akkor lőttek az exportorientált gazdaságstratégiának. Ha nem tudjuk rákapcsolni, akkor borul a fizetési mérleg, és kezelhetetlen belső társadalmi feszültségek alakulnak ki. Mire jó, ha azt mondjuk, hogy nekünk van egy exportorientált gazdaságstratégiánk, de az ország háromnegyede ebben nem tud részt venni? A nyitott gazdaság kártékony, rossz dogma. Ennek következtében ugyanis a komparatív előnyök eltörpülnek. A mi két nagy komparatív előnyünk: a víz és a föld.

■ Az elmúlt száz év gazdaságtörténete azt mutatja, hogy a mezőgazdaság szerepe folyamatosan csökken...

- Álljunk meg! Akik ezt állítják, azok az élelmiszeripart az iparhoz sorolják. Ha visszasoroljuk az agráriumba, akkor például az olasz élelmiszeripar és mezőgazdaság részesedése a GDP-ből meghaladja a 16 százalékot.

■ Vetekszik az autóiparral?

- Igen. Foglalkoztatás szempontjából pedig ég és föld.

■ Az élőmunkaigény nem a hatékonyság hiányát mutatja?

- Egyáltalán nem. A hatékonyság hiányának kimutatása nem egyszerű. De az nem igaz, hogy mindig a tőkeintenzív ágazatok a hatékonyak. Ez egy tőkebarát hatékonysági fogalom.

■ Fontos, hogy minél több embernek legyen munkája, és meg tudjon belőle élni, de már az ipari forradalom óta azt mondják, ha a szalag többet tud, jöjjön a szalag.

- A közgazdaságtanban kevés elméletet lehet gyártani számok és arányok nélkül. Szép modelleket lehet építeni elméleti alapon, de a valóság visszaszól. Ha a komparatív előnyöket nem tudjuk kihasználni, a gazdaság elmegy egy másik irányba. Kétli-e valaki, hogy Magyarország képes lenne gyógyvíz-nagyhatalommá válni? A világ gyógyvízpiaca 70 milliárd euró, és ez még fejleszthető, a növekedése párhuzamos az elöregedéssel. Magyarországnak van a világ negyedik legnagyobb gyógyvízállománya. És a legjobb. Ugyanakkor az egész magyar gyógyvízágazat teljes éves bevétele körülbelül akkora, mint az olasz Ischiáé, egyetlen helyé.

■ Mi ennek az oka?

- Nincs meg mindaz, ami Ischiában megvan: rendszer, amelynek alapján az európai biztosítók megfelelő feltételek és körülmények mellett ide tudnák küldeni az embereket, orvosi hálózat, amelyre ehhez szükség lenne, a kezeléshez kapcsolódó dietetikai ellátás, a rehabilitációs háttér. Ugyanez a helyzet a mezőgazdaságban. A csudába a kukoricával! Ahol nekünk óriási komparatív előnyeink vannak, az például a kertészet, gyümölcsfák, gyógynövények, fűszerek és így tovább. De nálunk kisvállalkozók küszködnek tőke és nyelvtudás nélkül, és olyan erőfölénnyel állnak szemben, amelynek leküzdésére nincs módjuk.

■ Bármennyire állami feladat mindezek feltárása, megszervezése, tartok tőle, hogy ez nálunk nem pusztán szervezeti, hanem tudati kérdés is.

- Ez a kétségbeejtő része a dolognak. Az együttműködési készség, a konfliktusmegoldó képesség, a társadalmi bizalom hiánya. De ott a válaszút. Ha rá tudjuk kapcsolni az exportvezérelt gazdaság gerincére a magyar társadalom és gazdaság sokkal nagyobb hányadát, mint eddig - akkor ez mehet. Az exportbajnokok - Németország, Japán, Dél-Korea - esetében az export belföldi tartalma meghaladja az ötven százalékot. A mi esetünkben nem éri el a harmincat. A folyó fizetési mérleg állandó eladósodásra kárhoztatja az országot emiatt. A költségvetési hiány lefaragása ugyan csökkenti az eladósodás ütemét, de számításokat végeztem, és ennek alapján azt tudom mondani: ha a költségvetés egyensúlyban van, és a jelenlegi monetáris politika fennmarad, akkor az ország eladósodása minden hét-kilenc évben megduplázódik.

■ Vagyis amíg a magyar gazdaság strukturális problémáival nem küzdünk meg, hiába bíráljuk a büdzsét? Milyen lehetőségek vannak?

- Erre nem lehet felelősségteljes választ adni. Látjuk, hogy beteg a gazdaság, de amíg a diagnosztikát nem végezzük el lelkiismeretesen, nem szabad hozzákezdeni a kezeléshez. Meg kell tudni, miért nem tudjuk a magyar gazdaságot a multigerincre rákapcsolni. Ráadásul - alapjában véve e mechanizmus hátsó oldalának köszönhetően - a belpiacra termelő kis- és középvállalatok elsorvadnak, elvesztik a belső piacot. Mert a külkereskedelmimérleg-hiánynak két nagy része van: az export és a belső fogyasztás importtartalma, ami - megint csak ezt kell mondanom - az OECD-országok és kiemelten a posztszocialista országok esetében nálunk a legmagasabb, ötven százalék, és az évezred végétől, 2000-től rohamosan nő. Ezt fogta kicsit vissza a Bajnai-csomag.

■ A magyar fogyasztó árérzékeny, nyilván az olcsóbb terméket választja. De ez miért nem hazai? A belső piac védelmének hiánya, esetleg a magyar termékek versenyképtelensége az oka?

- Még mindig nem érzett rá: rossz az árfolyam. A nemzeti bank a monetáris politikát különböző céloktól vezérelten alkotta meg, de egyik sem szólt az árfolyamról. Nincs értelme külkereskedelemre alapozott gazdaságpolitikát felépíteni, ha nem vagyok képes az árfolyamot befolyásolni, ha a monetáris politikával más célokat kell megoldanom, lásd infláció, tőkepiacok és egyebek. Akkor felejtsük el a külkereskedelemre épített gazdaságpolitikát, mert az csak a megfelelő árfolyamszinten valósítható meg.

■ A kép, ami kirajzolódni látszik egy széteső gazdaság, amely nem sok jóra számíthat.

- Így van. A közbeszédben a vita a fiskális egyensúly megteremtéséről szól, a nagy elosztórendszerekről, ezek reformjáról, az állam elvonó technikáiról. Szükség van erre, de mindezek a tételek a futóműhöz tartoznak. Ha a hajtóműben nincs lóerő, akkor a masina, a reálgazdaság nem fog menni. Az, hogy ha megteremtjük az egyensúlyt, lesz lóerő, nevetséges maszlag. Hajtóerő kellene, de a rendszerben van valami, ami miatt a társadalom nem tud belülről megújulni, nem halad együtt a világgal. A rendszeren belül történnek változások, de ez nem lényegi változás - nincs társadalmi, szellemi, kulturális haladás, nincs elitváltás -, ahhoz mindig egy óriási történelmi sokk kellett. Nálunk az az alapállás, hogy ha valami baj van, akkor az elől elbújunk. Pedig egy gazdaság számára, éppúgy, mint egy vállalkozás esetében, abban van a nagy haszon és hozzáadott érték, hogy megold egy súlyos problémát. De mi nem megoldjuk, legfeljebb kezeljük ezeket. Azért érdemes a társadalmi megújulási mechanizmus hiányáról beszélni, mert rossz helyen keressük a problémát.

■ Számomra a költségvetés körüli vita is ilyennek tűnik. Arról nem esik szó, hogy amit a büdzsé bevesz és eloszt, azt a reálszféra állítja elő, az emberekről, a vállalkozásokról is kizárólag mint adóalanyokról esik szó. Gazdaságpolitikáról, valódi problémákról egyáltalán nem hallani.

- Ez jellemző. Mert nem szoktunk őszinték lenni, nem beszélünk világosan. Egymás között sem. Amíg nem jön egy külső sokk, minden így marad. Ha igazam van, akkor három-négy év múlva fizetésképtelenné válik az ország. Megint kialakul egy instabil helyzet - lásd rendszerváltás, második világháború, poszt-Trianon -, megint összehozunk egy új elitet, amelyik beül, és minden megy tovább.

Az interjú megjelent a Piac és Profit magazin februári számában.