A német gazdaság helyzetéről a közelmúltban publikált makro-számok magukért beszélnek: a német autóipar teljesítménye 8,1 százalékkal zuhant június óta, ezzel párhuzamosan az elektronikai-elektrotechnikai ágazat 7 százalékos recessziót volt kénytelen elkönyvelni. Az összesített mutatók se tűnnek kedvezőbbnek, ugyanis az ipar visszaesése az egy évvel korábbi szinthez mérve napjainkban 5,3 százalékos zsugorodást mutat. A fentebb nevesített vezető német exportágazatokon túlmenően az általános pangás időközben számos más nemzetgazdasági területre is átterjedt: a fémfeldolgozó iparvállalatok aggregált termelési volumene közel 4 százalékkal zsugorodott a mérést megelőző hónaphoz képest, valamint a feldolgozóipari alágazatok együttes recessziója júniust követően 3,2 százalékot tett ki, sőt éves összevetésben 6 százalék feletti visszaesést mutatott már a nyár közepén is. A német termelési volumen a beruházási javak vonatkozásában 4 százalék feletti mértékben esett vissza, amivel párhuzamosan a termék-előállítás közel 3 százalékos zsugorodást produkált, utóbbin belül a fogyasztási javak termelésének kategóriájában közel másfél százalékos visszaesést regisztráltak, ami rávilágít a belső fogyasztás trendszerűen gyenge voltára is. Mindezen túlmenően az ország külső energetikai függősége ezen időszakban tovább fokozódott a német energiatermelés potenciálvesztése okán, ugyanis e nemzetgazdasági terület júliusban közel 2 százalékos recessziót mutatott.

A magyar gazdaság COVID-krízis és háborús energiaválság miatti stagflációs jellegű (azaz a magas infláció és az alacsony növekedés egyidejűségét jelentő) állapotával fémjelzett hazai helyreállítási periódus alapvetően húzódhat el ezen - immár vitathatatlan - német stagnálás következtében, mely vészjósló trend hazánkon túlmutató jelleggel nyilvánvalóan negatív hatással bír az EU egészére jelenleg éppúgy, mint távlatilag. A már a ’23 folyamán is (naptári hatással korrigált módon) 0,7 százalékos (e korrekció nélkül 0,9 százalékos) recesszió mentén működő német gazdaság kilátásai az idei esztendő vonatkozásában se lesznek kedvezőbbek az eddig ismertté vált mutatók tanúsága szerint.

A német tartományi választások eredményei ugyan nem lepték meg különösebben az elemzői köröket, ennek ellenére mégis széleskörű riadalmat keltettek a világsajtóban. Azóta is sorra jelennek meg a szélsőjobboldal előretörését taglaló híradások a globális médiában, melyek ritkán szemlélik mélyrehatóan a vonatkozó folyamatok mögöttesét. A Türingiában és Szászországban rendezett választáson sikert sikerre halmozó, előbbi tartományban a CDU-t legyőzve 33,5 százalékkal élen végző, míg utóbbiban 24,5 százalékkal az elsőségért szintén a kereszténydemokratákkal csatázva „paraszthajszállal” a második helyre szoruló AfD eredményei mellett elsikkadt a radikálisnak mondott baloldal előretörése, holott a tényleges meglepetést ezen irányzat szereplése okozhatná, ha a médianapirendet nem uralná monoton módon a nácizmustól való általános riadalom okán az AfD.

Az idén januárban alakult – saját alapító elnökéről elnevezett – Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) mindkét legutóbbi tartományi voksoláson 10 százalék felett szerepelt, míg a Balpártból bevándorlás-ellenes híveivel bő fél éve kiváló pártvezető korábbi pártja Thüringiában 11 százalékot szerzett. Habár Szászországban (5 százalék alatti szereplése okán) nem került be a tartományi gyűlésbe. A jelek szerint az évek óta tartó gazdasági nehézségek a német viszonylatban a legrosszabb szociális viszonyok dominálta egykori NDK-s tartományokban vetültek ki legelőbb a pártpolitikai szférára. Fontos megjegyezni, hogy a BSW alapítói között számos nyugat-németországi súlyponttal működő ágazati szakszervezeti föderáció is megtalálható, így a párt korántsem nevezhető kelet-német szubkulturális szervezetnek (habár a Balpárthoz hasonlóan kritikusai ekként próbálják láttatni). Amit azon mutató is alátámaszt, miszerint a legutóbbi EP-voksolás során országszerte egyenletesen eloszló módon stabilan meghaladta átlagos támogatottsága az 5 százalékos szintet.

A jelek szerint nem pusztán a szélsőjobb tör előre Németországban, amivel szemben viszonylag könnyen megvalósítható volna a többnyire ilyen helyzetek kialakulásakor Nyugat-Európában automatikusan alkalmazásra kerülő kordonpolitika, hanem immár az etatista és elosztás-párti gazdaságpolitikát fókuszba helyező, illetve azzal egyidejűleg az aktív állami társadalom-politika szükségességét hirdető demokratikus szocializmus rég elfeledettnek gondolt irányzata is másodvirágzását kezdi élni Európa vezető államában. A formálódó viszonyokat akkor tudjuk mélyszerkezetükben elemezni, ha némiképp elmerülünk a német baloldali mozgalmak mára rég elfeledett párttörténetében, mely formációk tradicionálisan két – egymástól minden tekintetben eltérő - fő értékorientációs elágazással bírtak az elmúlt bő évszázad során.

Mint ismeretes: a ’14-es világháborús hadba lépéshez a több milliónyi szervezett szakmunkásságot tömörítő német szociáldemokrata mozgalom vezérkarának túlnyomó része kifejezetten támogatólag viszonyult, ugyanis a korabeli pártvezetés úgy vélte, az akkortájt már évtizedek óta polgárosodó német munkásosztály életszínvonalára pozitív hatást gyakorolna a német nagytőkének a konkurens európai nagyhatalmak feletti világháborús győzelme csakúgy, mint az addigi brit és francia érdekkörbe tartozó gyarmatbirodalmak gigantikus természeti erőforrásai feletti rendelkezés gyors megszerzése. Ezen – a nemzetközi baloldalon belül általános felháborodást generáló – nacionalista fordulat hatására megszűnt az európai baloldali pártokat tömörítő (a munkásosztály nemzetközi szolidaritását hirdető) második Internacionálé, egyúttal az SPD nemzetközi karanténba került a világháború kirobbantásához azonos módon viszonyuló ausztriai SPÖ-vel együtt. A hadba lépés törvényhozási megszavazására hajlandóságot nem mutató baloldali politikusok – többnyire illegalitásba vonulva - a világháborút önnön terminológiája szerint a nemzeti burzsoáziák és a nagytőkés körök belharcának tekintő, egyúttal pacifizmust hirdető internacionalista kommunista mozgalom aktivistái lettek Európa-szerte.

Látszólag a mérsékelt irány vált sikeresebbé az első nagy világégést követően, hiszen Németországban és a „csonka” kisállami Ausztriában szintén kormányzati pozícióba kerültek reprezentánsai. Az első főhatalmat gyakorló német baloldali politikus az első világégést követően berendezkedő weimari köztársaság éveiben közismert Friedrich Ebert volt, akinek máig saját neve útján is őrzi emlékét a német szociáldemokrata pártalapítvány. Az 1919 és 1925 között rövid kancellárságot követően Németország elnöki székét is elfoglaló államférfi nem pusztán a dübörgő húszas években amerikai hitelfelvétellel hazája első polgári demokratikus korszakát 13 évre megalapozó vezetőként került fel a német történelemkönyvek megsárgult lapjaira, hanem a radikális baloldal erejének korszakos megtörőjeként is. Az első világháborús összeomlást követően ugyanis a főváros feletti uralmat megszerző berlini Spartacus-mozgalmat, majd a müncheni tanácsköztársaságot meghatározó kommunista mozgalom hatalmát a konzervatív és liberális polgári pártokkal szövetségre lépő német szociáldemokrácia számolta fel egy mára a feledés homályába burkolózó véres polgárháború keretében 1918-1919 folyamán. E (zömében baloldali irányzatok között zajló) német polgárháború során félkatonai alakulatok bírói ítélet nélküli statáriális eljárásban végezték ki a Spartacus-mozgalom két – a rendszerkritikai körökben máig Európa szerte - nagy tekintélynek örvendő vezetőjét (Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet). A német baloldali jövőjét alapjaiban meghatározó szkizma folytán juthatott hatalomra ’32-’33-ban „demokratikus úton” a náci párt, ugyanis mindössze alig egy évtizeddel a baloldali irányzatok között vívott polgárháborút követően nem alakulhatott ki a szélsőjobbal szemben a korabeli francia és a spanyol népfronthoz hasonló széles bázisú demokrata szövetség.

A náci párt uralmának a második világháborús totális összeomlással záruló korszakát követően a mozgalom két ága más-más német utódállamban vált a politikai élet meghatározójává. Az NSZK-nak a nyugati szövetséges hatalmak uralta megszállási zónák összevonásakor történő ’49-es megalakulásával a szociáldemokrata formáció formális vagy informális nagykoalícióban gyakorolta a hatalmat a korszakos jelentőségű kereszténydemokrata kancellárral (Adenauerrel) közösen, mellyel egyidejűleg a szovjet zónában létrejövő NDK-ban pedig a kommunista mozgalom dominálta a közhatalmat a formálisan fennállása alatt mindvégig többpártinak maszkírozott kelet-német uralmi modellben.

 A német újraegyesítést váratlanul lehetővé tevő rendszerváltó fordulat éveiben úgy tűnt, a radikális baloldal felett egy csapásra túllépett a történelem (egyúttal a szélsőjobboldalon is), hiszen a volt kelet-német tartományok az újraegyesítést követő emberöltő során egy főre vetítve tízszer annyi felzárkóztatási forráshoz jutottak, mint a V4 államok az euro-atlanti csatlakozás időszakában és az azt követő emberöltő során együttesen. A szociális piacgazdaság ’49 utáni modelljét minden erejével védő Kohl-kormányzat bukását követően azonban az akkoriban világszerte virulenciáját élő neoliberális irányzat került hatalmi pozícióba Berlinben. Az SPD színeiben ’98-ban az akkor már 16 éve zsinórban kormányzó Helmut Kohlt nagy meglepetésre legyőzve a kancellári székbe ülő Schröder a nagyvállalati szféra kedvezményrendszerét bővítette ki látványosan, míg az addig terebélyes szociális juttatási szisztémát pedig megkurtította csakúgy, mint akkortájt a baloldalt saját hazájukban szintén liberalizáló Clinton, Blair és Jospin is tette kormányzati pozícióból.  A német baloldal ennek hatására újfent kettéhasadt, ugyanis az SPD korábbi elnöke és kancellár-jelöltje (Oskar Lafontaine) a német szociáldemokrácia polgári liberális orientációjával alapvetően elégedetlen képviselők vezéreként a balszárnyhoz ideológiailag közel álló szakszervezeti vezetők társaságában elhagyta az SPD-t 2007-ben és Balpárt néven új formációt alapított a (Gregor Gysi vezette) kelet-német utódpárttal (a PDS-szel) karöltve. A máig kelet-németországi súlypontú formáció onnantól fogva minden tartományban rendelkezett képviselettel, egyúttal a szövetségi törvényhozásban is létrejöttétől fogva képviselteti magát. Innentől kezdve helyre állt a régi rend: ismét két baloldali áramlat küzdött egymással szemben Németországban országosan és tartományi szinten egyaránt.

A régi-új konfliktus abból fakadt, hogy a baloldal két reprezentáns ereje egymástól gyökeresen eltérő következtetést vont le a globalizációs megatrend érvényesüléséből (Németországban éppúgy, mint a korabeli Franciaországban). A globalizáció-kritikus radikális baloldaliak (szemben a globalizációt afféle természetszerűleg kialakult adottságként szemlélő szociálliberálisokkal) továbbra is a nagyvállalati profitrátát mérsékelni képes államhatalmi újraelosztási eszközrendszerre fókuszálnak, melyeket nemzetállami szintről uniós szintre delegálnának az elmúlt évtizedekben nemzetközivé váló nagytőke ellenében. E törés a mára marginalizálódott Francia Szocialista Párt hatókörében is végbe ment, melynek következtében a mozgalom radikális szárnya és az ahhoz szervesen kapcsolódó intellektuális holdudvar szövetségeként (Engedetlen Franciaország néven) működő formáció ma nagyságrendileg számottevőbb társadalmi támogatottságot élvez, mint a mérsékelt irányzat reprezentáns maradvány-formációja.

A németországi politikában jelenleg a liberálisokkal és az elmúlt emberöltő során centristává mérséklődött zöldekkel karöltve még formálisan a főhatalmat gyakorló (Olaf Scholz vezette) polgári szociáldemokrácia ugyan máig nem marginalizálódott olyképp, mint franciaországi megfelelője. Azonban a tartományi választásokon felmutatott kirívóan gyenge eredménye fényében a formáció távlati kilátásai nem túl rózsásak, hiszen Thüringiában 6,1 százalékot értek el a szociáldemokraták és Szászországban pedig csak 8 százalékot, míg a velük primer jelleggel konkuráló baloldali radikális BSW eközben mindkét tartományban harmadik erővé emelkedett (Thüringiában 15 százalékot kapott, míg Szászországban 11,8 százalékot szerzett). Sőt még a pártszakadáson átesett Balpárt is kapott Thüringiában 13,1 százalékot (habár Szászországban időközben marginalizálódott). A BSW országos támogatottsága (napjainkban 8 százalék körül járva) folyamatosan emelkedő trendet mutat, ami már meghaladja az FDP-bázist és közelíti a Zöldek országos eredményeit. Összességében leszögezhető, hogy a kormánykoalíció mindhárom pártja marginalizálódott a volt NDK területén, ami nyilván kihat országos támogatottságukra is.

A fenti választási eredményekből levonható tanulság gyanánt rögzíthető: a globalizáció a jelek szerint nem számolta fel az alkalmazotti társadalomrész identitását, vagyis nem polgáriasította szociálisan és kulturálisan a kékgalléros rétegeket. Valóban növelte ugyan a szolgáltatások súlyát a gazdaságszerkezeten belül, azonban az iparilag fejlett területeken az ipari ágazatok továbbra is számottevő foglalkoztatási súlyt képviselnek főként olyan komoly indusztriális múlttal rendelkező nyugati államokban, mint amilyen példának okáért Németország (és Franciaország). Ennek folytán az alkalmazotti társadalom életszínvonalának az elmúlt emberöltő során végbe ment látványos romlása és e szociális közeg státusbiztonságának megrendülése kihat a politikai szféra egészére. Ennek jele a ’49 után bő két emberöltőre csaknem teljesen felszámolt szélsőjobbnak (főként a keleti országrészre vonatkozó) újbóli megjelenése, valamint az NSZK-ban – legalábbis pártpolitikai értelemben - ’89 előtt kimutathatatlan szélsőbal országos mérvű térnyerése. Az ultrabal középtávra prognosztizálható potenciális erősödése a létviszonyok általános romlásán túlmenően azon jellegzetességből is fakad, hogy a nemzeti radikális formációk sikereik csúcspontján többnyire hajlandóak betagozódni a centrista pártok sorába nemzetközi elfogadottságuk érdekében, mely gyűjtőpárt-képzési célokat szolgáló centrumorientált stratégia a széleken számottevő teret hagy a rendszerkritikai baloldal számára.

Miként az látható az újabban párhuzamosan konszolidálódó, valamint Izrael-párti külkapcsolati fordulaton áteső szélsőjobboldali formációk esetében, mint amilyen a franciaországi Nemzeti Gyűlés, az osztrák Szabadságpárt, vagy az olaszországi Itália Fivérei (egyúttal pólusképző erőként anno a liberális ellenzékkel szövetkező Jobbik is e sorba volt illeszthető).

A német tartományi és a francia törvényhozási választások is felhívják a figyelmet arra, hogy a fasizálódás ellensúlyát egyre inkább a magukat elitellenesként, rendszerellenzékiként, sőt egyenesen kapitalizmus-kritikusként definiáló erők képesek megkonstruálni az EU-ban. Míg a polgári középpártok egyre súlytalanabbá válnak nemcsak az újonnan csatlakozó alulfejlett államcsoportban, hanem az öreg kontinens magas fejlettségű nyugati felében is, miként az történt egy bő évszázaddal korábban a szélsőjobboldallal szemben alkalmazott (sokfelé kvázi polgárháborús viszonyokat eredményező) népfrontpolitika korszakában Spanyolországtól kezdve Franciaországon át Ausztriáig bezárólag. A történelem – (legalábbis a jelek szerint) újfent ismétli önmagát. Bízzunk abban, hogy a történet újabb felvonásának nem lesznek polgárháborús jellegű kihatásai. Mást úgyse tehetünk.