A rendkívüli aszály napjainkra már nem csupán elszigetelt, ritka jelenség, hanem olyan visszatérő nyári kihívás, mellyel a hazai haltermelésnek is tartósan együtt kell élnie. Dunántúlon a völgyzárógátas halastavak vízutánpótlását biztosító természetes vízfolyások vízhozama drasztikusan lecsökkent, több helyen teljesen el is apadt. Alföldön a körtöltéses tavaknál a csatornahálózatokban lecsökkent vízszint, az ezzel párhuzamosan felszaporodó növényállomány nehezíti a rendkívüli párolgás okozta vízhiány pótlását. A gazdálkodók heroikus küzdelmet folytatnak a halállomány életben tartásáért.

Ahogy a tavak vízszintje csökken és a vízoszlop szűkül, a felmelegedő vízben rohamosan nő az oxigénhiány kockázata, ami állandó fenyegetést jelent a halállományra nézve. A kármentés érdekében a haltermelők éjjel-nappali monitoringgal, folyamatos oxigénméréssel, a kevés táplálóvíz beosztásával, esetleg levegőztetéssel igyekeznek stabilizálni a vizet. Több gazdaságban kényszertechnológia alkalmazása, súlyosabb esetben kényszerlehalászásokra kerül sor, mikor is a lehalászott tó vizét igyekeznek átengedni vagy átszivattyúzni a még működtethető tavakba. Már nem a hozam maximalizálása, hanem a havária elkerülése és a károk minimalizálása a cél.

A magyar tógazdasági akvakultúra 27 ezer hektáron akár 350 millió köbméter vizet képes visszatartani hazánk területén. A halastavi gazdálkodásnak köszönhetően betárolt ezen vízkészlet vízgazdálkodási és klimatikus pozitív hatása mára rendkívüli mértékben felértékelődött.