Magas István válasza Kopátsy Sándor vélemény-cikkére (Piac & Profit 2017. november 29., Az euróövezettől mentsen meg az isten)
Ha az ember a tudománynak él, és szakmai lapokban publikál, óhatatlanul találkozik munkája kritikájával, A szaklapokban alkalmazott duplán anonim, double blind review intézményét jelenti. Ebben a bírálati rendszerben az a lényeg, hogy a lektorok (bírálók) csak a tudományos mondandóval, annak módszerével és eredményével foglalkoznak, és nem azzal, hogy a dolgozatot ki írta, hiszen azt nem is tudja. Az „objektivitásnak” van tehát egy szép, régóta elfogadott kerete. Alapesetben a társadalomtudományi folyóiratok sem azzal foglalkoznak, hogy a szerző(k) hol áll(nak) a politikai térben.
A vitatott kérdésben kimerítő tudományos érvelésre itt, most nincs lehetőség, és a megjelent interjú sem adott rá keretet, ezért az olvasót egy, a Portfolión megjelent bővebb írásomhoz invitálom. Az övezethez csatlakozást már 2004-ben vállaltuk. A kérdés, hogy ezt mikor tegyük. A döntésnek közgazdasági értékelésen és széles nemzetközi tapasztalatokon kell alapulnia, elismerve, hogy az euróövezethez csatlakozás várható idejének kinyilatkoztatása, erősen politikai természetű.
Ahhoz, hogy el lehessen fogadni Kopátsy Sándor érvelését, - mint az indirekt bizonyításban - lehetne a dolgot hátulról kezdeni: kellene találni legalább egy – jobb esetben legalább kettő – olyan országot, amelyik kifejezetten „megbánta”, hogy belépett a zónába, és arra mondjuk csúnyán, de dokumentáltan rá is fizetett. Ilyen országot jelenleg nehéz azonosítani, mert Görögországban, ahol a legnagyobb bajok voltak, és a viharfelhők a mai napig sem tűntek el, amikor „élesbe” fordult a dolog, és a drachma visszavezetése felvetődött, akkor – még a közgazdaságtanban kevéssé jártas – „nép” is azt mondta, hogy azt már mégsem, és maradt az eurólogós görög nemzeti fizető eszköz.
Ahol ma a görög gazdaság tart a maga 17000 euró/főt ostromló DGP/capita szintjével, azt lehet ugyan sajnálni, de akkor mi mit szóljunk a 11400 euró/fős, euróban mért jövedelmi szintünkkel? Abban ugyan lehet némi igazság – kellő precizitással fogalmazva és adatokkal alátámasztva -, hogy a gazdaságilag gyengébb, fejletlenebb országok közös valutaövezetbe csatlakozása járhat - és jár is - veszélyekkel, némi extra erőfeszítést valóban kíván, megfelelő alkalmazkodási mechanizmusokkal az egyén, a vállalatok de leginkább az állam szintjén. Ugyanakkor a megvalósult példák a kis, nyitott gazdaságok (Portugália, Szlovákia, Észtország, Lettország, Litvánia) esetében nem szólnak legyőzhetetlen korlátokról. Sőt.
Mindezek alátámasztására, álljon itt néhány megállapítás:
- Nehezen vitatható, hogy az eurócsatlakozás ügye - ahogy az már nagy ügyeknél lenni szokott - messze nem csak közgazdasági, hanem erőteljesen érzelmi kérdés, és persze vastagon politikai is. Ez teljesen rendben van. Mint ahogy annak a bevallása is, hogy - legalábbis a tudományos megfigyelő számára - minden szempontból tökéletes megoldás és időzítés eleve nem is létezik. De sajnos egy kitüntetett, vagy netán optimális megoldásnak nevezhető változat sincs. Ilyen ugyanis mindig csak utólagos bölcsességgel létezik. Vannak viszont jobb és rosszabb változatok, és persze léteznek az eddig belépők, illetve a várakozók tapasztalatai. Előbbieket illik tisztességesen bevallani, ahogy azt Madár István és Mihályi Péter is teszik.
- A rugalmas árfolyam-alakulás a maga erejével bizonyosan segíteni tudta a külső alkalmazkodást, de természetesen alapvető szerkezeti, eladósodottsági és nemzetközi versenyképességi problémákat nem tudott megoldani, legfeljebb azokon némileg enyhíteni. Az euróövezeten kívül maradt erős, kis nyitott gazdaságokban, (pl. Dánia), belül az 1990-es évek közepe óta, minden rendben volt, alkalmazkodási problémák ezért régről nem voltak a legfőbb külkereskedelmi partnerek tekintetében, ott az árfolyam-stabilitás a saját pénzzel is viszonylag könnyen elérhető célnak bizonyult.
- Az eurózónához csatlakozott országokban (így például Szlovákiában és Észtországban) a monetáris függetlenség fokozatos feladásával kellett számolni.
- Az árfolyam-stabilitás ugyan jó dolog, de nem kínál mindenben védelmet, hiszen a befelé "stabil" devizájú, euróval fizető Görögország és Portugália sem tudta elkerülni a masszív külső segítségnyújtást, mert a 2008-2010-es sokkok idején a belső tőke pufferei nem voltak elegendőek, és a szuverén hitel-kibocsátó képességük is megroggyant. Nem volt - és nincs - tehát egyetlen recept vagy "királyi" út az alkalmazkodásban.
- Összegezve: a pénzcsere bizonyosan nem tesz csodát, de tisztább alapokra helyezi az egyes országok teljesítményeinek összehasonlítását, beleértve azok vállalatainak, régióinak és persze kormányainak/intézményeinek mérhető pénzügyi teljesítményeit is. Ahogy egy úszóversenyen, ha mindenki cápadresszben úszik, vagy ha mindenki a csoda-dressz nélkül, feltehetően ugyanaz a sorrend/eredmény születik. A dressz csak "közvetít" az úszóteljesítmények és a víz között. Ám, ha már lehet, vegyük fel a jobb közvetítő közeget, de a startot követően leginkább a saját teljesítményünkben bízzunk!