További kihívást jelentett, hogy az adózók nem rendelkeztek megfelelő szakértelemmel az ingatlanuk forgalmi értékének meghatározásához, a korábbi adótörvény szerint ugyanakkor az adózó és az adóhatóság által meghatározott értékek különbözete adóbírság kiszabásának alapjául szolgálhatott volna. Ezt a körülményt az Alkotmánybíróság a jogállamiság elvébe ütközőnek minősítette.

Az AB az építményadó kapcsán azt is kimondta, hogy nem jogszerű olyan adó bevezetése, amely a vagyont elvonó, elkobzó („konfiskáló”) jellegű, vagyis belátható időn belül felemészti a vagyontárgy értékét. A bevezetett adó nem lehet a vagyontömeghez képest súlyosan aránytalan. Általános szabályként nem határozható meg, mi számít aránytalannak, ugyanakkor az adózási elévülési időn – tehát öt éven – belül a vagyontárgy értékét elérő adókötelezettség vélhetően már annak minősülne.

A piaci érték meghatározása – a vagyonadó Achilles-sarka

Amennyiben a vagyonadó alapját az adótárgy valós forgalmi értékéhez kötjük, számos kérdés merül fel az érték pontos meghatározásával kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság határozatai alapján az adózókra nem telepíthető ilyen többletkötelezettség, hiszen nem várható el a magánszemélyek széles körétől, hogy speciális értékbecslői szaktudással rendelkezzenek.

Ha viszont a forgalmi érték meghatározására külön eljárás jönne létre, az jelentős költségekkel járna: a NAV-nak vagy belső vagyonértékelési csoportokat kellene létrehoznia, vagy külső szakértőket kellene bevonnia. Célszerűbb lehet ezért a piaci értéket valamilyen automatizmus mentén meghatározni, előre rögzített szempontok alapján. Ez az adórendszer hatékony működése szempontjából is kedvezőbb, mert egyértelmű fizetési kötelezettséget eredményez, és kevesebb hatósági erőforrást igényel.