A rabszolga-törvényként, elhíresült törvénymódosítással kapcsolatban a legkényesebb pont az éves túlóra-keret radikális (400 órára történő) emelése. A tervezetről – illetve most már törvényről - az elmúlt hetekben éles vita folyt, maga a kormányzati kommunikáció is ide-oda sasszézott az ügyben. A döntéshozók valóságosan sem a munkaadói, sem a munkavállalói oldal képviselőivel nem egyeztettek, így maradt az odamondogatás, az egymás mellett elbeszélés. Azzal azonban minden megszólaló, képviseljen bármely szempontot és érdeket is, egyetértett, hogy a szabályozás-változás hatása a ledolgozott munkaidő jövőbeni emelkedése lesz. A kormányzati szereplők ezt pozitívumnak, a szakszervezeti vezetők pedig negatívumnak tartják, a munkaadók megosztottak. Ebben a helyzetben érdemes áttekinteni. e tekintetben merre tart Európa, hogyan alakult a közelmúltban az uniós országok gyakorlata.
Az alapvető trend Nyugat-Európában évtizedek óta változatlan: a ledolgozott munkaidő fokozatos csökkenése. Ez a folyamat a 2008-ban eszkalálódott válság után is folytatódott, az EU átlagában a 2008-as 37,8 óráról 2017-re 37,1 órára csökkent a munkával töltött heti óraszám (a teljes munkaidőben foglalkoztatottak körében). Azaz 10 év alatt 42 perccel csökkent a heti átlagos munkaidő. A magyarországi átlag is csökkent 2008-2017 között, 40,1 óráról 39,8 órára, azaz 18 perccel.
A magyar férfiak a munkaidő terén valamivel jobban jártak a nőknél. Az előbbiek 2008-ban heti 40,8, 2017-ben 40,4 órát dolgoztak – azaz heti 24 perc szabadidőhöz jutottak. Ezzel szemben a hölgyek 39,3 óra helyett alig kevesebbet, 39,1 órát teljesítettek – az ő nyereségük 12 percet tett ki.
Ha a várakozások teljesülnek, azaz a szabályozás változása miatt valóban nő a hazai munkában töltött idő, akkor két-három éven belül e téren utolérhetjük, akár le is hagyhatjuk Lengyelországot. Ezzel a magyar munkavállaló lehet a legszorgosabb a visegrádi térségben.
