Miért nehéz ellenük védekezni?

Az orosz irányított légibombák egyik legnagyobb előnye, hogy a hordozó repülőgépek sok esetben anélkül hajthatják végre a támadásokat, hogy belépnének az ukrán légvédelem legveszélyesebb zónáiba. A siklóbombák hatótávolsága nagyrészt attól is függ, milyen magasságból és sebességgel indítják őket: minél magasabban és gyorsabban történik a kioldás, annál messzebbre képesek eljutni.

Az orosz légierő a legtöbb támadást Szu-34-es és Szu-35-ös repülőgépekről hajtja végre, gyakran több mint 50 kilométeres távolságból a frontvonaltól. A támadások során legnagyobb mennyiségben UMPK-modullal felszerelt FAB-500-as bombákat alkalmaznak.

Az ilyen bombák elleni védekezés rendkívül bonyolult. Maga a siklóbomba viszonylag kis méretű célpont, ráadásul viszonylag nagy sebességgel közelít, ezért lelövése jelentős légvédelmi kapacitást igényelne. Az ukrán stratégia ezért elsősorban a hordozó repülőgépek megsemmisítésére irányul, ennek megvalósítása azonban jelenleg korlátozott, mivel az orosz gépek gyakran a légvédelmi rendszerek hatótávolságán kívül maradnak. A földi rendszerek közül elsősorban a Patriot és a SAMP/T képes hatékonyabban fellépni az ilyen fenyegetések ellen, de a legnagyobb változást továbbra is a modern nyugati vadászgépek hozhatják. Az F-16-osokon kívül más 4+ generációs nyugati harci repülőgépek, mint például a svéd JAS 39 Gripen és a francia Mirage 2000, szintén képesek az orosz siklóbombázók elleni fellépésre a megfelelő radar- és rakétatechnológia birtokában. A hatékonyság kulcsa a levegő-levegő rakéták, mint az AIM-120 AMRAAM vagy a Meteor alkalmazása, amelyekkel a hordozó repülőgépek még a bombák kioldása előtt megsemmisíthetők.