A mostani kamatdöntések és a várható 2005. évi költségvetési viták éppúgy, mint a meghirdetett GMU csatlakozás megkövetelte gazdasági pálya egyensúlyi követelményei adnak aktualitást jelen elemzésnek, melynek teljes változata díj-mentes regisztrációt követően letölthető az MKB Elemzéstárából, az MKB Central European Banker (CEB) Online-ból.

A 90-es évek közepén keserves erőfeszítések árán a magyar gazdaság a szakzsargon mára közhellyé vált - bár benyomásom szerint a közvélemény számára homályos tatalmú - minősítését alapul véve fenntartható növekedési pályára lépett. Az ezt követő hosszabb szélcsendes időszakban alakult ki az a határozott véleményem, hogy ha csak nem éri gazdaságunkat egy megrázkódtatásszerű külső sokk, akkor fejlődési trendünk hosszú időn át a fenntartható pálya meglehetősen széles sávhatárain belül fog maradni. Nem így történt. Az ezredforduló után a magyar gazdaság letért erről a pályáról, méghozzá alaposan.

Pedig eredeti feltételezésemet erősnek látszó érvek támasztották alá. A piacgazdaság alapintézményei a 90-es évtized közepére már kiépültek. Ennek velejárójaként létrejön a vállalkozások autonómiája, a gazdasági döntések átpolitizáltsága nagyságrenddel csökken, az információk eredendő nyilvánossága erősíti a hatalmi ellensúlyok hátterében a hatékony szakértői kontrollt. (Fogalmazhatnék egyszerűbben is, a piacgazdaság fölényére gondoltam.) Nem arra gondoltam, hogy a gazdaságpolitikai melléfogások esélye és gyakorisága csökken, arra viszont igen, hogy az emiatti kilengések amplitúdója és szeszélyessége csökken. De számítottam arra is, hogy a 90-es évtized elsöprő társadalmi gazdasági válsága olyan riasztó élmény, amelyet nehéz kollektív elfelejteni. Végül bíztam abban, hogy az uniós csatlakozás véghajrájában nőtt nálunk már korábban csatlakozó klubtagokhoz hasonlóan stabilizáló vonalvezetés dominálja a gazdaságpolitikát. E részfeltételezéseket ma sem tekintem hamisnak, legfeljebb relativizálódtak, magyarázó erejük kisebb, mint hittem.

Alapfeltevésem mégis tévedésnek bizonyult. Arra például, hogy a fogyasztás élénkítése a ciklus leszálló ágán kismértékben bocsánatos bűn, nagymértékben veszélyes drog, egyénileg már sokan rájöttek, beleértve felelős döntéshozókat is. Az otthonteremtés grandiózus támogatásának pazarló és lakossági megtakarításokat csökkentő voltára úgyszintén. Írásomban kizárólag az elmúlt néhány évben lehajlott folyamatok belső logikájának feltárására tanulságainak összegzésére törekszem, remélve, hogy sikerül megtalálnom a történtek magyarázatát. Nem szándékozom koherens és átfogó javaslatrendszert felvázolni. Erre az adott helyzetben nincs is lehetőség. Egy reformstratégia következetes megvalósításához nem csak jó elgondolásra, hanem megfelelő politikai hátországra, és ha nem is közmegegyezésre, de legalább valamiféle közbelenyugvásra van szükség.

Az elemzésben részletesen ecsetelt jelenségeket, valamint az azokból levonható tanulságokat itt csupán röviden, tézis formában kísérlem meg leírni.

Elég egyetlen pillantást vetni a statisztikákra, az ezredforduló után kialakult helyzet semmiben sem emlékeztet a Bokros-program idején kialakult szituációra. Legalább három dologban nem. Először is a gazdaság fundamentumai most összehasonlíthatatlanul jobbak. Nem ölt finanszírozhatatlansággal fenyegető mértéket a külső eladósodás, exportpotenciálja sokszorosan nőtt, teljesítménye is több mint 20 %-kal haladja meg az akkorit. (A válsággal való ijesztgetés tehát értelmetlen.) Másodszor - és erről már el szokás feledkezni - a 90-es évtized első felében kialakult szituációt a gazdaságpolitika durva melléfogásai ellenére is a válsághelyzetet alapvetően a piacgazdasági átalakulás és a KGST összeomlása okozta. Maga a gazdaságpolitika (amelynek mentségére szolgált a járatlanság) csak járulékos tényező volt. Most viszont a helyzet fordított: volt persze világgazdasági recesszió, de a bajok elsődleges okozója az elhibázott gazdaságpolitikai válaszreakció volt, amely a politika bal és jobb oldalán egyaránt Lenin általam nem kedvelt egykori tételének átértelmezésén alapult. (Meglehet ez az egyetlen közös nevező közöttük.) Eszerint, a gazdaság dekoncentrált politika és a politika ott van minden kilométerkőnél. (Ha így van, eléggé dekoncentrált.) Végül harmadszor, Bokros mozgásterét az akkori szélsőséges válsághelyzet (késői) felismerése adta. Most baj van, válsághelyzet viszont nincs. A mozgástér is sokkal szerényebb.

A már unalmas (de sajnos igaz) refrén szerint letértünk a fenntartható pályáról, még nem jóvátehetetlenül, de éppen eléggé. A folyamat okozója fiskális politika volt. (Ennek belátása nem lehet politikai kérdés.) Az általa generált mértéktelen - és a mű magántársaságok (kváziállam), valamint kreatív könyvelési technikák miatt egyre kevésbé kontrollálható - kereslet rövidesen rombolni kezd. Egy ideig ez nem látható, hiszen a visszacsatolás késleltetett. A készletleépítés és a beruházás visszaesés nyomán a fizetési mérleg romlása egy ideig nem következik be. A nemzetközi tőkepiac is jóhiszemű, csak némi késéssel reagál. Ezért egy átmeneti periódusban úgy tűnik, nem is olyan nagy a baj, a fizetési mérleg nem is romlik. A döntéshozók nyugodtak.

Hasonló dolog történik a költségvetés deficitjének keletkezése során is. A késleltetést itt az okozza, hogy a fogyasztás során keletkező adóbevétel sokkal magasabb, mint az exporton. (A fogyasztásból származik ÁFA vagy jövedéki adóbevétel az exporton viszont nem.) Ezért ezen a vonalon is úgy tűnik, mintha a feszültség nem is lenne akkora. Ezek a késleltető, a feszültségeket jótékonyan eltakaró mechanizmusok rövidesen megszűnnek. A mesterséges fogyasztásnövelés növekedésélénkítő hatása kifullad, a készletleépítés elérkezik a saját természetes határáig. Ezután a mesterségesen kreált kereslet hirtelen és brutálisan rombolóvá válik, minden átmenet nélkül hirtelen romlani kezd a fizetési mérleg (a baj először itt és nem az inflációban jelentkezik, ez egyelőre csak fenyegetés). Romlani kezd a versenyképesség, tovább mélyítve a feszültségeket.

A jegybank drasztikus kamatemeléssel lép be, hogy inflációs célját a történtek ellenére is elérje. Ez persze csak egy szűk sávban képes ellensúlyozni a fiskális kilengéseket. A masszív a GDP 6 %-ára tehető addicionális kereslet ellensúlyozása ilyen eszközökkel lehetetlen (olyan romboló hatással járna, ami egyszerűen nem vállalható). Ellenben a megugró reálkamatok a deficitet és az államadósságot tovább hizlalják, az állampapírpiacokat a rövidtávú befektetők ingoványos terepévé változtatják, a forint mindkét irányból támadhatóvá válik, az árfolyam, a hozamok, kamatok ingadozása megnő. Az amúgy is rossz irányba igyekvő gazdaságra innenfogva a bizonytalanság, az egymást követő pénzügyi turbulenciák nyomják rá a bélyegüket.

Ezzel a szellem kiszabadul a palackból. A mai döntések nyomasztóan determinálják a következő év bér- és nyugdíjkiadásait, újabb és újabb lukak (feszültségforrások) keletkeznek, amelyeket a piac szereplői gyorsan észlelnek és építenek be (árakra, konjunktúraalakulásra, béralakulásra vonatkozó) várakozásaikba. Ezzel a tehetetlenségi erőn alapuló önmozgás keletkezik. Mindez együtt oda vezet, hogy ha 2004-re semmilyen korrekciós intézkedés nem született volna, az államháztartás hiánya 7 % körülire fúvódott volna fel. (Ehhez a hipotetikus helyzethez mérendő a 4,6 %-os kormányzati cél.) Nem csoda, hogy a makrodöntéshozók most körülbelül úgy érzik magukat, mintha egy lefelé menő mozgólépcsőn kellene fürgén felfelé haladni.

A vázolt jelenségsor lényege, hogy a gazdaság különböző részterületein jelentkező feszültségek átterjednek a gazdaság egészére, közöttük szinergikus hatások lépnek fel, a kilengések amplitúdója növekedni kezd. Az egyensúlyzavarok izolált kezdése ezen a ponton túl lehetetlenné válik. Ezzel a gazdaság fenntarthatatlan pályára jutott.

A gazdaságpolitika nagy dózisokkal, lórúgásszerű beavatkozásokkal operált. Vonatkozik ez a minimálbéremelésre, a lakáskedvezményekre, a közalkalmazotti béremelésekre egyaránt, sőt, talán a kamatpolitika némely lépésére is. Ezek eleve alkalmatlanok a hullámzások csillapítására, ehelyett maguk válnak mesterséges ciklus kiindulópontjává. (Machiavellinek igaza lehetett. A kedvező vagy népszerű változásokat fokozatosan adagolni érdemes, mert akkor társadalomstabilizáló hatásúak, ellenben a kedvezőtleneken jobb gyorsan túl lenni, mert a sok éves perspektívátlanság valamilyen formában mindig rombol.) A nagy dózisokban, teljesítményfedezet nélkül kreált jóléti változások után a feladat most az, hogy leküzdjük mindazokat a nehézségeket, amelyek nélkülünk talán nem is keletkeztek volna.

Bebizonyosodott, hogy ha a gazdaságpolitika az egyensúlyi korlátokat nem elsőrendű, vagy könnyen kézben tartható kérdésként kezeli (bár nem is hagyja őket figyelmen kívül), akkor azok beavatkozások, amelyek a feszültségek enyhítése és a jövedelemelosztási arányok korrigálása céljából kiáramoltatják a többletjövedelmet, csak újabb igények lavináját zúdítják a jövedelemelosztásért felelős makrodöntéshozókra. A szereplők érzékelik a korlátok fellazulását, és azonnal reagálnak. Ez jut kifejezésre a gyors bér konvergencia képtelen, de egyre gyakrabban hangoztatott követelésében is. A megszüntetett feszültségek helyére újabb feszültségek tömege lép, s a jövőre szóló determinációk formájában a döntéshozók saját ígéreteik foglyává válnak. Az igényeket később tovább korbácsolja a váltás. Minden szereplő érzi ugyanis azt, hogy a megszorítások a levegőben lógnak, így akinek valamilyen jogcímen most nem jut többletforrás, az nagyon rosszul jár, mert szűk esztendők következnek.

Ma már számos nemzetközi intézmény (IMF, OECD, EBRD, EU), nagynevű nemzetközi konjunktúrakutató, befektetési tanácsadó, határokon túlnyúló tevékenységet folytató nagybank készít rendszeresen ország- illetve piacelemzéseket. A nagybefektetők feltehetően ismerik is a jelentéseket, a kicsik többnyire követik az így kialakult hangulatot. Képet alkotnak a gazdaság stabilitásáról, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságáról. Az információk a racionális várakozások logikája szerint mondhatni beárazódnak: a bizalom „felárat” hoz (csökken a kamatprémium, nő a tőkevonzó képesség), elvesztése viszont költséges, és ha már kialakult, nehezen helyrehozható. A gazdaságpolitikáknak ez a „beárazása” viszonylag új keletű jelenség. A várakozásokat, mindenekelőtt a nemzetközi tőkepiac várakozásait (de a hazai piaci szereplőkét is), ezáltal a folyamatok fenntarthatóságát is döntően befolyásolja a gazdaságpolitika képessége a korrekcióra. Ha tetszik, az elszántsága, akkor a piaci aktorok ma már nem csak a különféle indikátorokat figyelik, de a gazdaságpolitika folyamatokat alakító képességét, vagy annak hiányát is. Ezen a piacon mit sem ér a lelkesítő jövőkép, megbízhatóságra, az ígéretek betartására van szükség.

A költségvetési kiigazításra súlyos viták (és nem egyszer improvizált, mozaikszerűen összerakódott javaslatok) nyomán végül is sor került. A lényeg, a kézben tarthatatlannak látszó, a termelékenységtől elszakadó fogyasztásnövekedés megzabolázása, úgy tűnik, mégiscsak sikerült. Tudomásul kell vennünk: ahogy a bizalom is csak egy idő után ingott meg, úgy visszaszerzése is kitartást és időt igényel. A már a költségvetés kapcsán meghozott és most az új pénzügyminiszter által nyomatékosított intézkedéseket a folytatás, azaz az elhúzódó reformok továbbvitele, vagy ezek elmaradása minősíti majd.

Budapest, 2004. július

Antal László

Forrás: MKB e-mail futár

Az anyag megjelent a Mozgó Világ 2004 augusztusi számában. Dr. Antal László vezető közgazdász, az MKB elnöki tanácsadója.