- Az ön életútjától elválaszthatatlan a politika, ám politikai pályáját is elsősorban a szakmája határozta meg. Mintha már az egyetem elvégzésekor - a nyolcvanas évek elején-közepén - is a politológusi-kutatói pálya vonzotta volna, pedig akkoriban politológiáról itthon még nemigen esett szó. Mi motiválta önt, hogy jogi diplomáját kézhez kapva a szociológia szakot is elvégezze?

- Az egyetemi évek meghatározók, nekem, első generációs értelmiséginek különösen. Aki faluról kerül a sárospataki gimnáziumba, és onnan érkezik a városba, az egyetemre, mint én, az keresi a kapaszkodókat. Tanáraim - Kéri Laci, Kukorelly István, Bihari Mihály és mások - intellektuálisan is bevezettek az egyetemre, ráébresztettek más tudományágak fontosságára, és ezek közé becsempészték a szociológiát, és bújtatottan, állam- és jogelmélet címszó alatt politológiával is foglalkoztunk. Az értelmiségi létre felkészülés nagyon fontos szerepet kapott az életemben. Ennek során végigjártam a két világháború közötti magyar szellemi élet kálváriáját, az 1945-1948 közötti időszakot, amikor még volt esély demokráciára.

Folyóiratokat olvastunk - volt, hogy úgy kellett kicsempészni őket a Gorkij Könyvtárból, hogy lemásolhassuk -, a filmarchívumból kikölcsönzött korabeli híradókat néztünk. Sikk volt jó előadásokra járni, jó könyveket elolvasni, és nem volt drága beülni egy sörözőbe sem, s világmegváltó tervek közepette meginni egy korsó sört. Ez életforma volt, arra ösztönzött: hogy ne csak egyszerű jogász legyél, hanem értelmiségi, aki használja is a jogot arra, hogy jobban ismerje a társadalmi döntéseket. És ez adta meg a lehetőséget, hogy bennmaradjak az egyetemen, tudományos ösztöndíjjal gyakornokként, kollégiumi nevelőtanárként, és aztán részt vegyek a Bibó Szakkollégium megalapításában. Jó közösségben voltam, talán természetes is volt, hogy az ember szerzett egy másoddiplomát.

- Elég zökkenőmentesnek tűnik az átmenet a nyolcvanas évekből a kilencvenesekbe...?

- Hát... volt egyfajta hezitálás. A szakkollégiumi mozgalom felfutása részben a Fidesz megalakulásába torkollott, 1988-ban. És akkor már sorban születtek a gyerekek, nekem pedig az a hangulat túl kemény, túl radikális volt.

- Egy másik generáció, vagy csak egy másik életszakasz?

- Részben más életszakaszban voltam, és a szocializációm is más volt. Más mintákat kaptam, például az értelmes cselekvés tartományába tartozott kompromisszumokat kötni. A MISZOT megalakításában vettem részt, ez nemzeti tanács volt, harminchárom szervezet részvételével. De ott is nagyon erős volt az "anyázás", úgyhogy elég tudatosan visszavonultam a politikától a kilencvenes években. Megalakítottuk a Századvég Politikai Iskolát. Akkoriban nagyon sok volt a muszájpolitikus, ez pedig szakmai hátteret nyújtott az ő képzésükhöz. Az 1992-ben a Harvardon és a George Washington Egyetemen szerzett tapasztalataim, az ott látott minta pedig segítettek, hogy itthon jóval gyakorlatibb legyen a politológiaoktatás.

- Szóval a történelem térítette le a jogi pályáról?

- Sosem akartam jogászkodni, a tanítás, a kutatás érdekelt, a szocializációs folyamat, hogy hogyan lehet demokratává válni a posztkommunista országokban. Azt láttuk, hogy hihetetlenül átalakult a világ. A média uralma, a fogyasztási kultúra térhódítása mellett felértékelődött a kisközösségek szerepe. Az első időszakban gyakoriak voltak a destruktív megoldások, deviáns válaszok, végül is sok minta nem kínálkozott. De én jó alapokkal indultam, Hercegkúton nagyon erős volt a közösségi szolidaritás, és a közösségek képesek értékátadásra. Négy gyerekem van, négy külön világ, kíváncsi vagyok, hogy az ő szocializációjukat mi határozza majd meg, az otthoni környezet, vagy más hatások. #page#

- A politika végül mégiscsak eltérítette a tanítástól, kutatástól. 1998-ban felkérést kapott, hogy miniszterként alakítsa át a Miniszterelnöki Hivatal működését. Sikerült az elméletet gyakorlattá váltania?

- A legfontosabb alapvetések- mint a stratégiai kutatások, elemzések készítése a kancellárián belül, a kommunikáció felértékelődése, a referatúrák kialakítása - átültetése a gyakorlatba sikeresnek bizonyult, lényegében a következő kormány is megtartotta ezeket. Ami nagyon érdekes volt számomra, az kétfajta logika ütközése, a közigazgatási és a politikai gondolkodás különbözősége. A kormányzás centrumában mediátorként ezt a kettőt kellett összekapcsolni, hogy az apparátus megértse a politika motivációit, az utóbbi pedig ne a politika megvalósulásának kerékkötőit lássa a közigazgatásban.

- Sikeres mediálás volt?

- A körülményekhez képest. Kölcsönös tanulási készséget tapasztaltam. Hasonlóan érdekesek voltak számomra a koalíciós frakciók vezetőivel való találkozók, amelyeket azért szorgalmaztam, hogy a frakciók ne a parlamentben ismerkedjenek meg az előterjesztésekkel, a törvénytervezetekkel. Nagy tanulság volt az is, hogyan változott meg a politika természete, hogy a média milyen nagy hatást gyakorol nemcsak a választási kampányra, hanem magára a kormányzásra is. Ahhoz, hogy a kormány megértesse a saját szándékait, ki kellett szabadulnia a média nyomása alól. Proaktív kommunikációra volt szükség, saját kommunikációs csatornára, hogy arról beszélhessünk, amit mi tartunk fontosnak. Hogy a politika ne szenvedő alanya, hanem aktív szereplője legyen a médiának. Az informális csatornák szerepe viszont megnőtt. Az "informális kormányülések" "szakkollégista attitűdként" beszivárogtak a kormányzásba. Az volt a funkciójuk, hogy hosszabban, kötetlenebbül lehessen fontos kérdésekről - például a költségvetésről, a nyugdíjreformról - beszélgetni, és kiderüljön az is, hogy egyes minisztereknek, értékalapon, mi van a fejében. Ebben az elején jól ki is élhette az ember a szociológusi, politológusi énjét.

- Most ismét elsősorban kutató, tanár, és gyakran említi a változások szükségességét. Mire gondol?

- Sok átalakításra lesz szükség, ez bizonyos. Nincs más lehetőség. A legkézenfekvőbb példa az államháztartás. Lehet azt csinálni, hogy évről évre a legkülönfélébb technikákkal a zárszámadási törvénybe beleteszünk mindenféle törvénymódosítást, aminek az égvilágon semmi köze a zárszámadáshoz, de...

- Ez évtizedes gyakorlat, talán már az Antall-kormány is élt ezzel, a költségvetési törvényben is jócskán voltak oda nem tartozó témák.

- Radikálisan romlott a kormány költségvetési tervezési képessége. Mindig volt eltérés a várható és a tényleges hiány között, de ma már a költségvetés egyharmada fölött nincs parlamenti kontroll: nem tudjuk pontosan, milyen célokra, milyen megfontolásokkal költik el. És ennek nincs semmiféle szankciója. Mi ez, ha nem indirekt felbujtás arra, hogy te, állampolgár, te is nyugodtan sértsd meg a törvényt?

- Ez a folyamat sem most kezdődött.

- Ezt helyre kell állítani. Hogyan akarunk fellépni a törvényesség mellett? Nem véletlen, hogy Lengyelországban is a rendteremtés, az erkölcsi értékek rehabilitálása mellett szavaztak.

- Ez mind olyan kérdés, ahol a politikai szereplők együttműködésére van szükség. Lát erre reális lehetőséget a jelenlegi légkörben?

- A választási kampány előtt ilyen rövid idővel természetesen nem. De ha nem tesszük meg, az anarchiába torkollhat. És az államnak magán kell kezdenie a normák helyreállítását.