A film rendezője, az 52 éves Louie Psihoyos harmincöt éve búvárkodik, s az 80-as évek óta közvetlen szemtanúja volt a tengeri élővilág és főként a korallszigetek pusztulásának, amit az ipari termelés környezetszennyező tevékenysége okozott.

Öko-krimi

A film egy feszültséggel teli thriller, sőt inkább egy bankrablós film (heist movie) dramaturgiáját követi: már az elején utalnak rá, hogy a filmkészítők valami nagy illegális akcióra, behatolásra fognak vállalkozni, hogy bemutassák a véres valóságot. A néző egy hetvenes forma paranoid amerikai férfival találja magát egy kocsiban, aki görbe hátú japán nyugdíjasnak tetteti magát, amikor autójával elhalad Taiji rendőri hivatala előtt (szerencséjére a helyiek hajlamosak maszkot viselni, ha megfáznak vagy influenza tör ki, s ez könnyen elfedi az ő kilétét is).

A faluban bálna-múzeum található és a turistákat szállító hajók is bálna alakúak. "Első látásra úgy tűnik, itt mindenki imádja őket". Csakhogy hetente többször delfinek százait űzik az öbölbe. Ott a világ minden táján lévő delfin-akváriumokat képviselő trénerek kiválasztanak maguknak egyet-egyet: 150 000 dollárt fizetnek egy nőstény példányért. A többit leölik. Az utánpótlás azért bukkan fel, mert ősi vándorlási útvonal mentén húzódik Taiji.

Évente 2000 egyedet ölnek meg. Természetesen a környező lakosság és a japán társadalom tudta nélkül. "Ha a kitudódik, hogy mit művelünk itt, bezárják a céget", mondta az egyik állítólagos "halász". A filmnek pontosan ez a célja: a leleplezés.

A millió dolláros delfin

Hamar kiderül, hogy a paranoid(nak tűnő) öregúr személyében Richard O'Barry-vel van dolgunk (Earth Island Institute), aki a Flipper (1965-66) című tévésorozattal elindította a delfinekkel való barátkozás divatját. O'Barry akkoriban az adás idején kivitte a tévékészüléket a stégre: a Flippert alakító öt delfin egyike, Cathy mindig jelét adta annak, hogy rájött, melyik beállításban látja viszont saját magát. 'Felismerte magát. Amikor rájössz, hogy nem-emberi intelligencia megnyilvánulásáról van szó, belátod, hogy ezeknek az állatonak nem fogságban a helyük." Természetes körülmények között 64 kilométert is úsznak egy nap.

A sorozat után "mindenki meg akarta ölelgetni, szeretgetni, simogatni őket." A gyerekek és a középosztály vágyaira százmilliókat mozgató iparág épült, a Seaworld delfináriumok hatalmas hálózata, ahol rabságban tartott delfinek fickándoznak a közönség örömére. A csúnya igazság: a kulisszák mögött nyugtatókkal és egyéb gyógyszerekkel tömik őket, mert fekélyeket kapnak az állandó stressztől.

"A delfin mosolya a természet egyik legnagyobb csalása." Az első első amerikai delfin-akváriumban, Baltimore-ban egymás után múltak ki az ott tartott egyedek. Mára megértették ennek okát: a delfinek elsődleges érzékelési módja a hallás. Az állatvilág hangra talán legérzékenyebb faját a tapsoló és kiabáló közönség, valamint a medence szűrőrendszerének állandó zöreje idegösszeroppanásba hajszolja. Mégsem történt semmi, mert egy delfin évente 1 millió dollárnyi bevételt is képes hajtani tulajdonosainak, és ezt a forrást esze ágában sincs a vállalatnak feladni.

O'Berry pálfordulása

Az egykori delfin-tréner akkor jött rá, milyen szörnyű dolgot művelt a delfin-divat megteremtésével, amikor legkedvesebb delfinje, Cathy a karjaiban követett el öngyilkosságot: Mivel a delfineknél az emberektől eltérően nem automatikus, "hanem tudatos cselekvés a levegő belégzése, ha nem vesznek levegőt, azzal akarattal vetnek véget az életüknek. Cathy a karjaimba úszott, mélyen a szemembe nézett és megszűnt levegőt venni", eleveníti fel a katartikus fordulópontot a könnyes szemű O'Barry. Másnap a tréner megpróbálta kiszabadítani a többi (tucatnyi) delfint. Azonnal a dutyiban végezte.

Tíz évet töltött azzal, hogy felépítse a delfin-showbiznisz üzletágát, és azóta 32 esztendőt azzal, hogy lerombolja. Hasztalan. Számtalanszor ült rács mögött hasonló akcióval. Minden esetben a média és a közvélemény figyelmét kívánta felhívni a problémára. Hányszor csukták le? "Idén?", kérdez vissza. Sportot csinál belőle. Nem veszélytelen sport ez: két állatvédő kollégáját (Jane Tipsont és Jenny Mayt) meggyilkolták - egyiküket a saját övével fojtották meg, amikor O'Barryvel tartott tiltakozó éhségsztrájkot egy sátorban. Egy delfin szabadon bocsátása gazdasági érdekekbe ütközik: évi egymillió dollár forog kockán.

Higany-mérgezés

A húspiacra-húsiparba juttatott delfinhús higanytartalma -a film készítőinek állítása szerint- messze meghaladja az egészségügyi hatóságok által megengedett szintet. A természetben ez nem lehet több 1-3 százaléknál. Animációs képsorban szemléletesen ábrázolják: a gyárak által a folyókba eresztett mérgező anyag minél nagyobb testű halakba kerül a táplálkozási láncon felfelé araszolva, annál nagyobb az adott egyed húsában a higany-tartalom. A megengedett határérték 0,4 ppm (parts per million) lenne. A delfinek húsában azonban ez 2000 ppm!

A filmben Taiji két tisztségviselője szólalt fel az ellen, hogy az iskolákban delfinhúst etet a gyerekekkel a kormány. Ezt a film alkotói szerencsétlen, rosszul irányzott nemzeti büszkeségi kampánynak tartanak, amely Japán makacs válasza a külföldi támadásokra. (Az állam időközben beszüntette ezt a programot - talán a film hatására?)

A japán illetékesek arra hivatkoznak, a delfinevés hozzátartozik népük kultúrájához: nyugaton marhát esznek, náluk delfint, ebbe nem szabad beleavatkozni külföldről. A stáb végigmegy Tokió utcáin: az átlagember nem eszik delfinhúst, és nem is tud róla, hogy ez tradíció volna.

"Hol van a World Wildlife Fund? Hol van a Greenpeace? Idehoztam a BBC-t, a londoni The Timest, de mindegyik üres kézzel távozott, elhajtotta őket az őrség." Itt csak a ravasz lelemény segíthet. Emberi szinten Richard O'Barry lelkiismereti sztoriját ismerjük meg, az aktivizmus dokumentálásában azonban egy izgalmas átejtő akció tárul elénk: a film rendezője a hollywoodi trükkökre szakosodott ILM-cég egyik mágusát bízza meg, hogy készítsen mesterséges köveket (ahogy a filmek díszleteibe szokott), amelyek alatt elrejthetik a HD-kamerákat, illetve az éjszaka sötétjében is képrögzítésre képes, hőérzékelő kamerákat. Ezeket egy krimibe illő esti partizánakció során rejtik el a hírhedt öblöt övező tengerparti szirteken.

Aljas lobbimunka

Az ENSZ által elismert International Whaling Committee 1986-ban betiltotta a bálnavadászatot. Japán azóta lobbizik, hogy ezt a tiltást feloldja. A határozat értelmében tudományos célja továbbra is be lehet fogni bálnákat. Japán ezt meg is teszi - az állatok gyakran holtan végzik. Az elmúlt hetekben is történt incidensek, amikor állatvédők futnak bele bálnavadász hajókba Japán partjainál, e visszatetsző gyakorlatra kívánja rávonni a figyelmet. A delfinek bár a bálnák közeli rokonai (mint tengeri emlősök), a szabályozás nem kezeli őket annak - amit O'Barry nonszensznek tart. Ezért állt elő a helyzet, hogy Japán az évek során megháromszorozta delfinvadászatát.

Ronda gazdaságpolitikai machináció, ahogy Japán "lobbizik" az IWC-nél - és veszélyes, mert bármilyen más ügyben is felhasználható a metódus: csődbe jutott kis országokat juttat be az IWC tagságába - főleg karibi térségben lévő szigeteket, de magához édesgette Kambodzsát, Ecuadort és Laoszt is. Japán segít nekik felépíteni egy vízi élővilággal foglalkozó központot, hogy tagok lehessenek (de azok csak alibinek vannak ott: az egyikben csirkéket tartanak!) és fizeti a tagsági díjukat. Mindezt azért, hogy voksokat szerezzen ahhoz, háborítatlanul gyilkolhassa a delfinek és bálnákat. Évente 230 000 delfint ölnek meg a szigetország partjainál.

A film természetesen a rejtett kamerákkal felvett, öbölbéli öldökléssel zárul - megrendítő drámai csúcspont. Az Oscar-díjas dokumentumfilm izgalmas filmélmény és megdöbbentően leleplező vádirat - több szinten is működik. A delfineket tengerben követő, víz alatti felvételei, mint mozgékony (kinetikus) képsorok pedig egészen költőiek, ihletettséget adnak a filmnek. Erkölcsi tartalma könnyen összefoglalható, O'Barry ki is mondja: a természetet tisztelni és nem kihasználni kell.