A viharfelhők egy ideje már gyülekeztek a brit energiapiac felett: fogyasztóvédelmi csoportok korábban is kifogásolták, hogy az éves villamosenergia számlák háztartásonként 80-112 fonttal (27 848 - 38 989 forinttal), vagyis az inflációnál nagyobb mértékben növekednek.
Az angol munkáspárt leplezte le a versenyellenes helyzetet, miután David Cameron brit miniszterelnök azt az ígéretet tette: kényszeríteni fogja az áramszolgáltatókat, hogy a lehető legalacsonyabb árakon szolgálják ki a fogyasztókat. A liberális demokrata energiaügyi miniszter átláthatóbb és egyszerűbb árazási rendszert javasolt, mely állítólag megkönnyítené, hogy a háztartások szolgáltatót váltsanak.
A nyilvánosságra került az Energia és Klímaügyi Minisztérium (DECC) azon felmérése is, melyből kiderült, a céget váltó fogyasztók kevesebbet fizetnek az áramért, mint azok, akik megmaradtak a régi szolgáltatójuknál. Utóbbiaknak évente 31 fonttal (10 791 forint) többe kerül a hűség.
Megszokás kérdése?
A thatcheri, 80-as évekbeli piaci liberalizáció következményeként privatizált energiaszolgáltatók tarifáinak maximumát egészen az ezredfordulóig államilag határozták meg, egy évtizede azonban megszűnt a régi gyakorlat, mondván, a versenyhelyzet majd arra kényszeríti a cégeket, hogy egymás alá kínáljanak a fogyasztók átcsábítása érdekében. Úgy látszik, ennek éppen az ellenkezője igaz a szigetországra.
Felmerül persze a kérdés, hogy a közel 500 különféle árajánlat közül választható fogyasztók miért ódzkodnak attól, hogy szolgáltatót váltsanak? A lojális kliensek nagy része ugyanis még a negyedszázaddal ezelőtti privatizáció során lett az utódcég fogyasztója – és maradt az a mai napig.
