Mintha attól félne a kabinet, hogy áremelkedést generál a törvény, mégpedig éppen a választások időszakában - összegezte gyanúját Katona Kálmán országgyűlési képviselő, mely amiatt keletkezett, hogy a környezetvédelmi bizottság elnökeként májusban már hivatalból is találkoznia kellett volna a vízközművek jövőjét szabályozó, júniusra ígért törvény tervezetével. De nem találkozott, miközben az is elkönyvelendő része e jogszabály parlamenti krónikájának, hogy az Európai Unió hajthatatlan. Ugyanis Brüsszel jelentős összegekkel segíti hazánk ivóvízellátásának, a települések csatornázásának korszerűsítését, ám elvárja, hogy a valós költségek szerint működtesse az ország ezt az infrastruktúrát is.

Ezért volt örvendetes a kormányzat ama válasza, hogy elindította a törvénynek - a vízközművagyon működtetése és tulajdonlása szabályozásának - a megalkotását. Eredendően a Ház tavaszi ülésszakának utolsó hónapjában kellett volna dönteniük a honatyáknak arról, hogy elindulhasson az üzleti szféra versenye az eszközök működtetéséért, sor kerülhessen az üzemeltető cégek integrációjára, s megnyithassa az utat az amortizációs költségek korrekt kezelése a nagyon várt fejlesztések előtt.

A jogszabálytervezetet most már nyugodt környezet fogadja, hiszen a korábban megfogalmazott kifogások - kivonják a regionális vízműveket a tartós állami tulajdonból, a piacnyitás a hátrányos helyzetűek számára ellehetetleníti a szolgáltatások igénybevételét - okafogyottakká váltak. A vizesszakmának jó oka van arra, hogy sürgesse a törvényhozást. Ányos József, a Magyar Víziközmű Szövetség elnöke a Piac & Profitnak meg is magyarázza, hogy miért. Legalább öt éve hangoztatják ugyanis, hogy mennyire káros, ha az egyik legrégibb közszolgáltatás nincs törvénnyel szabályozva.

A jogalkotótól a szövetség három fő kérdés megoldását várja.

Minden érdekelt elfogadja ma már, hogy a közműtulajdonlás státusa ne változzék, maradjon közösségi minden, állami, önkormányzati kézben. A működtető vagyontárgyaknak - melyeknek segítségével a szolgáltatást teljesíteni lehet - a privatizációja azonban lehetséges lenne, igaz, nem mindenáron. Ányos József szerint ugyanis nem az a legnagyobb gondja az ágazatnak, hogy honnan szerezzen forrást a bővítésekhez, hanem az, hogyan használják fel értelmesen, hatékonyan azt a pénzt, amely az Európai Unió révén rendelkezésre áll a fejlesztésekhez, a hosszú távú minőségi szolgáltatáshoz.

A második fő kérdés az árak megállapításának módja. A víz- és a csatorna díja pillanatnyilag hatósági ár, az önkormányzat, az állam dolga, joga dönteni róla. Ányos József - némi élccel - a szakmát idézi: az árakat háromévenként a fogyasztók, míg minden negyedik esztendőben a választópolgárok érdekei szerint állapítják meg. Az utóbbi esetben rendszerint mellőződik a gazdasági racionalitás. Ezt a törvény segedelmével meg kell majd akadályozni. Az önkormányzatok ármegállapító jogának sértetlensége mellett azonban rögzíteni kell mindazon költségelemeket, amelyekre fedezetet kell biztosítani a díjakban, természetesen a befektetések megtérülését garantáló és az üzleti világot mozgató nyereség mellett.

Az EU 2012-től általános érvénnyel megköveteli: a szolgáltatási díjak nyújtsanak fedezetet minden költségre, amellyel a hosszú távú működtetést garantálni lehet. A vizesszakmának - ellentétben a politikával - ma is az az érdeke, hogy az árakban állapíttassék meg az amortizáció. E nélkül, emlékeztet Ányos József a szinte közhelyre, folyamatosan pusztulnak az eszközök, s egyre nehezebb velük jó minőségű szolgáltatást nyújtani. Sőt, éppen így lesz drága a működtetés.

A Magyar Víziközmű Szövetség elnöke a harmadik passzusról igen diplomatikusan fogalmaz: a túlzottan nagy számú üzemeltetőből álló struktúra értelmes integrációját kell elérnie, ösztönöznie az új jogszabálynak. Egyszerűbben: mivel a kétharmados önkormányzati törvényhez nem lehet hozzányúlni, közvetett megoldásokkal operálnak a törvényhozók azért, hogy az integrálódást mégis elindíthassák.

"Él" egy további szempont is: az EU-nak garancia kell arra, hogy a támogatásával megépülő közművagyon - vízvezeték, szennyvíztisztító - nem lesz a befektetői piac profittermelő eszköze ahelyett, hogy közösségi célokat szolgálna. Ugyanakkor az unió azt is elvárja, hogy korlátozásmentes verseny legyen, s megtalálják a közművagyont a legolcsóbban, leggazdaságosabban működtetők. Ezért persze nem meglepő, hogy a multik mind nagyobb arányban birtokolnak szolgáltatói monopóliumot, az ebbe a szektorba befektető nagyvállalatok okkal kedvelik a konjunktúraérzéketlen vízközműpiacot.

Fúzió a versenyért?

Az "árut", az ivóvizet a különböző szolgáltatók nem egyforma módon nyerik. Olcsóbban jut a portékához az a cég, amelyiknek szinte kifolyik a tiszta karsztvíz a közeli hegyből, mint az, amelyiknek a nagyon mélyre lefúrt kúttól komoly és költséges tisztítás után kell elszállítania a vizet a fogyasztóhoz.

A befektető szempontjából az a szolgáltató a kurrens, amelyiknek a területén nagy a fogyasztói létszám. A nagyvárosok kétségtelenül értékesebbek a vállalkozásoknak, de éppen az új törvénytől várható el, hogy a jelenlegi, csaknem 400 üzemeltető helyett 30-40 lássa el jóval gazdaságosabban a feladatot. A mintát, egyelőre csak papíron, az a Debreceni Vízmű szolgáltatja, amelynek vezérigazgatója azonos a Magyar Víziközmű Szövetség elnökével. Ányos József cégvezetői minőségében emlékeztet rá, vállalata és városának vezetése akkor, amikor a debrecenihez hasonló miskolci vállalat üzletrészének megvásárlását napirendre tűzte, felvázolt egy jövőképet is. Ebben a borsodiaknál is meg akarták honosítani azt a működtetési kultúrát, amilyennel a hajdúsági vállalat rendelkezik. A miskolci cég is "nyitna" az agglomerációja javára. Hasonló megoldást ajánlott a Debreceni Vízmű Nyíregyházának és térségének is. A három megyeszékhelyre "felfűzött" rendszer előbb egy lazább együttműködésről szólna, de már ki lehetne használni bizonyos tevékenységek szinergiáját, később pedig egy nagy részvénytársaság jöhetne létre úgy, hogy a fejlesztési, bővítési igények tőkeigényét a részvénypiacon találja meg a vállalkozás. Ilyen léptékű magyar vízközműcég lenne képes versenyezni a multikkal a hazai piacon.

Verseny a hatékonyságban

Egyre több jel mutatja, hogy amennyiben a jog eszközeivel is teret kínálnak a szolgáltatás "piacosításának", a vizesszakma szereplői képesek hosszú távon is biztonságos és gazdaságos ellátást kínálni. A törvénytervezetet megalkotó tárcánál nem is kérdéses, hogy a közművagyont valóban lehet hatékonyabban működtetni. Ez annak ellenére is világos képlet, hogy a szabályozás akár teret enged a nyílt, teljesen szabad versenynek, akár nem, a vízközmű az adott helyen természetes monopólium.

De nehogy félreértés legyen, Szüts Korinna, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium főosztályvezetője a Piac & Profitnak leszögezi, a szaktárca - ha a későbbiekben szóba kerülne az öt regionális közművállalat esetleges privatizálása - nem engedi e vagyonnak, a földben lévő csöveknek, az átemelő rendszereknek az elidegenítését. A készülő törvény is ilyen feltételeket szab, egyszerűen azért, hogy unokáink is tisztességes szolgáltatásban részesüljenek. Ha tehát versenyt generál a jobb ellátás érdekében a leendő szabályozás, akkor az a közművagyon hatékonyabb üzemeltetésében ölt majd testet. S voltaképpen akkor dől el az adott időszak versenye, amikor benyújtják az érdekeltek a pályázatokat a működtetésre.

Menedzsmentdíjat szükségképpen szerepeltetnek majd a vízközművagyon működtetéséért jelentkezők a pályázataikban. Ez a tétel a fogyasztóval megfizettetendő díjban is megjelenik, s ezt a körülményt - érvel Szüts Korinna - a privatizálónak számításba kell majd vennie, nemkülönben azoknak, akik a pályázatokat értékelik. A menedzsmentdíj leszorítása, szolid keretek között tartása tehát evidencia lesz.

Kiesnek a rostán

A regionális vízközműtársaságokból öttel rendelkezik az állam, míg az önkormányzatok a megannyi - csaknem négyszáz - hasonló szolgáltatást végző cégnek a "gazdái". A maholnap megszülető vízközműtörvény alapján sem áll majd érdekükben az önkormányzatoknak a normális, tisztességes szolgáltatást nyújtó cégeik "lecserélése". Azonban a szaktárca főosztályvezetője is irracionálisnak tartja, hogy csaknem négyszáz üzemeltető vállalkozás működik az országban. Ezért is fontos, hogy a törvény szigorú szakmai szabályokat fogalmazzon meg a szolgáltatást végzők számára.

Az alapvetően uniós normák nem teljesítői valóban ki fognak esni a rostán, miközben a szakmai szempontból megfelelő s növekedni akaró vállalkozások új piacokhoz juthatnak. A többnyire rossz műszaki állapotban lévő vízközműrendszerek rekonstrukciójának költségeit pedig végre elő tudják teremteni az önkormányzatok, hiszen a törvény értelmében az amortizációs költséget kötelezően be kell majd építeni a díjba, illetve szerephez juthatnak azok a cégek, amelyek szakmai szempontból megfelelnek az üzemeltetőkkel szemben támasztott elvárásoknak.

Az amortizációs költségek szolgáltatási díjakba való beépítésével a készülő törvény tiszta helyzetet teremt, még akkor is, ha óhatatlanul drágulást idéz elő. De, Szüts Korinna szerint, tíz évre elhúzva évi kétszázalékos növekedést jelentene a fogyasztókat terhelő többletkiadás, jóval kevesebbet, mint amennyivel az utóbbi időben riogatták a lakosságot. A törvény "felelőssége" tehát valóban nem több, mint az amortizációs költség. Az uniós forrásokból megvalósuló beruházásoknál persze jogos brüsszeli követelmény a teljes költség megtérülése elvének érvényre juttatása.

Átpolitizált vízközműárak

A főosztályvezető "árjóslata" egyelőre csak papíron igaz, a törvénytervezetről ugyanis az alapvetően illetékes környezetben, a parlamentben május utolsó heteiben még elég keveset tudtak. Katona Kálmán, az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának elnöke kerek perec ki is jelentette a Piac & Profitnak: nem hiszi, hogy a tavaszi ülésszakban beterjeszti a kormány a tervezetet. Egyezség kellene ahhoz, hogy egyről a kettőre jusson a kabinet, de csak az SZDSZ szorgalmazta a törvényt addig, ameddig vezette a tárcát, az MSZP pedig "megfogta" az ügyet. Ősznél előbb nemigen születik meg a jogszabály.

Katona Kálmán szerint a törvény hiánya önmagában "csak" azt eredményezi, hogy továbbra is 3200 árhatóság működik, s változatlanul nincs egységes szabályozási rendszer, olyan, amilyen például létrejött 1993-ban a hírközlés területén. A honatya, aki egyben fővárosi közgyűlési képviselő is, azt látja, hogy rossz politikai döntések befolyásolják a vízközműárakat, miközben rendezetlen az amortizációnak, a felújításoknak az ügye, s persze így nincsenek meg a feltételei a ténylegesen költségalapú árak képzésének. Az országgyűlési képviselő ugyan elemi fontosságúnak tartja, hogy az amortizáció költségei valóban elszámolhatóvá váljanak, de a főváros saját maga is megalkothatná e tárgyú rendeletét.

A törvény hiánya önmagában nem akadálya annak, hogy folytatódjon a Központi Szennyvíztisztító Telep százmilliárd forintos építése és persze uniós finanszírozása. A bizottsági elnök sokkal inkább amiatt aggódik, hogy az elmúlt években, évtizedekben kisebb települések sokasága buzdult fel és hozott létre önálló vízművet, létrejött 400 társaság úgy, hogy csak kevés esetben lehet gazdaságos üzemmérettel találkozni. Az sokkal jellemzőbb, hogy a létesítmények kihasználtsága nem éri el az 50 százalékot sem, s ezzel például komoly árfelhajtó tényezőt "működtetnek" a települések.

Szabályozott piacnyitást!

A törvény azért kell, hogy a piacnyitás a vízközművek területén is szabályozott keretek között menjen végbe, s nem mellékesen ösztönözzön végre a víztakarékosságra. Katona Kálmán szerint praktikusan ma is bevonhat tőkét az önkormányzat, a lényeg tehát az, hogy az új jogszabállyal tiszta feltételeket lehessen teremteni a vízszolgáltatóknál: a felújítási kötelezettségeket, a pénzek visszaforgatását egyaránt korszerű normák mentén lehessen végrehajtani. Mégpedig mielőbb, hiszen harminc-negyven éves eszközök segítségével nyújtják a vállalatok a szolgáltatásokat, s nem nagyon lehet elodázni a felújításokat.

Az MDF-es honatya úgy tartja, hogy a többségi privatizáció nem lenne szerencsés, az persze helyeselhető, hogy vízközmű érdekében tőkét, szakértelmet vonjon be az önkormányzat, de amúgy a helyhatóságoknak képeseknek kell lenniük "alanyi jogon" is arra, hogy közszolgáltató társaságaikat működtessék. Ehhez persze költségalapú árstruktúra is kell. Katona Kálmán szerint a vízügyi szakmai szervezeteknél, de még a vízügyi tárcánál is pontosan tudják, hogy milyen szabályozással milyen célokat kell követniük. Ugyanez nem mondható el a kabinetről, mintha nem lenne világos, mit szeretne elérni. Mintha attól félne, hogy áremelkedést generálna a törvénnyel, mégpedig éppen a választások időszakában. Katona Kálmán úgy érzi, hogy az álságos szociálpolitika már csak azért is tévedés, mert nem lehet elérni vele alacsonyabb árakat. Főleg azért nem, mert a lepukkadt hálózatok, rendszerek ugyanúgy megkövetelik - a késlekedések miatt akár a jóval drágább - felújítást.