A társadalom amúgy sem túl jó közérzetét tovább rontja a már nemcsak a gazdaságban, hanem a politikában is érzékelhető bizonytalanság, ami megint csak visszahathat a gazdaságra. Reálisan mi várható, közeledhetnek-e egymáshoz a tények és a szubjektív érzetek? A gazdaság szemszögéből nézve fönntartható-e a kisebbségi kormányzás, vagy előrehozott választásokkal kellene kalkulálnunk?

Vértes András szerint aligha valószínű, hogy Magyarországon rendkívüli választásra sor kerüljön 2009 tavasza előtt.

- Nyilván, ha a szocialista kormány meg akarja buktatni saját magát, akkor ezt bármikor meg tudja csinálni - mondja a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke. - De egyelőre úgy tűnik, kisebbségi kormányt akarnak vinni, és nem dobják be a törülközőt. Az egész világon gyakran több a kisebbségi, mint a többségi kormány, ezzel technikailag semmi probléma nincs. Politikailag Magyarországon bonyolultabb a helyzet, de azért itt is elkormányozhat 2010-ig egy kisebbségi kormány. A választóvíz persze a költségvetés, bár a magyar jogrend értelmében ez sem kötelező; ha a parlament nem szavazza meg, akkor érvényben marad a régi. Tehát ebben az esetben 2009-re is a 2008-as költségvetést kell alkalmazni, amit a magyar gazdaság elbírna, de az állami szférában lennének gondok, hiszen még csak nominálisan sem növekednének a kiadások. Azonban egy ilyen helyzetben, azt gondolom, vagy maguk a szocialisták dobnák be a törülközőt, vagy az államfő kezdeményezne egyeztetést, és ennek a vége valószínűleg a választás lenne.

- A politikai illem megkívánná ezt egy megbukott költségvetési szavazás után?

- Igen. Egy költségvetés nélküli kormány - bár Olaszországban és máshol számos alkalommal volt ilyen - szerintem már nem comme il faut-kategória. Ha így alakul, akkor nagyjából 2009 kora tavaszán lehet új választás. Később már nem nagyon, mert utána nyáron európai uniós választások lesznek, s bár őszre föl lehet tételezni ilyet, akkor már nem sok értelme van előrehozni a 2010-es választást. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy a szubjektív értékítélet hogyan hat vissza a gazdaságra: a modern gazdaságokban nagyon. Jól tudjuk, ha egy bankról elhíresztelik, hogy csődben van, akkor csődbe fog jutni, pedig lehet, hogy nem volt csődben. Vagy ha egy cégről elhíresztelik, hogy nem fog tudni fizetni, akkor ez bekövetkezik, mert neki nem fognak fizetni, és ezért nem tud majd fizetni. Vagyis az a negatív kommunikáció, ami Magyarországon eluralkodott, az a gazdaság kilábalása, fejlődése és jövőbeli perspektívája szempontjából negatív, és én ezt borzasztónak tartom. Magyarországon 2005 közepétől kezdve mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy rendbe kell tenni a költségvetést, az államháztartás működését, magyarul: reformokat kell csinálni. A GKI ezt minden anyagában leírta, de nagyon sokan mások is elmondták. A 2006-os parlamenti választások előtt minden politikai párt vezetőjével találkoztam, én, személyesen, s ez nem egy kézfogás volt valahol valamilyen fogadáson, hanem szűk körű beszélgetés, és a szakértők széles köre biztos ugyanígy volt ezzel. És nyilván mindenki elmondta, hogy ez jön, nem elkerülhető.

- Ezt 2006 elején a Piac & Profit is megírta...

- Mindenki megírta. Ennek ellenére ma sokan úgy tesznek, mintha ez új dolog lett volna. Kétségtelen, hogy ennek nem volt súlya a politikai kampányokban - bár Veres János tett félmondatokat, és Gyurcsány Ferenc is -, azok arról szóltak, hogy hány ezer milliárdot osztogatunk szét. De az öszödi beszéd nyilvánosságra hozatala nyomán a politika boszorkánykonyhájában a történet átalakult: van egy párt, egy kormány, amely morálisan súlyosan elítélendő módon hazudott a társadalomnak, és van egy ellenzék, amely morálisan érintetlen, semmi rosszat nem tett. Pedig a választások előtt mindkét fél pontosan tudta, hogy mi a helyzet gazdaságilag. Az ellenzék, pontosan ugyanúgy informáltan, abszolút irreális ígéreteket tett a kampányában. Én azt gondolom, hogy ez morálisan ugyanúgy elítélendő magatartás volt, bár kétségkívül mindig a kormányé a nagyobb felelősség, de nem egyedül az övé: osztoznak az ellenzékkel, és nem száz a nullához, hanem - ki hogy akarja - hatvan-negyven vagy hetven-harminc arányban. Ezt a problémát azonban abszolút nem tudta kezelni a koalíció, és ebben a hitelességi válságban egyre lejjebb csúszott. Elkezdett reformokat, tele sok rossz lépéssel, buta kommunikációval, rossz vezetőkkel, miniszterekkel esetenként, ez mind igaz, de az alapirány jó volt: hogy az öngondoskodás irányába kell menni, hogy az egészségügybe be kell vinni a magánüzleti gazdálkodás elemeit, hogy nem lehet mértéktelenül finanszírozni az egészségügyi kiadásokat, hogy biztosítási elvet kell követni az egészségügyben...

- Lehet, hogy az irány helyes, a társadalmi elutasítása viszont vitathatatlan volt.

- Elég döbbenetes, hogy amikor külföldre utazunk, akkor eszünkbe sem jut ugyanolyan elv alapján szemlélni az egészségügyet, mint ahogyan tesszük ezt a hazai társadalombiztosítást illetően. Ha utazunk, elmegyünk egy biztosítóhoz vagy egy utazási irodához mint közvetítőhöz, és megvesszük egy biztosító szolgáltatását, és előtte válogathatunk az ajánlatok között. Ott nem kérdezik, mekkora a jövedelmünk, hanem ajánlanak egy napi fix összegért utazási és egészségügyi szolgáltatást. Eszébe nem jut senkinek ilyenkor, hogy én szegény vagyok, te gazdag, fizessél te többet, hanem mindenki ugyanannyit fizet, a kétmillió havi fizetésű, és a kétszázezer forintos fizetésű is. De ugyanezt a logikát nem vagyunk képesek még minimálisan sem érvényesíteni a saját belső dolgainkban. Visszatérve a történet morális ágához: úgy vélem, az országot nem kezelte eléggé felnőtt módon a koalíció, nem magyarázta el, nem tudta elmagyarázni érthető módon, hogy mit akar, és miért akarja úgy. Ez súlyos hiba volt, de mindez összetalálkozott egy hihetetlenül kemény ellenzéki reagálással.

- Az természetes dolog, hogy az ellenzék nem támogatja a kormányt.

- Az, hogy egy ellenzék ellenzék, rendben van. De sehol a környező országokban nincs olyan ellenzék, amely ilyen lépéseket kezdeményezett volna azért, hogy megakadályozza a reformokat. Csehországban a parlamentben azonos létszámú a kormányoldal és az ellenzék, és egy átszavazó - mert hivatalosan nem ült át - biztosítja időnként a kormánytöbbséget. A cseh kormány egyébként konzervatív, de pontosan ugyanazokat a reformokat kezdte el, a vizitdíjtól a tandíjjellegű lépésekig, mint amit az elmúlt két évben a magyar szocialista-liberális koalíció, amelynek az ellenzéke viszont politikailag hihetetlenül agresszív volt, és most természetesen nem az utcai agresszivitásra gondolok. A parlamenti ellenzék mindent ellenzett, és mindent csakis populista módon közelített meg, egyetlen jelszóval: a népet nem lehet nyúzni, a népnek semmilyen nehézséget nem lehet okozni, és semmilyen változást nem szabad megcsinálni. Ezzel a magyar társadalomnak hihetetlenül rossz üzenetet adott át, durván rájátszott arra, hogy az emberek minél gyorsabban előre akarnak jutni, jövedelemben és más téren is. Pedig minden számítás azt mutatja, hogy az elmúlt években Magyarországon nőtt az emberek reáljövedelme a leggyorsabban az egész régióban.

- A reáljövedelem-csökkenést hozó éveket is beszámítva?

- A KSH legújabb publikációja szerint 43 százalékkal nőtt az emberek reáljövedelme 2000 és 2006 között, s bár ez a mutató 2007-re csökkent, de még így is 37 százalék környékén van. Szlovákia van ennek a közelében - és közel-távol egyetlen más ország sem -, de még ők is 30 százalék alatt vannak. De mindenki abban a kontextusban tárgyalja a magyar helyzetet, hogy nekünk a legrosszabb a költségvetési pozíciónk, nálunk volt a legmagasabb az infláció, a legrosszabb a növekedés, azt viszont már nem teszik hozzá, hogy közben a régióban itt volt a legnagyobb reáljövedelem-növekedés. Ha félretájékoztatják az embereket, akkor nem várhatjuk el a társadalomtól, hogy értelmesen reagáljon. Egyébként szerintem a mai ellenzék óriási csapdahelyzetben van most, mert nyilván ő maga nem akar egy második Öszöd-helyzetbe kerülni - mármint hogy nem mondott igazat -, tehát sürgősen változtatni kell a kommunikációján.

- Azt viszont nyugodtan mondhatja: minderre azért van szükség, mert a koalíció tönkretett mindent.

- Természetes, hogy ezt fogják mondani, ez nem kérdés. De megdöbbentő, hogy az ilyen típusú gazdaságpolitikai vitákban sokan elfelejtik, mit mondtak pár évvel ezelőtt, és nagy százalékban irracionális álláspontot képviselnek a lehetőségekkel kapcsolatban. Ha Magyarország 2006 közepén nem kezdi el a költségvetés nagyon durva és azonnali rendbetételét, pénzügyi csődbe kerültünk volna, még akkor is, ha 2007 augusztusában nem kezdődik el egy hitelválság. Magyarország nemzetközi megítélése ma még mindig rosszabb Csehországénál, Szlovákiáénál, esetenként Lengyelországénál is, bár ez utóbbi már nem mindig igaz. Csak példaként: az infláció kétségkívül magas volt, de jelen pillanatban a magyarnál alacsonyabb infláció csak Szlovákiában van - ahol viszont az eurócsatlakozás miatt mesterségesen lenn tartják a szintet - és Lengyelországban. Minden más környező országban magasabb, beleértve Szlovéniát is, amely már az eurózónához tartozik, Csehországot, Romániát, Bulgáriát, az összes balti államot, sőt az észtek GDP-növekedése már alacsonyabb, mint a mienk. Igen, a kiigazítás elkerülhetetlen következménye volt, hogy az infláció fölfelé megy, a költségvetés bevételi oldala miatt. Mert szintén elkerülhetetlen volt, hogy először az adók emelkedjenek, nincs ugyanis más eszköz a gyors költségvetési bevételi lépésre. De a 2007-es egyenlegjavulásban, és tavaly valóban nagy egyenlegjavulás volt, már ötven-ötven százalék a kiadáscsökkentés és a bevételnövekedés.

- Pedig a közvéleményben általánosan elterjedt vélekedés, hogy a költségvetésben csak a bevételek nőttek, a kiadások csökkentése terén nem történt semmi.

- Az egyenlegjavulás felét a kiadáscsökkentés adta. A kiadáscsökkentésnek a fele, tehát a teljes javulás egynegyede beruházáscsökkentés - ezért esett húsz százalékkal az építőipar termelése -, a másik fele pedig a folyó kiadások mérséklése. Nyilván, a jövőt illetően nem lehet a beruházáscsökkentést fenntartani. De azt nem lehet mondani, hogy ez nem kiadáscsökkentés, legfeljebb csak azt, hogy nem fenntartható kiadáscsökkentés. Az uniós források növekedése azonban lehetővé teszi, hogy a magyar költségvetésben a beruházási kiadások lassabban növekedjenek. Az elkövetkező időszakban azonban, mindenki tudja, a valódi, a szociális szférát is esetleg érintő kiadáscsökkentésnek lesz nagyobb szerepe.

- Az államigazgatás kiadásairól is az a kép él az emberekben, hogy rendkívül magasak, s pazarlás folyik e téren is.

- Van a központi, és van a helyi államigazgatás. A helyi önkormányzatok kétharmados törvény alá tartoznak. 2006 közepén a kormány javasolt egy önkormányzatitörvény-módosítást, ami létrehozta volna a régiókat, a kistérségeket valódi feladatellátási jogkörrel, de ezt, miután a Fidesz nem állt mellé, nem lehetett elfogadni. E mögött érdemi szakmai vita lényegében nincs, azért nem egyeztek meg, mert az ellenzéknek politikailag nem volt érdeke, hogy bármit is elfogadjon. Ennek következtében nem lehet hozzányúlni az önkormányzati adminisztrációhoz. Pedig ott hatalmas a pazarlás. Az önkormányzati adminisztráció a méretét tekintve hússzor akkora, mint a központi. Az utóbbiban viszont huszonöt százalékos létszámcsökkentés volt. Százmilliárd forinttal csökkent a gyógyszerkassza is - igaz, hogy ennek egy részét a betegek állták, de azok, akik tudtak többet fizetni -, a másik részét pedig a forgalmazóktól és a gyártóktól szedte vissza a költségvetés. Ezek alapvető változások. A gázár-támogatási rendszerben megszűnt az őrült pazarlás, a közepesnél magasabb jövedelműek nem kapnak támogatást, ami normális dolog. Tehát elindultak folyamatok, de a kialakult politikai helyzetben - amelyben a koalíció is megszűnt koalíció lenni - kiderült, hogy a magyar társadalom hihetetlen ellenérzésekkel viseltetik még a reformlépések szimbolikus, egész pici elemei iránt is.

- Ilyen a társadalom, vagy ilyenné lett az elmúlt periódusban?

- Van rá hajlama... A súlyos hiba forrása, hogy a kormány nem magyarázta el, mi a reform lényege, hová akarunk eljutni és milyen lépéseken keresztül, tehát nem mutatott perspektívát, az ellenkommunikáció pedig sokkal hatásosabb volt. De szerintem ez nem elsősorban kommunikációs probléma. A gond az, hogy a kormányzat nem tudott politikát csinálni. A miniszterek vagy borzasztó rosszul, vagy egyáltalán nem kommunikáltak a társadalommal, ez a Miniszterelnöki Hivatalra vagy személyesen a miniszterelnökre hárult, aki eleve nagyon nehéz pozícióba került az öszödi történet miatt. Egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy az történt, ami történt, de ez a magyar társadalomnak hosszabb távon akár a tragédiája is lehet.

- Úgy véli, hogy az elmúlt két év történéseinek tragikus következményei lesznek?

- Túl fogunk jutni rajta, de az katasztrófa, hogy Magyarországon minden reformot népi kezdeményezéssel vagy politikai erővel meg lehet akadályozni. Ilyen sehol nincs a világon. Ha a magyar alkotmány ezt lehetővé is teszi - e tekintetben azért vannak más szakmai vélemények is -, az alkotmánybíróságnak akkor is világosan föl kellett volna hívnia a figyelmet arra, hogy ez súlyos hiba, és megoldást kell találni ennek az orvoslására. Ez a kormány szerintem nagyobb és mélyrehatóbb pozitív változásokat próbált beindítani a magyar társadalomban és gazdaságban, mint bármelyik elődje az elmúlt tizennyolc év során. De maga sem volt erre felkészülve, nem voltak meg a pontos elgondolások sem szakmailag, sem politikailag. Egy reformot vagy nagyon gyorsan kell megcsinálni, vagy nagyon lassan, megtárgyalva a társadalommal, öt év alatt. Közbülső út nincs. Az volt az általános vélemény - szerintem nagyon helyesen -, hogy nincs öt évünk. Ennek ellenére a koalíciós egyeztetések hihetetlenül elhúzódtak, piszlicsáré részletekbe mentek bele, a kommunikációban pedig csak ezeknek a részleteknek a vitája jelent meg.

- Bár azt mondta, igaz, a kormányra vonatkoztatva, hogy elsősorban nem kommunikációs gondok következménye a jelenlegi helyzet, mégis, rendre előkerül ez a kérdés.

- Nem korrekt a kommunikáció. Nem a médiát teszem felelőssé, de azért a média is azt írta meg, amikor a postás harapta meg a kutyát. A politikai és a szakmai kommunikáció is inkorrekt. A tények keveseket érdekelnek, mindenkinek van egy percepciója, értékítélete, és rendre azt mondja, mindegy, hogy igaz, vagy nem. Válságról beszélünk, pedig, ha valaki körülnéz, látja, válságról semmiképpen nincs szó. A növekedés lefékeződése - ezt rengetegszer elmondtuk - részben a kiigazításnak, de részben azzal még csak nem is összefüggő eseményeknek a következménye. Például szó sem esik arról, hogy Magyarországnak megszűnt a külkereskedelmimérleg-hiánya. A kommunikációból teljesen hiányzik a külső pénzügyi egyensúly valódi mutatója, a külső finanszírozási igény - ez az úgynevezett fizetési mérleg és tőkemérleg együttes hiánya -, ez tavaly négy százalék körül volt, idén három-három és fél között lesz. Abszolút a legjobbak között vagyunk a mezőnyben, például a baltiaké, Romániáé tíz százalék fölött van. Viszont mindenki a folyó fizetési mérleg hiányáról beszél, a külső finanszírozási igényről szó sem esik. Vannak, akik képesek ma leírni, hogy voltak olyan egyensúlyi kiigazítások Európában, amelyek nem jártak növekedési áldozatokkal. Igen, voltak, de egészen speciális körülmények között. Ha mondjuk éppen három százalékkal javulnak egy ország cserearányai, akkor ez lehetséges. Magyarország esetében az elmúlt három évben összességében csaknem hat százalékkal romlottak a cserearányok.

- A cserearányromlás nem romló gazdasági teljesítményekre utal?

- A magyar cserearányromlás alapvetően az energiaár-emelkedés miatt következett be, ebből az élelmiszeren valamennyit visszanyerünk. 2004 és 2006 között egy, illetve két-két százalékkal romlottak a cserearányok, idén valószínűleg már csak eggyel, és úgy néz ki, hogy jövőre is csak eggyel. Lehet mondani, hogy legyünk jobbak a cserearány tekintetében a feldolgozott termékek esetében, de nem lehet ezt mondani az olajra. Ez kivédhetetlen. Ilyen körülmények között egy százalék cserearányromlás 200 milliárd forint, majdnem annyi, mint a GDP. Idén már 270 milliárd. Ezek nem pici tételek, ezt az ország objektíven elvesztette az elmúlt években. Ez négy év alatt idei szinten 1400 milliárd forint, abszolút objektív körülmények között. Ezt úgy állítják be, hogy versenyképtelenek vagyunk. Dehogy vagyunk versenyképtelenek.

- Az adatok nem azt mutatják, hogy a versenyképességi rangsorban pozíciót vesztettünk?

- Magyarország versenyképessége valamelyest csökkent, de nem súlyosan. Piacot nyertünk azzal, hogy Szlovákia gyorsan fejlődik, kétszer olyan gyorsan nő az exportunk, mint a szlovák, hatalmas aktívum, exporttöbblet keletkezett az új EU-tagokkal, ami nem arra utal, hogy versenyképtelenek lennénk ebben a régióban. Az exportunk évek óta lényegesen gyorsabban nő összességében is, mint az importunk. Megint csak nem versenyképességi problémára utal, inkább az ellenkezőjét mondja. Beszélnek arról, hogy Magyarországról kimentek a befektetők, de ez egyszerűen tételesen nem igaz. Alacsony színvonalú termékeket kivittek, de a világ legtermészetesebb dolga, hogy ez elmegy tőlünk. Magyarországról lényeges nagy befektető közép, középmagas vagy high-tech ágazatból nem vonult ki. Magyarország 2006 óta egyértelműen - egyensúlyban, de még a rendszereink működését illetően is - elfele jött a szakadék szélétől, egy fenntartható pálya felé. De most, 2008 közepén megtorpanunk, a márciusi népszavazás, majd a koalíciós probléma és egyebek miatt.

- Tehát nem elsősorban a gazdaság állapota miatt?

- A politikai és társadalmi korlátok fölerősödése miatt. Egy kisebbségi kormány még továbbmehet előre, de kérdés, hogy tud-e. Nyilván, most már csak a társadalommal egyezkedve tudja ezt megtenni. Ez politikailag nem könnyű, mert miközben egyértelmű, hogy a magyar gazdaságpolitika pozitív, elkerülhetetlen, nyilvánvalóan értelmes - ugyanakkor sok hibával is tarkított - strukturális változásokat is hozott, ennek a társadalmi képe pont ellentétes. Sikerült belesulykolni a társadalomba, hogy ez hibás gazdaságpolitika, a vezetők alkalmatlanok és hazudnak, nem konzekvensek, a lépések értelmetlenek, káoszt hoztak. Persze vannak romok. De például, amikor lakást tatarozunk, és benne lakunk, akkor is van a káosznak egy szintje, ami katasztrofális. De be kell fejezni a folyamatot. Ha végigvinnénk, a végén mindenki jobban érezné magát. Bárki kerüljön hatalomra, pontosan ugyanezekkel a problémákkal fogja szembetalálni magát, és a megoldások alapiránya nem lehet más. Vannak pontok, ahol a konfliktust föl kell vállalni az értelmes megoldás érdekében. Ezekről az értelmes dolgokról sokkal többet kellene beszélnünk, mint azokról, amelyek a politika bugyraiban naponta születnek. Vannak pontok, ahol gondjaink vannak, de ezek régóta megvannak, ilyen például a foglalkoztatás. Ez a valódi probléma. Hogy a gyerekek úgy jöjjenek ki az általános iskolából, hogy tudjanak írni és olvasni, és értsék is, amit olvasnak, és tudjanak számolni, legyen minimális számítástechnikai ismeretük és nyelvtudásuk. Ebben kellene nemzeti összefogás. Az oktatás valódi probléma, és valódi kihívás. És versenyképességi szempontból hosszú távon döntő kérdés, hogy lesz-e változás.