Szuburbanizációnak nevezi a szakirodalom az belső városrészekből a zöldebb, külső területekre irányuló elvándorlást. Budapesten e folyamat elindítója az volt, hogy az ötvenes évek elején a városhoz kapcsolták az úgynevezett elővárosi gyűrűt. A tehetősebbek ekkortól főleg a budai zöldövezetben kerestek letelepedési lehetőséget, a kevésbé módosak a pesti oldal zöld területeit választották otthonuk színteréül. Ezekben az évtizedekben épültek ki a „Rákos” előnevű, valamint az újpesti, pesterzsébeti, csepeli kertvárosi városrészek – áll a Városkutatás Kft. két évvel ezelőtti, a főváros és agglomerációja kapcsolatáról, fejlődési lehetőségeiről szóló tanulmányában.

Bővülő körben

A kiáramlás azonban csak 10–12 éve kezdett tömegessé válni a mind nagyobb légszennyezés, a zaj, a rossz közbiztonság és nem utolsósorban a fővárosinál jóval alacsonyabb ingatlanárak miatt. Ekkor még a budai hegyvidék szomszédos települései – Budakeszi, Budaörs, Solymár – voltak a legfőbb célterületek, majd amikor itt elfogytak az építési területek, folyamatosan tágult a fővárosi agglomeráció. Ma már a korábbi 48 helyett 78 települést magában foglaló térségben Budajenő, Biatorbágy, Nagykovácsi, Telki mellett Érd, Etyek, Dunakeszi, Gyál, Vecsés, Göd, Szentendre Veresegyház és a pilisi területen fekvő községek is a keresett települések listájára kerültek.

A legintenzívebben fejlődő agglomerációs települések közül kiemelkedik Budaörs – amely ma már erőforrásokat is elszív a fővárostól –, Telki és Veresegyház. Néhányuk, idetartozik a legnagyobb, ötvenezres lélekszámú Érd is, azonban nem fejlődik megfelelő ütemben: ma is olyan, mint egy óriásfalu, így mára veszített vonzerejéből – állítja Kovács Róbert, a település-önkormányzati kutatásokkal foglalkozó Oso-Polar Kft. ügyvezetője. Szerinte az agglomerációba kiáramlás – amelynek eredményeként Budapest lakossága az elmúlt tíz évben 10 százalékkal csökkent – napjainkra ugyan lelassult, de ma is tart. S bár a főváros fejlesztési-rehabilitációs programok beindításával – mint például a ferenc-, a józsef-, az erzsébetvárosi és angyalföldi – próbálja újra lakhatóvá tenni a lerobbant belső kerületeket, ez egyelőre a nagyobb jövedelmű rétegek számára nem elég visszatartó erő a csendes, hangulatos, sok zölddel, nagy kerttel körülvett agglomerációs lakhatási lehetőséggel szemben.

Eltérő stratégiák

A budapesti agglomeráció települései az évek során különböző fejlesztési stratégiákat dolgoztak ki a fővárosból mind nagyobb számban kitelepülő családok fogadására. Vannak – például Csömör, Dunavarsány –, amelyek hosszú távú fejlesztési programjaikban a lakosságszám folyamatos növelését és azzal párhuzamosan a vállalkozásokat célozták meg, mások – mint például Telki – a kiköltözőket „kerttelepülésként”, a fővárosba bejáróként fogadja, s nem kíván jelentős számú új helyi munkahelyet teremteni; Veresegyház, Gyál, Érd, Szentendre és Dunaharaszti lassúbb, kiegyensúlyozottabb lakosságnövekedést szeretne elérni.

Arra is akad példa, hogy a helyi lakosság tiltakozással, akár – mint a múlt évben a piliscsabaiak – népszavazással is, próbál gátat szabni az újabb külterületi földeket belterületbe, lakóövezetbe vonó önkormányzati gyakorlatnak, a települést és a környezetet terhelő túlzott mértékű lakosságszám-növekedésnek.
A lakásépítő cégek, magánszemélyek által megcélzott települések ugyanis gyakran nem rendelkeznek megfelelő infrastruktúrával, és – a fejlesztések ellenére – a helyi egészségügyi, oktatási szolgáltatások színvonala sem elég korszerű. A burkolt út, a csatorna hiánya azonban gyakran nem jelent akadályt a kiköltözőknek, akik bíznak abban, hogy a népesség gyarapodásával a helyhatóság előbb-utóbb rákényszerül ezek kiépítésére. Ezt támasztja alá, hogy például Budaörsön, Solymáron, Szentendrén az építési területek fogyásával számos üdülőtelek, üdülőépület talált gazdára, amelyeket az új tulajdonosok lakóingatlanként használnak, várva a korábbi üdülő- vagy zártkerti területek átminősítésére.

Felzárkózó távoliak

Miközben az agglomerációs gyűrű folyamatosan tágul, és a települések lélekszámukat tekintve is évről évre „duzzadnak”, a fővárossal szembeni korábbi előnyök kezdenek fokozatosan eltűnni.
A megnövekedett gépjárműforgalom miatt mind gyakrabban zsúfoltak, néha eldugulnak a városba bevezető utak, a korábbinál jóval szennyezettebb a levegő, néhol érezhetően megemelkedett a hajdan csendes lakókörnyezet zajszintje, no és elindult az ingatlanárak rohamos emelkedése is. Ma már Budaörs, Budakeszi, Solymár, Szentendre telek- és házárai a budaiakhoz közelítenek: a panorámás építési parcellák négyszögöléért 60–100 ezer forintot is elkérnek tulajdonosaik, és az új építésű házak, társasházi lakások átlag-négyzetméterára is megközelíti, olykor jócskán meg is haladja a 300 ezer forintot. És kezdenek már felzárkózni mögéjük a fővárostól távolabb fekvő települések is.

Nyugati modellek, hazai próbálkozások

Az Egyesült Államokban a XX. század első felétől kezdett óriási méreteket ölteni a nagyvárosok szuburbanizációja, és tendenciájukban hasonló – nagyságrendjükben mérsékeltebb – folyamatok zajlottak le Nyugat-Európában is.
A szakemberek által leggyakrabban felhozott példa Los Angeles, ahol a polgárok elvándorlását a belső városmagból a környező kistelepülésekre az akkori kormányzati politika maga is támogatta azzal, hogy központi forrásokkal segítette ez utóbbiak elővárossá fejlődését: jelentős állami támogatásokat nyújtottak infrastruktúra-fejlesztéseikhez; kedvező jelzáloghitel-konstrukciókat dolgoztak ki, ösztönözve a kiköltözőket tágas, kertes házak építésére; óriási autópálya-beruházásokat valósítottak meg. Ugyanakkor hosszú évekig nem fejlesztették például a belső városrészek villamos közlekedési hálózatát.

Az amerikai modellnek – előnyei mellett – számos hátránya is van: az elővárosokban a korábbinál minőségibb életteret teremtettek maguknak a családok, de a különféle szolgáltatásokhoz már csak gépkocsival, gyakran nagy távolságokat megtéve juthatnak hozzá, ami több időt és több benzint is követel, mindeközben erősen szennyeződik a levegő; a hátrahagyott belváros pedig fokozatosan lepusztul, lakhatatlanná válik. A kitelepedési folyamat a tengerentúlon a 60-as évektől lelassult, ám a korábban csak a szűk elitnek lakóhelyet nyújtó elővárosokban él ma az össznépesség mintegy 45 százaléka.

Nyugat-Európában az irányított szuburbanizáció kedvezőbb modelljei valósultak meg. Berlin esetében például a városállam és Brandenburg (amelyhez a teljes környező terület tartozik) közös tervezési hatóságot állított fel a hosszú távú fejlesztési programok kidolgozására. Ennek vétójoga van egyebek mellett övezetmódosítási kérdésekben, és az agglomerációs települések számára regionális tervben határozzák meg a húsz éven belüli lakosságszám-bővítés megengedett legnagyobb mértékét. Bécs esetében – több mint tíz évvel ezelőtt – a város, Alsó-Ausztria és az agglomerációval szomszédos Burgenland részvételével hoztak létre közös tervezési hatóságot, amelynek feladatkörébe elsősorban a településpolitika, a környezetvédelem és a közlekedésfejlesztés tartozik.

Nálunk jelenleg a Központi Régió Fejlesztési Tanácsa próbálja koordinálni, illetve állami forrásokkal támogatni a fővárosi agglomeráció kistérségeinek a fejlesztési programjait. A települések külső zöldterületeinek a korlátlan belterületbe vonását pedig az agglomerációs területrendezési tervről szóló, parlamenti elfogadás előtt álló törvény hivatott valamelyest kordában tartani. A földművelésügyi tárcától kapott információk szerint a területfelhasználás és a köré kialakítandó műszaki infrastruktúra rendjéről szóló törvénytervezetet a tárca már az elmúlt évben szerette volna a honatyák elé vinni, de erre várhatóan csak a választások után, ez év őszén kerül sor. 2001 tavaszán – éppen a törvénykezés lassúsága miatt – fővárosi indítvány is született a túlzott agglomerációs beépítések ellen és a Budapest körüli zöld gyűrű megóvása érdekében, amelyet a parlament környezetvédelmi bizottsága is támogatott. A főváros környéki önkormányzatok élénk tiltakozását kiváltó moratóriumot – amely az említett törvény elfogadásáig lenne érvényben – még szintén nem fogadták el.