Balmazújváros egyik igazán nagy gazdája 2001-ben kelt egybe hitvesével. Az akkori lagzi hozadéka - a nagypapa derekasan fizetett, hogy rophassa az ifjú asszonnyal - három évvel később száz tejelő jószágba, a vállalkozóvá lett friss diplomás agrármérnök gazda, Pál Gábor első akciójába vándorolt át.

- Nem elég, hogy megvette az állatokat, beszerezte a gondot is: naponta fejni, a tejet eladni, feldolgozni önmagában is macerás vállalkozás. Ezt adták a mérnöki diplomához?

- Már amikor az egyetemre jártam, akkor is azon törtem a fejemet, hogyan lehet valamit továbbvinni, valamiből még többet kihozni. Amikor 2004-ben megvettem az első, száz állatból álló nyájat, már akkor úgy döntöttem, hogy a tejjel külön is érdemes foglalkozni.

- A fejést és a többi műveletet bizonyára alkalmazottakra bízza. Vagyis vett a nyáj köré egy birtokot hodállyal, legelővel?

- Egy szép tanyát meg minden olyat, ami kell a gazdálkodáshoz. A menyasszonytánc összegéből és hitelből kezdődött a gazdálkodás.

- Ugyanígy, hitellel megfejelve, elkötelezné magát 2009-ben is, ha most kezdené a vállalkozást?

- Azt mondom, igen, mert álmodozó vagyok. Minden ágazatot lehet úgy művelni a mezőgazdaságban, hogy az jó legyen. Persze van egy-két dolog, amibe nem fognék bele - a sertéshízlalás ilyen például -, de ez csak az én előítéletem. Meg tud élni egy család az agráriumból, ha odafigyelve, lelkiismeretesen dolgozik az ember.

- A tanya és Balmazújváros nincs túl messze: inkább kijár, vagy inkább bejár?

- Kijárok, de Debrecenből. Mert itt születtem, újvárosi vagyok, de a feleségem, aki debreceni lány - a cívisvárosban végzett ő is, jogász -, persze hogy ott dolgozik. Mérlegeltük, kinek is egyszerűbb utazni, s teljesen világos volt, hogy én ingázok, ő meg marad a városban a három gyerekkel. De a tanya sem utolsó, az egész család itt van minden hétvégén...

"Az én bérelt száz hektárom tulajdonosa is Budapesten lakik, vagy éppen valahol Amerikában" - fotó: Fényes Gábor

- Itt városi ember, Debrecenben pedig tanyasi...

- Csak azon szoktak némelyek megrökönyödni, hogy Debrecenben lakom egy társasházban, a harmadikon. Még csak nem is kertes házban. Nem kell félteni, szoktam mondani, a balmazújvárosi határban azért van egy takaros kis kertem, megvan ötven hektár, s még bérelek is hozzá százat. Szikes, kötött talaj, állattartásra egyenesen kiváló. Az aranykorona-érték is elég magas, nagyapám - aki az állami gazdaságnál agronómus volt - errefelé még rizst termesztett. Az az idő persze elmúlt. A juhászat megvolt annak előtte is, és megmaradt a rizses éra után is. Én magam félig-meddig hobbinak szántam a birkát, amikor belekezdtem az állattartásba. Gondoltam, a jószág rendben tartja a tanyaudvart, s lesz tej meg sajt. Tetszett, amit akkoriban is láttam Ausztriában, a bácsik, akik a saját sajtjukat árulták az út szélén, a falujukban, a legnagyobb becsben tartott emberek voltak, imádták őket. Ilyesmit képzeltem el: farmerkedést vidéken, jó minőségű élelmiszerekkel... Persze, meg kell élni a családnak, vizsgálódtam is, meg kéznél volt a kedvemre való megoldás is, a broilercsirke. A nagybátyám már jó ideje komolyan foglalkozott ezzel a szárnyassal. Kikristályosodott, ha pénzt akarok keresni, meg állattenyésztéssel akarok foglalkozni, akkor az én pályám is ez lesz.

- Szintén hobbimennyiséggel „nyitott"?

- Kevesebbel, mint a mai, húsz-huszonkétezer ezer csirkéből álló turnusonkénti állomány. Körülbelül ötezer szárnyassal indult a vállalkozás.

- A csirkefarmról azt tudja a laikus, hogy igen sok pénzt kell beleölni, ha környezetvédelmi, állathigiéniai szempontból is uniós normák szerint működő vállalkozásban gondolkodik a tulajdonos.

- Csak úgy érdemes csirkével foglalkozni, hogy világszínvonalon működő telepeket, eszközöket, technológiákat használok, és világszínvonalú csirkefajtákat tartok. Magyarországon ehhez minden lehetőség adott, meg lehet venni a modern tartástechnológia minden kellékét. Gazdaságosan termelni csak ilyen körülmények között lehet. Igaz, én már csak ezt a minőséget tanultam, és ismertem meg. Persze elmesélésekből tudom, hogy hét hét alatt fejlődött egy kiló hatvandekásra a csirke a régi módszerekkel. Most öt hét kell, és az állat súlya meghaladja a két kilót - a legjobb takarmánnyal, a legjobb gyógyszeres kezeléssel, a legigényesebb technológiával. Ehhez azonban beruházni kell, igen sok pénzből.

- Szóval ezt is összetáncolták...

- Nem, itt már pályázni kellett, a pályázatokat jól elkészíteni, és megnyerni a forrásokat. Amikor eldöntöttem, hogy broilercsirkékkel fogok foglalkozni, akkor azt is eldöntöttem, hogy a meglévő régi telepen az istállókat teljesen átalakítom, a modern tartástechnológia eszközeivel, időnek utána hűtőpaneles klímarendszerekkel felszerelem. Azóta pedig folyamatosan jön valami új, amivel el kell látni a farmot, korszerűsíteni kell a vállalkozást. Feleségem pedig mindig azt kérdezi, hogy mikor lesz már befejezett a nagy mű, mikor mehetünk el végre a Kanári-szigetekre nyaralni: van bevétel, keletkezik haszon is, megtehetnénk.

- Valóban, mikor is?

- Sajnos, ki kell ábrándítanom az asszonyt, mert mindig van valami, amit még meg kell oldani, amit bővíteni, jobbítani, fejleszteni szükséges: megyek előre a zsákutcába, amiből nem tudom, hogy lehet kikecmeregni. Mindenesetre imádom csinálni, mindig van valamilyen ötletem... Utóbb a juhászat bővült, már hatszáz körüli az állomány, nem is fértek el a régi telepen, az állat-egészségügyi szempontok is megkövetelték a tartás bővítését. Ezért 2007-ben vásároltam egy újabb telepet. Az évek átlagát nézve nem voltak értékesítési problémák. A csirketartás jóformán olyan, mint az ipar, programozottan folyik a nevelés, az értékesítés, napra előre tudom, mi mikor történik. A bárány piacát is jól lehet előre alakítani: szinte száz százalékban olaszok viszik el az állatokat, évi háromszori nagy fogyasztási szezonhoz alkalmazkodunk.

- Mennyire magányos farkasok a környék kisebb és nagyobb gazdái a juhászataikkal, csirkefarmjaikkal?

- A termelői csoportokat összefogó mai szövetkezések errefelé is működnek. Az lenne a cél, hogy az értékesítést segítsék, de ettől azért még messze vannak. Többnyire arról szól a történet, hogy a szövetkezés előtti időkből létező vágóhídnak adjuk el a csirkét, s szó nincs arról, hogy megküzdene a vezetés nagy áruházláncokkal. A juhokkal sem más a helyzet, annyi a különbség, hogy ott a tejet értékesíti tovább egy feldolgozónak az egyik szövetkezet, a bárányt meg egy másik, az olaszoknak.

- Kik fognak itt gazdálkodni, a pusztaságban állatot tartani nyolc-tíz év múlva?

- Új belépőket nem látok, sem olyat, aki az egyetem, sem olyat, aki a szakmunkásképző után erre venné az útját. Akinek van gazdasága, az ráhagyja a fiára, legyen, aki folytatja. Ha piaci szemlélettel nézzük, és a jövedelemtermelést vizsgáljuk, akkor sem látunk új belépőket. Nemigen fektetnek be a mezőgazdaságba. Egyre több földről tudok azonban, amely tulajdonosának nincs semmi köze a mezőgazdasághoz. Az én bérelt száz hektárom tulajdonosa is Budapesten lakik, vagy éppen valahol Amerikában, az intézője az, aki kiadja a földet.

- Merre tud továbblépni egy mai gazda: felépít egy újabb csirkefarmot, nyit egy gomolyaüzemet?

- Most bőven elég az, ami van, ahogy van: sokkal inkább azt vizsgálom, hogy ezt a meglévőt hogyan tudnám jövedelmezőbbé, gazdaságosabbá tenni, ebbe akarok fektetni. A költségcsökkentés a célom.

- Például?

- Saját, kisméretű takarmánykeverőt csináltam legutóbb. A tápot - bár még nem teljesen kiforrott a technológia - már magunk állítjuk össze, s tudunk spórolni a költségeken annak ellenére is, hogy többletáramot, emberi munkaerőt veszünk igénybe.

- Ehhez is pénz kell, van hová nyúlnia?

- Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban kiírt pályázat az állattartó telepek korszerűsítéséről például igen komoly lehetőségeket tartalmazott, bármelyik állattartó ágazat talált benne magának lehetőséget, hiszen készülhetett fejőház, fel lehetett újítani istállót, telepi úthálózat, trágyatároló valósulhatott meg - jó eresztés volt, rengetegen bele is mentek. Gond csak mostanában van, a válság megnehezíti sokaknak a megvalósítást. A nyertes pályázat ténye manapság nem győzi meg a bankokat. Más gazdálkodók meg számolnak, s úgy találják, a mai kondíciók mellett nemigen hozza meg a fejlesztés haszna azt a pénzt, amivel a megdrágult hitelt fizetni tudnák. Ezért „visszaadják" a megpályázott beruházásukat. Számol itt mostanában mindenki. Gondolkodnak, és józan paraszti ésszel kalkulálnak, amikor belevágnak egy-egy fejlesztésbe, bővítésbe, és meghányják-vetik, mit jelenthet a pályázat, s megnézik, mit bírnak, mit nem, amikor drágává válik a pénz. Meglátjuk, most mire jutnak a gazdák azzal, hogy a pályázati elnyert támogatás kifizetésének teljesítését a korábbi nyolcvan százalékról levitte az állam hatvanra: ilyen arányban elkészült fejlesztésért is ki lehet már fizetni a pénzt. Hátha így mégis megéri.