„Mindenki felett Damoklész nukleáris kardjaként lebeg a veszély, hogy baleset, téves számítás vagy őrület sajátítja ki e fegyvereket" - szólt John F. Kennedy ENSZ-ben tartott híres beszéde.
A Countdown to Zero című film az elmúlt évek madridi, balii, londoni, rijadi, kenyai, bombayi, Buenos Aires-i robbantásainak képsoraival kezdődik. Lucy Walker új alkotását a San Sebastian-i filmfesztiválon vetítették, a mozivásznon egy szándékosan polemikus vitairat tárult a nézők elé, mely még kísérletet sem tesz arra, hogy objektívnak lássék: a megszólalók antinukleáris nézőpontot vallanak, a másként érvelő ellentábor nem jut szóhoz. A film egyik koproducere a World Security Institute, a vezetője, Bruce Blair pedig interjúalany is egyben, ami kiegyensúlyozott, tárgyilagos filmnél nem fordulhatna elő. Tulajdonképpen az intézet filmfesztiválokra befuttatott PR-filmjét látjuk. Ám annak nem rossz, izgalmas és informatív. Szenzációhajhász és hatásvadász elrettentés helyett világos gondolatmenetű elmélkedés esélyekről és veszélyekről.
A film számos példát kínál arra, hogy a különböző országok légierői hogyan okoztak önhibájukból baleseteket nukleáris töltetek szállítása közben. A lezuhant gépekből kiesett radioaktív anyagok sosem kerültek elő.
A legújabb fejezetek a krónikában: Pakisztánban 1998-ban, Észak-Koreában 2006-ban használták a nép nemzeti öntudatának erősítésére a rezsim nukleáris ambícióinak bejelentését. Karacsiban dr. A. Q. Kahn kutatóintézetét Kína látta el bombatervrajzokkal. Az amerikai felderítés 1990 óta vizsgálja Kahnt, akit egyszer azon is rajtakaptak, hogy Kadhafinak árusít „nukit".
Az illegális kockázati tényezők a berlini fal leomlásával sem szűntek meg: a Szovjetunió utódállamainak gyárai, melyekben egykor nukleáris fegyvereket gyártottak, ma rosszul őrzött silók és hodályok. Folyamatosan tűnnek el innen a veszélyes alapanyagok. A rosszul fizetett éjszakai őrök vagy néhai mérnökök kis porció plutóniummal és urániummal a táskájukban sétálnak ki a gyárkapun nap mint nap.
Nukleáris fegyverek bárhol illetéktelen kezekbe kerülhetnek egy puccs alkalmával. Pakisztánban jócskán fennáll ez a veszély. A kockázatot nemcsak a tálibok jelentik, hanem a szegénység miatt elégedetlen, egyszerűen fanatizálható néptömegek, melyek könnyen demagóg, szélsőséges erőket juttathatnak hatalomra. 1961-ben lázadó algériai tábornokok kísérelték meg magukhoz ragadni a nukleáris anyagokat, 1994-ben pedig egy japán szekta próbált 15 millió dollárért bevásárolni Moszkvában.
Bombát összeszerelni viszonylag kevés ráfordítással és munkaerővel is lehet. Az amerikai kongresszus egyik bizottsági meghallgatásán kereskedelmi forgalomban lévő alkatrészekkel demonstrálták, milyen pofonegyszerű az összeszerelés - emlékeztet Matthew Bunn, a Harvard Egyetem nukleáris lopásokat kutató professzora. Az egyetlen dolog, ami hiányzik, az a szerkentyű lelke: a radioaktív anyag. Amit dúsítani kell. A hírek szerint a Manhattan-projekt büdzséjének 90 százalékát ez a feladat kötötte le. A dúsítóberendezések rengeteg energiát igényelnek. A közel-keleti országokban rendszerint a metropoliszok belvárosaiban húzták fel e létesítményeket, s az alagsorban folyik a munka. Ahol nem tűnnek ki a zsúfolt város összképéből.
Walker kamerája előtt a felvevőpiac is szóhoz jut: az eltakart arcú csempész Grúzián, Azerbajdzsánon, Irakon, Iránon és Türkmenisztánon keresztül juttatja ki az értékes alapanyagokat a régióból. Volt olyan év (2003), amikor a film informátorainak tudomása szerint 180 kilogrammnyi anyag cserélt illegálisan gazdát. Évente csak 2-3 radioaktív szállítmány bukik le a hatóságok előtt. Az USA-ba naponta 100 ezer konténer érkezik hajókon. A kikötői vámáru-ellenőrzésnél a veszélyes anyagokat detektáló berendezéseket olyan sok minden aktivizálja - kerámia, régi tévékészülék vagy a Kitty Litter nevű macskaalom -, hogy nem végzik szigorúan a radioaktív bemérést. A dúsított anyagokat elegendő egy vastag falú fémtégelybe rejteni, s akkor a detektornak néhány centiméterre kellene lennie ahhoz, hogy észrevegye. Ám ha macskaalomba rejtve egy konténer mélyén lapul több másik konténer között, simán átmegy a szűrésen - magyarázza a tömegpusztító fegyverekre szakosodott Valerie Plane Wilson, a CIA egykori hadműveleti munkatársa. Egy grépfrút nagyságú csomagban 25 kilogramm uránium fér el.
Még 1989 után is előfordult - 1995-ben -, hogy az USA elfelejtett szólni Oroszországnak egy norvégiai tesztrobbantásról, mely állítólag az északi fény elektromos készülékekre gyakorolt hatásának mérésével függött össze. Rövid úton az orosz elnök asztalára került a rakétaindító kódokat tartalmazó diplomatatáska, a keményvonalas tábornokok pedig támadásra ösztökélték. „Jelcin aznap nem volt tökrészeg, úgyhogy éppen működött az agya" - mondja az egyik interjúalany, amire a spanyol filmszínház közönsége hahotában tört ki. Tragikomikus humora ez a reálpolitikának. Jimmy Carter és Zbigniew Brzezinski is felidéz hasonló vészhelyzetet. Az amerikai indítókódokat Robert McNamara idejében ellopták(!), így attól kezdve tizenkét darab nullára változtatták őket. Ez is röhej. Akárcsak Stanley Kubrick atombomba-szatírájában, a Dr. Strangelove című filmben, „itt sem kellett tábornoknak lenni ahhoz, hogy valaki beindítsa a rakétákat".
A dokumentumfilm végén halljuk a hideg tényeket: egy nukleáris támadás a Nap felszínén uralkodó hőmérsékletet gerjesztene. Minden pillanatok alatt szétolvadna. Hirosimában 76 ezer épület semmisült meg így nyolc kilométeres körzetben. De távolabb sem lennének enyhék a robbanás hatásai: minden lángra kapna. A nagyszámú égési sérülttel nem bírnának a kórházak. Az emberek sorsukra lennének hagyva.
Ha a széles tömegek tisztában lennének a nukleáris fegyverek által megtestesített veszélyekkel, „követelnék, hogy törvénybe iktassák a szigorú szabályozásukat". A leszerelés eredményeként a világ kormányai mára 60 ezerről 20 ezerre csökkentették e töltetek számát. De még mindig negyven országnak van nukleáris fegyvergyártó kapacitása.
