A 60-as évek „zöld forradalmának" vezető tudósa, Robert Zeigler - aki az általa nemesített varázsrizzsel megsokszorozta a termést, s egymilliárd embert mentett meg, utat nyitva Ázsia rohamos fejlődése előtt - 2009 tavaszán Szaúd-Arábiába repült. Azt hitte, a kormány támogatni akarja a kutatásait. Ám az olajsejkek azért hívták, hogy segítsen nekik termőföldeket választani. A szaúdiak ugyanis feladták az önellátó mezőgazdaság ideáját, miután a gabonatermesztés megcsapolta az ország eleve szerény vízkészleteit. Így bevásárló körútra indultak: földet vesznek, főleg Afrikában. A Zeigler előtt feltárt stratégia betekintést enged a 21. század talán legnagyobb játszmájába: a klímaváltozás révén átalakuló ökológiai egyensúly, a fokozódó szárazság és a népességnövekedés miatt megindul a stratégiai helyezkedés a földek és vizek megszerzéséért.
Az 1970-es évek közepétől folyamatosan nőtt a termésátlag, és felére csökkent az árszint. 2006-ban azonban megfordult a trend. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy a Financial Times rendszeresen külön oldalon foglalkozik a food security kérdésével. Itt már nem az élelmiszer-biztonságról (food safety) van szó, hogy ami elénk kerül, ártalmas-e az egészségre, hanem az élelembiztonságról: lesz-e mit feltálalni holnap? „Az élelembiztonság nem csak az ételről szól. A gazdaság biztonságáról, a természeti környezet biztonságáról, sőt a nemzetbiztonságról is" - mondta nemrég Hillary Clinton.
Vészes távlatok
2050-re a mainál 70-75 százalékkal több élelmiszert kell produkálni, hogy a 9,3 milliárd főre duzzadó emberiség egésze megélhessen a Földön. De bolygónk megművelhető földjeinek 90 százalékát már használatba vettük (ha nem számoljuk az erdőket és az erősen sérülékeny ökoszisztémákat). A legnagyobb összefüggő, kihasználatlan termőföldterület Afrikán ível át: a Guinea-szavannazóna az, mely Angolától Etiópiáig húzódik.
Az élelmiszer-behozatalra hagyatkozó szaúdiakat a riasztó mértékű élelmiszerár-növekedés döbbentette rá a vészes távlatokra. Az importfüggőség csökkentése nemzeti érdek: a King Abdullah Kezdeményezés keretében a kormány hét magánbefektető részvételével alapít 800 millió dolláros vállalatot, amely 100-215 ezer hektáros területet vesz külföldön. A belföldi búzatermelést közben 12,5 százalékkal csökkentik. Az ökológiai nehézségek áthidalására voltaképpen agrooutsourcing történik.
Nem elszigetelt esetről van szó. Magáncégek és befektetőcsoportok is beszálltak a monopolyba: Soros György, Deutsche Bank, Morgan Stanley, Goldman Sachs, Sanlam Private Equity, az orosz Renaissance Capital, a szaúdi Kingdom Zephyr Fund, a brit CDC és több állami befektetési alap. Stratégiai fontosságú a befektetés: a jövőben csak fokozódó élelmiszerkrízis és vízhiány miatt a termékeny föld egyre nagyobb ritkaság lesz, értéke folyamatosan nőni fog. Az Afrikában vásároló londoni Emergent Asset Management 25 százalékos hasznot ígér ötéves távon.
A gazdag államok éppen azon a kontinensen vesznek földet, ahol az országok saját lakosságuk egy részét sem tudják ellátni élelemmel. A külföldi befektetők fölényben vannak az üzletkötéskor, és alacsony árakat diktálhatnak. Afrikai érdekvédők szerint inkább a helyi agrobizniszbe és infrastruktúrába - például kórházakba - kellene invesztálniuk, s kereskedelmi megállapodásokat kötniük az afrikai kormányokkal. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetének (FAO) elnöke szerint lehet ebből még kölcsönösen előnyös (win-win) szituáció, ugyanakkor elismerte: ha a földszerzők nem vesznek részt a helyi gazdaság javításában, beköszönt a neokolonializmus: az afrikai farmerek kiszorulnak földjeikről, és kénytelenek elszegődni az új tulajdonosokhoz, szakszervezeti érdekvédelem nélkül, 71 centes napi bérért.
Mindennapi (kegyelem)kenyerünk
A bevásárlóközpont parkolójába befordul az élelmiszert szállító hűtőkamion. Az autók ablakai lenyílnak, az emberek zacskókat nyújtanak ki. Senki nem szállhat ki, míg az önkéntesek szét nem osztják a teherkocsi tartalmát. A jelenet nem egyedi. A Feeding America osztja segélyét. A 200 élelmiszerbankból álló hálózat évente 37 millió embert táplál. Minden nyolcadik amerikai polgárt! Sokan adakozó „donorból" lettek rászorulók.
Európában talán csak a világháború alatt felnőtt generáció ismeri igazán az éhezést. De az élelemhiány újra globális kérdés lett, mert az élelmiszerárak az olajárhoz és az ökoszisztéma egészéhez kapcsolódnak - a probléma nem ismer országhatárokat. A szegény országok élelmiszerimportjának költsége 2006-ban 10 százalékkal, 2007-ben 25 százalékkal nőtt (változatlan büdzsé esetén ennyivel kevesebb élelmiszert tudtak beszerezni). A 2008-as válság ízelítőt adott abból, hogy a fejlett országok lakói sem ússzák meg a problémát: az amerikai Food Stamp programban ellátottak száma februárban rekordszintet ért el: 38,2 millió ember, a lakosság 12 százaléka részesült belőle. Havonta 245 ezerrel nő ez a szám. Keresetük átlagosan 640 dollár volt háztartásonként, ahol átlagban 2,3 személy használja a programot, vagyis egyénileg mindössze 278 dollár a keresetük. A program évente 58 millió dollárjába kerül a washingtoni költségvetésnek.
Az ENSZ szerint Magyarországon 200 ezren éheznek, de nincsenek teljes körű, megbízható adatok. A valós szám ennél lényegesen nagyobb lehet. Étkeztetési szervezetek szerint 100 ezer gyerek tengődik zsíros kenyéren és krumplin.
Ketyegő bomba?
A víz- és élelmiszerhiány a legnagyobb destabilizáló erő a társadalomra nézve, mert hatása azonnali. Csak az elmúlt két évben 30 országban voltak éhínség kiváltotta zavargások, nem csak Afrikában: Haitin, Bangladesben, Egyiptomban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken. Afganisztán és Pakisztán gabona helyett lett a szélsőséges politikai mozgalmak táptalaja. Az éhínséget okozó szárazság is egyike volt a darfuri konfliktus kirobbantó tényezőknek.
A földszerzés is szíthat politikai viszályokat: a dél-koreai Daewoo Logistics Madagaszkáron 99 évre kapott volna földbérleti jogot ingyen(!). Az ügylet tüntetéseket váltott ki, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy puccs tört ki a szigetországban. A hatalomra kerülő ellenzék első dolga az volt, hogy érvénytelenítette a szerződést.
Szaúd-Arábia és a Golf-öböl menti államok pakisztáni földszerzésénél a 400 ezer hektár mellé 100 ezer fős magánhadsereget is rendeltek, amely megóvja a termést a helyi tolvajoktól. Etiópiában drótkerítés védi a sejkek földjeit a helyiektől. Ez lenne a jövő?
Ételmaradék. Világszerte sok millió tonna ételmaradék megy veszendőbe. Ázsiában több hotel módszeresen újrahasznosítja éttermei ételmaradékát, és komposztálásra vagy állattakarmánynak eladja farmoknak. Az ENSZ szerint, ha ételmaradékkal etetnénk az állatokat, a vályúkból felszabaduló gabonafélékkel 3 milliárd ember élelmezését oldhatnánk meg! Majdnem az emberiség feléét! Az EU tiltja, hogy az állatokat ételmaradékkal etessék. Ez nem fenntartható szabályozás.
Food Miles. Címkézési módszer ez a fogyasztói tudatosság növelésére, azt jelzi, hány mérföldet tettek meg az adott élelmiszer összetevői, mire elkerültek a lakóhelyünknél lévő bolt polcára. A helyi mezőgazdaság favorizálását segíti, és rámutat a felesleges szállítási procedúrákra: a teherhajók, vonatok, kamionok rengeteg üzemanyagot fogyasztanak, és üvegházhatást keltő gázokat bocsátanak a légkörbe. Nem feltétlenül kell ilyen áron dél-afrikai gyümölcsöt vagy távol-keleti tésztát ennünk minden héten.
Fair Trade. Azok a termékek kapnak ilyen címkét, amelyek gyártói a nyomott piaci árnál magasabb összegért veszik meg az őstermelőktől a terményt. Kizáró ok a környezetpusztítás és a bennszülöttek, gyerekek kizsákmányoló foglalkoztatása. (Erről bővebben lásd: Piac & Profit 2009/4. számát.)
Segély helyett vámmentesség. A szegény országok akkor tudnak integrálódni a nemzetközi élelmiszerpiacba, ha a fejlett világ a védővámok eltörlésével befogadja termésüket. Az EU 2009 decemberében döntött a banánvám megszüntetéséről, amely a ’90-es években még nagy kerékkötője volt a szabadkereskedelmi megállapodásokat megfogalmazó csúcstalálkozóknak.
