A sztárok ma nem pusztán előadóművészek. Termékeket adnak el az arcukkal. Meg ügyeket. A karitatív imázsuk, a társadalmi reputációjuk éppolyan brandelem, mint filmjeik és lemezeik. Ismertségük okán cselekedeteik érdeklődésre tartanak számot, és véleményük hatása a széles néprétegekre vitathatatlanul nagy. „A filmsztárok arca mint határkő meglepően követi a társadalmi, politikai, gazdasági változásokat. Annak a személynek van karizmatikus ereje, akiről a néző úgy érzi, őt reprezentálja. Vele szeretne azonosulni. A néző egy hőshöz jobban tud kötődni, mint egy tablóhoz, a katarzis mindig személyhez kapcsolódik" - véli Szabó István Oscar-díjas filmrendező.

A figyelem katalizátorai

„Ahhoz, hogy Darfurra figyeljen a világ, George Clooney és Angelina Jolie kell! Amint ez megváltozik, én személy szerint örömmel mondok le a figyelemfelhívó túrákról, és maradok otthon a gyerekeimmel" - mondja Susan Sarandon, aki a UNICEF jószolgálati nagyköveteként járt Afrikában.

A társadalmi felelősségvállalást népszerűsítő sztárok (celebrity advocates) követendő viselkedésmintát kínálnak. Sokukat kötelességtudat vezérel, másokat a személyes érintettség. Ha valamilyen betegségen estek át, szinte törvényszerű, hogy mellé állnak a sorstársaikat segítő alapítványoknak, vagy önállóan létrehoznak egyet. Gyakran olyan társadalmi probléma megoldásán munkálkodnak, melyben egykor nekik is részük volt: az árván felnőtt, családját fiatalon eltartani kényszerülő Shania Twain hátrányos helyzetű gyermekeket támogat - a countryénekesnőhöz számos rajongója csatlakozott az adakozásban. A sorshelyzet, a bizonyos körülmények közé születésből eredő különbségek kiküszöbölésére természetesen pénz kell. Amikor a lovaglóbalesetben megbénult Christopher Reeve (Superman) az Amerikai Paralysis Association szóvivője lett, 500 ezer dollár jött össze az éves gálájukból: a szervezet rögtön beolvadt a színész nevét viselő alapítványba, és 2002-ben 2 milliót trombitált össze.

Az adakozásnak számtalan módja létezik, a dedikált sztárrelikviák aukciós értékesítésétől a jótékonysági tenisz- és golfkupákig, mint amilyen Michael Douglasé, aki az idős színészeket gondozó Motion Picture&TV Fund kasszájába utalja a bevételt. A Kathrina hurrikán pusztítása után Leonardo DiCaprio és színészkollégái kezdtek gyűjtésbe.

Vannak, akik politikai felhangú cselekedetekkel sarkallják a tehetőseket a segítségnyújtásra: az Irakban és Hugo Cháveznél is megfordult Sean Penn kétkezi munkával vett részt az emberek mentésében az elárasztott New Orleans-i házak között, de gesztusértékű Angelina Jolie és Brad Pitt házvásárlása is ugyanott, vagy utóbbi megjelenése Indiában, ahol a Habitat for Humanity oszlopos tagjával, Jimmy Carter volt amerikai elnökkel húzott fel házakat.

Ügyek vetélkedése

Woody Allen Csillagporos emlékek című filmjében az ünnepelt rendező vidéki ankétra érkezik. A tiszteletére rendezett partin lépten-nyomon jótékonysági alapok ügyvivői csapnak le rá héjaként, és kérik nevét akcióikhoz. Napjainkban közel harmincezer karitatív szervezet létezik. Világunkat behálózzák a válsággócok, az anyagi és jogi egyenlőtlenség. Az „ügyek" vetélkednek egymással: AIDS vagy éhínség? Családon belüli erőszak vagy az aktuális földrengés?

Az élvonalbeli nem kormányzati szervezetek (NGO) nagyobb pénzeket mozgatnak, mint egy kis ország kormányzata. Minél nagyobb kaliberű a celeb, akit meggyőznek, annál jobb. Az Oxfam ma külön képviselőt foglalkoztat Hollywoodban a celebek toborzására (legutóbb Scarlett Johanssont bírták rá, hogy Délkelet-Ázsiában a szexuális felvilágosítást propagálja), az Amnesty International pedig létrehozta a Celebrities for Amnesty nevű programot: a sztárok heves tiltakozása több embert juttatott már ki a rácsok mögül.

Angelina Jolie a Global Philantrophy Groupot és vezérét, Trevor Neilsont - a Bill és Melinda Gates Foundation korábbi igazgatóját - foglalkoztatja konzultánsként filantrópstratégiája kialakításában: Neilson aktívan részt vesz a Jolie-Pitt házaspár gyerekeiről készült fotóeladási ügyletekben, mely összegeket jótékony célra fordítják. De a hírnév bevetése a köz érdekében gyakran esetleges körülmények összejátszásának tudható be, mintsem a sztár tudatos elhatározásának: Bryan Adams több mellrákellenes kampányban részt vett már, a téma elszánt aktivistájának hihetnénk. A glóriát azonban ő maga szedi le a feje fölül: „A szervezet képviselője eljött az otthonomba, megkínáltam egy teával, aláírtam a megállapodást, alighogy megittuk a teát, lelépett. Soha többé nem láttam."

Kofi Annan irányítása alatt az ENSZ is beszállt a hírnévjátszmába: minden eddiginél nagyobb számban állított celebeket kulcsfontosságú ügyek szolgálatába, jószolgálati nagykövetként. 2003-ban még a Szezám utca egyik állatfiguráját is „szerződtette".

Politikai befolyás

A nyolcvanas években Bob Geldof hagyományt teremtett a Live Aid jótékonysági koncertekkel. „A Live Aid összesen 85 millió dollárt hozott össze, mi a We Are the World című dalunkkal 63 milliót. A szándék és a pénz azonban nem elég. Meg kell érteni azoknak az NGO-knak és országoknak a bürokratikus működését, amelyekkel együtt dolgozunk. Repülővel ledobtuk az etiópiai élelmiszercsomagokat, de a kormányt nem érdekelte a dolog. Négy napig ott állt érintetlenül. Mind megromlott" - meséli a huszonhétszeres (!) Grammy-díjas Quincy Jones lemezproducer, zenei impresszárió.

Sztárok és politikusok, mint közéleti szereplők, sajátos szimbiózist alakítottak ki maguk közt az elmúlt években. A sztár ajánlata: cselekedj valami jót, és én megteszek mindent, hogy arról értesüljön a világ. Bono ennek jegyében pózolt 2002 márciusában a Fehér Ház gyepén, amikor George W. Bush 5 milliárd dolláros adósságtól tekintett el. De tárgyalt II. János Pál pápával, a brazil elnökkel és a kanadai miniszterelnökkel is. Missziója 1997-ben kezdődött: egy szakértő felvilágosította, hogy hiába segít a Live Aid, az afrikai országok továbbra is nagyságrendekkel nagyobb összegeket kötelesek visszafizetni a nyugati világ nemzetközi pénzintézeteinek. Bono azóta felszólalt az 1999-es kölni csúcstalálkozón, ahol 100 milliárd dollárról mondtak le a fejlett ipari országok. Közbenjárásával további 40 milliárd dollárnyi tartozás került le a szegény országok egyenlegéről azzal a céllal, hogy forrásaikat iparuk élénkítésébe fektessék be. 2005-ben a Time magazin Bill és Melinda Gates-szel együtt az Év Emberévé választotta az ír zenészt.

George Clooney az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt tartott beszédében figyelmeztette az egybegyűlteket a darfuri áldatlan állapotok kialakulásában játszott felelősségükre. A világjobbítás idővel az egykori ellenfeleket is összehozza: „Végül egy asztalnál találtam magam az edinburghi G8-csúcstalálkozóhoz kapcsolódó U2-koncert kulisszái mögött a Világbank vezérével, Paul Wolfowitzcal, akit rendszeresen támadtam az iraki háborúhoz vezető hónapokban. Ekkor már azon törtük a fejünket közösen, hogyan enyhítenénk Afrika eladósodottságán" - meséli Clooney.

A harmadik világbeli szegények talpra állítására kitalált 300 dolláros mikrohitelek ügyében hiába próbált korteskedni az ügyben kompetens Finca képviselője Washingtonban. Egy huszonkét éves leányzó kellett hozzá, hogy meghallgatást nyerjen az ügy. A Harvardról jött friss diplomást Natalie Portmannek hívták. „Kész őrület, de úgy látszik csak így működik a gépezet" - töpreng Portman. Hasonlóképp járt a Parkinson's Action Network: 1991-ben csak egy bizottsági illetékes asszisztense volt hajlandó szóba állni velük röpke tíz percre. Michael J. Fox kellett hozzá, hogy telt házas „előadást" kapjon ügyük a Kongresszusban. A Finca részéről bevallották, sokkal nagyobb hatása volt annak, hogy Portman a Vogue címlapsztorijához készült interjúban beszélt az ügyről, mint bármilyen más szervezett kampánynak: „Özönlöttek az e-mailek, és csöngtek a telefonok, fiatalok érdeklődtek, hogyan tudnának segíteni." Brad Pitt is Portman hatására állt az ügy mellé, és utazott Afrikába 2005-ben.

A színésznő nevetve ismerte be: nem vette a fáradságot, hogy elolvassa a mikrohitelekről szóló könyveket, amiket odaadtak neki. Mások komolyabban veszik küldetésüket: Bono részben annak köszönheti sikerét kongresszusi körökben, hogy profi lobbista módjára kitalálja, hogyan férkőzhet be minden egyes szenátor szívébe. Ennek szükségességét korán megtanulta: Clinton annak idején ugyan aláírta a Bono által szorgalmazott egymilliárdos adósságelengedő csomagot, de a Kongresszus leszavazta. „A politikusok nem szeretik, ha aktivisták kioktatják őket, mit kellene tenniük" - mondja.

Bono éppúgy, mint Clooney, oknyomozó utakra megy Afrikába, hogy a nyugati világba visszatérve tájékozottan képviselhesse a szívükön viselt humanitárius ügyeket.

Megvilágosodások

Sokakat hirtelen jött transzformatív élmény vezeti rá a fokozottan felelősségteljes részvételre a világ dolgaiban. Ez történt Michael Douglasszel: „A Kína-szindróma filmtervet én fejlesztettem. A filmet jól fogadták, de valóságtartalmát illetően nevetségesnek tartották. Három héttel később nagy malőr történt a Three Mile Island-i atomreaktorban a Pennsylvania állambeli Harrisburg-ben. Nem vagyok vallásos ember, de nagy megvilágosodásélmény ért ekkor: az eseményvázlat, amiben a szakértőinkkel százötven fázisban modelláltuk egy ilyen katasztrófa fázisait, pontosan megegyezett a valós eseményekkel. Az azonosság megdöbbentő volt, és félelemmel töltött el. Ezzel kezdődött részvételem a világfolyamatokban. Az ENSZ békenagyköveteként a fegyverleszerelésen, a számítógéppel vezérelt távfegyverek és a kézifegyverek visszaszorításán fáradozom. Sierra Leonéban és Kongóban dokumentumfilmet készítettem a gyerekkatonákról."

Kilépni megszokott, kibélelt életmódjukból, amely a nyugati világ összes kényelmét magában foglalja, és szembesülni mások nélkülözésével, elsöprő hatással tud lenni a kiváltságosokra. Angelina Jolie meséli: „Amikor először jártam Sierra Leonéban, és embertömegeket láttam levágott lábakkal, nagyon összetörtem. Mindenki így reagálna. Ma már tudatosan igyekszem visszafogni az érzéseimet, hogy a praktikus teendőkre koncentrálhassak. Mert azzal nem segítek nekik, ha egyfolytában bőgök."

Liv Ullmann hasonló élményeket szerzett: „Először egy makaói leprakórházba vittek el 1970-ben. Az ajtóban megtántorodtam. A földön egy leprás néni feküdt sírva. Súlyos állapotban volt. Nem mertem lehajolni hozzá. De a nővér megérintette. Akkor már nekem is meg kellett tennem. Olyan illata volt, mint a nagymamámnak, akihez mindig nagyon szerettem odabújni. Megöleltem, mire abbahagyta a sírást. Felsóhajtott, mint egy gyermek. Ez volt életem legmeghatóbb találkozása egy másik emberrel. Fel kell ismernünk, mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Ami megkülönböztet minket, csupán annyi, hogy mely országba, milyen körülmények közé születtünk."

(A cikkben idézett beszélgetéseket a szerző Londonban, Berlinben, Cannes-ban, Cap d'Antibes-on, Velencében, San Sebastiánban, Taorminában, Locarnóban, Marrakechben és Kairóban készítette.)