Miért csak a nemzeti összterméket mérik, s a nemzeti összboldogságot nem? Miért az életszínvonalat elemzik, és az életminőséget nem? S ha az aktuális nemzeti összboldogságból, a GDH-ből valós időben mozogna a boldogság világindex, melyik lenne a fejlődő és melyik a fejlett ország? A G20-ak helyett „happiness" jeligével melyek lennének a H8-ak? Léteznének-e „öröméhezés" sújtotta régiók, a boldogság harmadik világa? Odatartoznánk-e? Örömdeficit esetén importálni kellene-e a derűt, vagy a boldogságbank nyújtana nekünk lelkiharmónia-gyorshitelt?
Ezeket a kérdéseket nem idétlen ökörködésből vagy feltűnősködő intellektuális agymenés miatt teszem fel. Azt próbálom jelezni: a világfolyamatok összegzésének, elemzésének módja egyoldalúan és eszement módon eltolódott az élet materiális szegmenseibe. Mert a nyugati ember racionális elmével próbálja megragadni a világot. A ráció csak a mérhető, behatárolható dolgokhoz ért. Az emberi lélekhez/személyiséghez/tudathoz - ki-ki ízlése szerint nevezze úgy, ahogy neki tetszik - kevésbé vagy egyáltalán nem.
Ha megszületés előtt álló lélek lennék, és azon töprengenék, hol akarok testet ölteni, mire figyelnék elsősorban? A GDP-re vagy a GDH-re? Vajon a leendő hazám kereskedelmi mérlegét venném-e szemügyre, vagy inkább nemzetem (külföldre irányuló) gondolatcsere-rátáját? Azt mérlegelném, milyen jövedelmű és növekedésű országba, régióba születek, vagy azt, milyen szellemi színvonalú családba, milyen habitusú közösségbe, milyen kultúrába? Nagymértékben igaza van William Friedkin filmrendezőnek, aki egyszer azt bizonygatta nekem, azzal, hogy valaki egy magára hagyott afrikai országba, egy latin-amerikai katonai diktatúrába vagy egy francia polgári családba születik, gyakorlatilag eldől a sorsa. De úgy látom, az eljövendő életút dinamikája elsősorban emberi szinten komponálódna meg. Mert az emberi sors lényege a személyiségfejlődés. Az afrikai éhező életöltőjének esszenciáját is emberi kapcsolatai, a tapasztalás jellege alkotják - aminek nyilvánvalóan döntő része a nélkülözés mint olyan és a sanyarú életkilátások.
Az üzleti szférában már jó ideje beszélnek immateriális javakról, tudástőkéről és a hozzáadott értékről (magam is foglalkoztam ezekkel a Piac & Profit hasábjain évekkel ezelőtt). A menedzsmenttudományok behoznak a képbe olyan fogalmakat, mint hatékonyság, motiváltság, énkép, pozitív kisugárzás, de mindet a termeléssel kapcsolatban szerepeltetik. E szemlélet értelmében akár azt is mondhatnánk, egy csecsemő csupán azért jön világra, hogy 18-24 év múlva hatékony GDP-termelő erőforrás legyen. Miért csak termelésre és eladásra redukálunk mindent, s a kiaknázható közvetlen szellemi kapacitásokra (K+F, intellektuális tőke)?
„Nincs gazdaság az emberi élet nélkül. Az emberi élet lényege a szeretetben, az örömben és a csodálkozás erejében rejlik. Az országok közt az a leggazdagabb, amelyikben a legtöbb nemes lelkű és boldog ember él. Az emberek közt a leggazdagabb, aki a leginkább betölti saját élethivatását, és egyúttal a leghasznosabb a közösség számára" - vallotta a 19. századi gondolkodó és esztéta, John Ruskin. Szakemberek tettek és tesznek kísérleteket talentumtérképek készítésére - nálunk is. A tehetséggondozás már egy lépéssel közelebb van ahhoz, hogy létrejöhessen a hasznos, megelégedettséggel járó emberi élet, amelyben az egyén veleszületett hajlamait, „természet adta" képességeit használó hivatást választ, önkiteljesítő munkát és nem azt, ami éppen divatos, vagy amik az előző generációk mintáit tükrözik.
De a munkán kívül még annyi minden szellemi, lelki tendencia kollektív mozgását lehetne megragadni egy nemzet, sőt egy globális társadalom életében! Érzelmi intelligencia, identitás, életkedv, elégedettség, békeérzés vagy inspiratív példamutató hatás, együttműködési készség, konfliktuskezelési hatékonyság - ezek alakulását miért nem vizsgálják a politika- és a gazdaságtudományok jeles elméi?
Tudjuk, hogy egy országnak vannak természeti kincsei és emberi erőforrásai. (Czeizel Endre például mindig azt hangsúlyozza, hazánk az utóbbiban gazdag, ezt kellene gondozni). De ezeken kívül annyi tényezője és eleme van a „soft power"-nek egy társadalomban, amit figyelmen kívül hagy a politika és a média fősodra. Létezik a világnak vallástérképe, amely felosztja, milyen üdvtörténetek, túlvilághitek, istenkép(zet)ek, illetve életfilozófiák és életvezetési szabályok szerint differenciálódik a hétmilliárdos lélekszám felé dübörgő emberiség. Ennek figyelembevétele kulcsfontosságú világunk (jövőbeli) sorsának megértésében, ahogy a fanatizmus szülte akciók egyre inkább beleszólnak mindennapi életünkbe. Azonban az, amire a képzeletbeli indexekkel próbálok utalni, olyan optimális társadalmi berendezkedésről szólna, amely lehetővé teszi az egyén önkiteljesítését és harmonikus beágyazódását a közösség egészébe.
Lennének-e a kormányoknak elégedettségminisztériumai, ahol a mentális jólétünkre, lelki egyensúlyunkra jótékonyan ható programokról döntenének? És ki mondaná meg, mi hat üdítően az egyes emberre? Kellene-e konszenzus arról, mi a boldogság? Ha írok egy színdarabot, amit bemutatnak, és a közönségből háromszáznak nem tetszik, de kettőnek igen, akkor kártékony, helytelen, amit tettem? Nem. Mert nem minden ember megismerésétől, nem minden ország meglátogatásától, nem minden mű befogadásától fog repesni örömében a Föld összes lakója. Ahogy a biodiverzitás is elv a környezetszabályozásban, úgy a mentális, emberi sokszínűséget is biztosítani kell.
Nem arról van szó, hogy bármi jó, ami örömöt ad. A konzumkultúra varázsa -amit Hankiss Elemér oly nagyra becsül -, a márkás termékek megvásárlásából szerzett pillanatnyi öröm valóban szép, de múlandó. Vagy a felszínességet kiküszöbölve kellene mérni a boldogságot? Ki mondaná meg, mi mélyreható öröm, és mi nem? Az irigységből keletkezett kárörömöt be lehetne számítani a boldogságindexbe? Egy szadista huligánnak a gyengébb ember elverése okoz mérhetetlen élvezetet - ezt politikailag korrekt lenne bevenni a GDH-ba? „Az én szabadságom a mások szabadsága" - mondta egyszer Jancsó Miklós. Vagyis a szabadságom fair módon odáig tart, amíg nem korlátozza mások mozgásterét, vagy veszélyezteti az épségüket. Vagyis hasznos lehet konstruktív (mindenki számára kedvező?) boldogsággeneráló tettekről beszélni.
A boldogság fogalmát nem igazán integráltuk a társadalmi diskurzusba. Minden kornak megvannak a kollektíven nagyra becsült ideáljai, amik a többség által elfogadott és kivetített korszellemben gyökereznek. A modern korban a sikertendencia volt műsoron. Mindenki nagy karriert akart befutni, és sokat keresni. Ehhez újabban a hírnévőrület csatlakozott: ma mindenki ismert akar lenni, bármi áron (akár anélkül, hogy valós teljesítményekkel vívná azt ki).
A 21. századnak életörömtrendre van szüksége! Amelyben kulcsfontosságú lenne az erőbedobás (munka) és feltöltődés (relaxáció) ciklikussága. Mert nem árulok el azzal újdonságot, hogy túlhajszoljuk magunkat. A minap egy biorezonanciás készülékkel testi állapotfelmérést végző terapeutával beszélgettem. Panaszkodott, hogy alacsony az emberek vitalitása. Le van harcolva a magyar lakosság. Özönlenek hozzá a betegek. Alacsony energiaszinten vannak, ami mindenféle fizikai szimptómában csapódik le.
