Némelyik azt állítja, a túlvilágon valóságos sorban állás van. Tudniillik annyian akarnak leszületni. Ez elgondolkodtatott. Ide jövünk, gyerekként ujjongunk, játszunk, mosolygunk, spontán lények vagyunk, aztán felnövünk, beleszokunk a léleknyomorgató rutinokba és személyiséget elfojtó etikettekbe, és egy idő után sírunk-nyavalygunk, vagy láthatóan, vagy csak némán, belül. Erre lenne olyan nagy kereslet odaát, a metafizikai zsibvásárban? Annyira kurrens portéka lenne ott a földi élet, az emberi élet?
Persze izgalmas korban élünk, van miért idejönni. Természeti katasztrófák, világgazdasági összeomlások, a társadalmi és egyéni interakció megsokszorozódott, kinyíltak a határok, már mindenki repkedhet a fapadossal, megismerhet olyan embereket és életszeleteket, amiknek korábban a közelébe sem kerülhetett. Az információbefogadás, a megismerés folyamata hatványozottan felerősödött a modern életben.
Mégis régi mértékhez igazodunk. Amiben ma élünk, az GDP-fundamentalizmus és növekedés-fanatizmus. (Ha évekkel ezelőtt ezt kimondta valaki, rögtön szélhámos, kótyagos fejű alternatív kapitalistának nézték, ma viszont a nehezedő világhelyzet megfontolandóvá tette a fősodor megkérdőjelezését.)
Jó ideje vallom (de inkább csak magamban): nagy hibánk, hogy nem az örökléttel mérjük magunkat. Gondatlanul bánunk a Földdel, s a legegyszerűbb gesztusok és kommunikációs megnyilvánulások szintjén is éppúgy gondatlanul kezeljük embertársainkat. Az a fajta rövid távú gondolkodás, ami a vállalatokat a negyedéves profit növelésére sarkallja (bármi áron: elbocsátásokkal, harmadik világbeli munkaerő kizsigerelésével, környezetszennyezéssel, felesleges termékek előállításával, ennek eladását elősegítendő: hamis ideálok és mítoszok keltésével), ugyanez a short term thinking mérgezi meg saját tetteinket is.
A fenntarthatóság hosszú távú stratégia. Látótere kiterjed arra, milyen földet hagyunk a következő generációkra. És kiterjed arra az élet után létre is, hogy egyszer talán visszatekintünk erre a földi életöltőre, és belátjuk, mennyi mindent másként (jobban) tehettünk volna. Amikor elgondolkodunk azon, valóban érdemes és értékes életet éltünk-e? Gazdagítottuk-e magunkat és környezetünket, vagy csak elevickéltünk valahogy a kényszerpályáinkon, a megszorítások, szabályok, kötelességek közepette?
Ez már nem a szűklátókörű materiális élet. Hanem a felelős lét(ezés). Ami fenntartható. És élvezhető.
A Piac és Profit által szervezett "Cégek a fenntartható fejlődésért" című konferencia helyszíni beszámolóit és fotógalériáit itt találja.
