„Lóugrásban is gondolkodhatunk" - mondta a Piac & Profitnak adott interjújában 2001-ben Almási Miklós akadémikus, amikor a pénzügyi szféra rendszerszintű kockázatairól beszéltünk. Úgy látszik, a nagy bankok által alkalmazott 300-400 fős matematikusgárdák sem voltak képesek így gondolkodni.

- Leszűkítve néznek mindent: az adott értékpapír vagy befektetési lehetőség milyen kockázati valószínűséggel jár, mennyi lesz a bank nyeresége, és milyen lépéselőnyre tesz szert vele - mondja az ELTE professzora. - A közgazdászok legjava próbál előretekinteni globális szinten, de amíg a „piac mindent megold" elve volt az elfogadott, úgy vélték, a kockázatok legfeljebb részlegesen ingathatják meg a pénzügyi rendszerek alapjait. Soros György öt éve jelezte, hogy gondok lesznek. Hyman Minsky már a hetvenes években megírta, hogy a pénzpiacok hajlamosak a falnak vinni a reálgazdaságot. Félreállították, „no name" lett belőle. Most bezzeg az ötödik kiadást éli meg a könyve. Magam 2007 januárjában írtam a válságról először. A hozzáértők meg voltak győződve, hogy a '29-es válság nem ismétlődhet meg, mert elég biztosítékot építettek be a rendszerbe: a Bázel I. és II. egyezmény rendszabályai a banki tartalékokról és a nemzeti bankok kamatpolitikájáról képesek lesznek megfékezni a destruktív erőket.

A davosi Világgazdasági Fórum vezetője, Klaus Schwab professzor a subprime-hitelek kaotikusságában látja a válság okát: senki nem tudta kiszámolni, mik a kockázatok, és beleépíteni azokat a hitelek „árába".

- A subprime-mizéria lényege az, hogy rossz adósnak adtak pénzt. Nálunk az ilyenekről lista van. Aki felkerül rá, öt évig egyik banktól sem vehet fel kölcsönt. Amerikában viszont mindenkit vásárlásra buzdítottak. Bedőltél a hitellel? Itt van egy másik, hogy kifizesd a régit. Ez a másodlagos hitelpiac. Náluk élt a roosevelti mítosz, hogy mindenkinek legyen saját háza.

Az amerikai álom része.

„A pénzügyi rendszer túlnőtte magát, uralkodik a modern gazdaságon” - fotó: Förster Tamás

- Azért tukmálták rá boldog-boldogtalanra a hiteleket, mert „olcsó pénzből" ment a játék. Alan Greenspan 6,5 százalékról pár év alatt egy százalékra csökkentette a kamatlábat. Én is azt hittem, hogy ez jótékony hatású beavatkozás: serkenti a gazdaságot. Csak éppen a kedvezményes hitelezést is, valamint a veszélyesebb hitelexpanziót. A GDP hetven százalékára rúgott a hitelfelhalmozás. Szeretnék írni egy könyvet Georg Simmel zseniális munkája, A pénz filozófiája szellemében - csak ez A kredit filozófiája lenne. Mire ment a kredit? A lakásuk megnövekedett értékére, nem a valós jövedelmükre, ami a többségnél meglehetősen kevés volt. Egyszázalékos kamattal kezdett a lakásvásárló, ez felkúszott három százalékra, a végén már öt volt. Amikor tömegesen nem tudták fizetni a törlesztést, kipukkadt a jelzáloglufi. A tartozás miatt lefoglalt házak elárasztották az ingatlanpiacot, zuhanni kezdtek a lakásárak. A csapdából nem volt kiút. 2006 végén belebukott egy-két fejes a nagy bankoknál, leváltották őket. 2007-ben másfél millióan vesztették el az otthonukat Amerikában. (Jelenleg hatmillió amerikai család érintett - K.L.) Közben jó pár bank, hogy hárítsa a kockázatokat, újracsomagolta a hitelállományát: bizarr módon a jelzálogkötvényekből értékpapírok lettek: MBS - mortgage-backed security. Ekkor született a CDO is - collaterized debt obligation -, amivel a hitelt hitelkötvénnyé alakították, a piacra szétterítve a kockázatot. Ötszázmilliárd dollárnyi értékben bocsátottak ki.

Amiből egyenesen következtek a szeptemberi bankcsődök a Wall Streeten, és belerezgett az egész világgazdaság. Öröm az ürömben, hogy a nagy bebukás arcunkba dobta a globális interdependencia tényét.

- De ez nem mai felismerés, a káoszelméletből ismeretes. Már-már közhely az a szlogen, hogy amikor a pillangó megrebbenti a szárnyát Japánban, az földrengést indít Brazíliában, és megbillenti a tőzsdét Amerikában. De ez az összefüggés mindennapos tapasztalatunk lett, ebből még nem következik, hogy nyolcvan év óta nem látott válság jöjjön. A probléma alapvetően az, hogy a pénzügyi rendszer túlnőtte magát, uralkodik a modern gazdaságon. Megszokott dolog, hogy vállalatokat is hitelből vesznek - LBO: leveraged buy out -, arra játszva, hogy az ily módon eladósodott cég kitermeli a vételárát. Mellékesen sok egészséges céget is bedaráltak. A derivatív manővereknek óriási kockázata van. A hitelexpanzió e kockázatot az ezerszeresére növelte. A fáma szerint az ábécé összes betűjét elhasználták a hárombetűs pénzügyi eszközökre.

Az átlagemberek nincsenek tisztában a derivatívákkal. Holott a szupermarket, a benzinkút, a bútorbolt, ahol vásárolunk, mind multinacionális cégek részei, s ezek egytől egyig használják a derivatívákat, legalább az árfolyamkülönbségek kiegyenlítésére, de sok más műveletre is. A hárombetűs konstrukciók az egyén gazdasági realitásának a részei, de csak akkor érzi a súlyukat, amikor rendszerszinten, nagy krachként csap be az életébe. Nem kellene ezen változtatni?

- Kellene, de az igazság az, hogy a transzparencia hiánya pörgeti a piacot. Addig lehet ezeket az eszközöket eladni, amíg keveset tudunk róluk. Veszik, mint a cukrot, mert a kockázatokról nem szólnak. Külön füzetben jegyzik a rizikós részeket. Öt-hat ember tud róla a cégnél, csak a többi adat megy a főkönyvbe. Ha kiderülnének a turpisságok, nem lehetne olyan könnyen belehúzni az embereket ezekbe az ügyletekbe. Nem ártana, ha a kedves vevővel közölnék, hogy amikor magas a forint kamatterhe, és azt tanácsolják neki, térjen át svájci frank alapúra, azzal ugyanúgy bebukhatja a lakását, amint fordul az árfolyam.

A spekulatív tőke már nem minden esetben teremt értéket, termelési kapacitást, terméket, szolgáltatást.

- Vesszőparipám a short selling. A hagyományos tőzsdei tranzakcióban a növekvő árfolyamra játszom, ötvenért megveszem az értékpapírt, és amikor százra ugrik, eladom. Kerestem rajta ötvenet. Ha viszont esik, akkor buktam az üzleten. A shortolási technikával csökkenő árfolyamra lehet spekulálni. A banktól kölcsönzök részvényt százon, és azonnal eladom. Százért. Ha ötvenre „tippeltem" a süllyedését, és ha azt eléri, akkor visszavásárlom, de csak ötvenért. Ekkor visszaadom, ahonnan kölcsönöztem. A fennmaradó ötven az enyém. A dolog persze bonyolultabb, előfordulhat, hogy más valutára kell váltanom, de az alapja: azon keresek, hogy mások buknak. Ha egy időben nagyszámú piaci szereplő megy rá, a shortolással csődbe lehet kergetni vállalatokat, mert tudjuk, amikor sokan adnak el egy értékpapírt, attól még tovább zuhan az ára.

Naponta 3002 milliárd dollár forog elektronikusan a pénzpiacokon. Ezek a műveletek a világgazdaság GPD-jének kétharmadát adják. Csökkent ez a hányad a válság után, illetve változni fog a jövőben?

- Nem módosult számottevően, körülbelül fél-egymilliárdot csökkent. Ezt a pénzt a reálgazdaságból vonják ki. Vagyis az az érzésem, ha hosszú távon válságmentes gazdaságot akarunk, vissza kell iparosítani. Aránytalanságok keletkeztek a hitelezési folyamatban is. Létezik fogyasztói és beruházói hitel. Mivel az ipar visszafejlődött, erősödtek a szolgáltatások, a hitel a fogyasztói szférába vándorolt. Ha a kettő egyensúlyban van, akkor talán elkerülhetők az ilyen nagymértékű krízisek. Talán. Mert ez is csak egy hipotézis.

Nem tudom, észrevette-e, hogy az angolszász médiában ősszel finoman még a „credit crunch" kifejezés forgott közszájon, aztán durván kimondták, hogy „gazdasági válság", mára „recesszió" lett belőle. Mik a kilábalási stratégiák? A sokmilliárdos mentőöveken túl ildomos lenne az állami szabályozás bevezetése, amit a deregulációval szépen kiiktattak.

- Most ezen megy a huzavona Washingtonban. Amikor a bankok csávában voltak, bólogattak, hogy jöhet az állami szabályozás. A bail out után a lobbicsoportok arra hivatkoznak, hogy a reguláció tönkreteszi a piacot. Helmuth Schmidt azt javasolta, a shortolást csak akkor lehessen űzni, ha a részvény a befektető tulajdonában van. Mert a kikölcsönzés életveszélyes, abból lesz a temérdek mérgező papír. Le kell nyesegetni a káros, veszélyes derivatív formákat, az államnak jogában áll betiltani is ezeket. Nem nagyon fog menni...

A shortolást csak két hétig tiltották be szeptemberben!

- Amerikában igen, Kanadában egy hónapra, Ausztráliában negyed évre. Ezeknek az eszközöknek az eltüntetését az üzleti szféra, szerintem, nem fogja engedni. De a bankok sajáttőke-arányát szabályozni fogják, az adóparadicsomokat megszüntetik. Nagy fantáziát látok a Special Drawing Rights - SDR - konstrukcióban: az országok gazdaságuk nagyságának függvényében fizetnek az IMF-nek, s ha megszorulnak, ennek a tízszeresét vehetik fel. Nem úgy, mint az IMF-hitelt, amellyel fekete pontokat kapnak a hitelpiacon: ha felveszik e hiteleket, akkor leminősítik őket. Évekkel ezelőtt a valutaárfolyamoknál feltüntették az SDR-t is. Most újra képbe került.

Az olajspekuláció kihatott a bioüzemanyagok növényeinek árára, a farmerek ezeket termesztették, s az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének vezetője panaszkodott, hogy a harmadik világnak nem jut élelem, s ami jut, az is drágábban. Tehát nincsenek a rendszerbe beépítve szolidaritási fékek. Mégis, játsszunk el a gondolattal, hogy a „bail out" feltételeként az állam arra kötelezi a pénzintézeteket, hogy a segélycsomag háromtized vagy hasonló százalékát a szegény országok megsegítésére fordítsák.

- Utópiának nem rossz. De a látótérben nincsenek benne az elmaradott országok. Dél-Afrikával foglalkoznak, Észak a franciáké, de ami közte van, azt leírták. Van ugyan olajuk és gyémántjuk, de a globalizáció sajnos elképzelhető Afrika nélkül. Eddig azt tanították, hogy a közlekedőedények mintájára kiegyenlítődik a vízszint: ha mi feljövünk, akkor a szegény országok is. Jut nekik a feleslegből. A válságban világossá vált, hogy ez nem így működik. Warren Buffett már tíz éve azt mondta, hogy a derivatívák a legnagyobb tömegpusztító eszközök. Szó szerint.

Öregszik a baby boomers-generáció. A fejlett világnak fiatal, kétkezi munkások kellenének. Európa mégis ellenáll az afrikai és arab bevándorlásnak.

- Igen, ez egy paradoxon. A menekültek nem szakemberek. De ki lehetne őket képezni. Egyre inkább az történik, hogy egyáltalán nem illeszkednek be, a nyelvet sem tanulják meg. A fogadó ország nem meri piszkálni őket, mert akkor rásütnék a rasszizmus vádját. Ha a bevándorló nem helyezkedik el, nem keres pénzt, óhatatlanul radikálissá válik. Ezzel párhuzamosan a WASP-rétegek - fehér angolszász protestánsok - is veszítenek pozíciójukból. A fehér gyerek lustálkodik, miközben az ázsiai és spanyolajkú bevándorlók agyonhajtják magukat az amerikai egyetemeken. Indiában és Kínában már most több mérnök diplomázik évente, mint Amerikában és Európában. Gondoljuk el, milyen feszültség lesz Amerikában abból, hogy az osztály krémje hindu és moszlim. Erre a váltásra nincs felkészülve a többségi társadalom. Amerikának van egérútja, hogy invenciózus. Be lehet magolni a tananyagot jelesre, de a kreativitás és az invenció sajátos képesség. Ázsia az utángyártásban jó. A távol-keleti termékek árában nincs benne a társadalombiztosítás vagy a környezetvédő technológia. A kínai olcsó munkaerő nyomta le a fejlett világ munkabérét. Ma már mifelénk is kilenc óra a munkaidő. A tévében az esti főműsoridő tíz éve nyolckor kezdődött, manapság kilenckor. Mert az ember nem ér haza időben. Lehet, hogy rabszolgagazdaság lesz ebből? Mindenki a „next big thing"-et keresi, a következő nagy durranást, és ezt eddig mindig a nyugati világban találták fel.

Ha innovációra „nagyban" lesz képes Ázsia, akkor köszönt be az, amit ön a globalizáció „második fejezetének" nevez. Addig viszont itt lóg a fejünk felett a dilemma: fenntartható-e a növekedés? Mert könyve gondolatmenetében nem kérdőjelezi meg a növekedéselvet mint a piacgazdaság motorját. A természeti források végesek, a víz-, szél- és napenergia kivételével. A szó, ami egyre gyakrabban hangzik el, a „contraction", a világgazdaság kényszerű összezsugorodása talán odavezet, hogy beállunk egy alacsonyabb fogyasztási szintre.

- A túlhitelezésből túlfogyasztás lett, vagyis túlkapacitások keletkeztek. Úgy számolom, körülbelül 15-20 százalék volt a hiteltöbblet, ami ezt okozta. Ez el fog tűnni. Ennyi autó és elektronikus kütyü valóban nem kell, mint amennyit előállítanak a világban. Vannak, akik azt mondják, a válságból a fogyasztás beindulása jelenti a kiutat. Ettől felfutnak a cégek, és felszívják a munkanélküliséget. Van a termelőfogyasztás, vagyis az industrial/productive consumption és a fogyasztói fogyasztás, a consumer consumption. A kocsit le kell cserélni bizonyos évenként, a cégek számítógépparkját úgyszintén. 

De ez szinten tartás, nem növekedés.

- A „zérus növekedés" kifejezést nem ma találták ki. A környezettudatos zöldek és a Római Klub hozták be a szókészletünkbe. Hamarabbra tették az olajkészletek elfogyását. Azzal nem számoltak, hogy az ivóvíz előbb lesz „hiánycikk". A növekedési mániával, amit eddig műveltünk, feléltük az erőforrásokat magunk körül, és ennek tetejébe válságot okoztunk. Nem vagyok biztos benne, hogy a fogyasztáscentrikus gazdaság életképes.