A kartellezés képlete, amint a megoldóképlet is, látszólag igen egyszerű: álljon a sarkára az állam, a törvényhozás, leplezzék le a gazdaság korrupt, versenyt akadályozó szereplőit, s szerezzék vissza a 150 milliárdot. Igen ám, de törvény, szigorú rendelkezések sokasága eddig is volt, az üzleti élet egyes szereplői mégis sikerrel rögzítették áraikat, osztották fel a piacot maguk között. Úgyhogy összejött a 150 milliárd.
Jött, áprilisra meg is érkezett a szigorú válasz, s a törvényt új fegyverrel „gazdagították": a Gazdasági Versenyhivatal informátori díjat ítélhet meg - használjuk most ezt a kifejezést - a súgónak. Annak, aki papírt, írott bizonyítékot ad át arról, hogy a munkahelye megsérti a kartelljogot. Informálja a hatóságot, hol kell tárgyalás, esetleg szerződéskötés közben megcsípni a kartellezésre összeálló embereket. A hivatal egyik szakembere reménykedve jelentette ki, a jutalom, az informátor sokirányú védelme - és titkolása - most már elégséges módon hathat, hiszen mint ösztönzött alkalmazottak, üzletfelek, már ismertetni fogják a GVH-val az észlelt manipulációt.
Akarva-akaratlan az ősi vicc jut eszünkbe: „Tud úszni, uram?" „Nem." „És ha megfizetem?" Vajon milyen az az intézmény, állami vagy magánvállalat, amelynek falain belül a látott, hallott, megtapasztalt manipulációnak helye, komoly élettere lehetett egészen tegnapig, s ahol a mára informátorrá avanzsált, jutalomra vágyó csendben meghúzta magát, sőt tőle aztán nyugodtan meg is szerezhette cége a 150 milliárd forint arányos részét? Talán jobb, ha „importálunk" egy szakavatott - és főleg higgadt - feleletet, a Transparency Internationalét. Írják, hogy „a közérdekű bejelentők pénzbeli jutalmazása - például a kiszabott bírság vagy más, a bejelentés nyomán keletkező állami bevétel egy részének a bejelentőnek adása - motiváló erő lehet. Ugyanakkor a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a valóban hatékony védelem biztosítása már önmagában is jelentős lépés. A közérdekvédők nagy része kifejezetten azért tesz bejelentést, mert felháborítja az általa tapasztalt visszaélés, és ennek feltárásáért hajlandó állását is kockáztatni. A retorzióktól való félelem viszont komoly praktikus akadály a visszaélésről tudomást szerző, etikus magatartást tanúsítni akaró potenciális közérdekű bejelentő számára."
Egy-két kulcsfogalomra pillantsunk vissza. Etikus magatartást tanúsítani akaróról, a visszaélést látó felháborodásáról érvel a szervezet, s arról, hogy nem pénzért lép fel a munkahelyi közérdekvédő - persze hatékony védelem reményében. Tegyük hozzá, lehet, hogy nincs, nem lesz igaza, téved, rosszul ítél meg valamit, de vállalja bejelentését, tettét, saját magát s akár még tévedését is. Bizony, az is megtörténhet, hogy a cégnél, ahol a makulátlanul tiszta, etikus magatartást tanúsító közérdekvédő és sok hasonló társa dolgozik, mégis megszületnek akár a vertikális, akár a horizontális kartellmegállapodások. Persze úgy, hogy azoknak egyetlen leírt, kimondott szavát nem olvasta, nem hallotta „kívülálló", de a cég rendesen kaszál abból a bizonyos 150 milliárdból.
Mire jut a versenyhivatal azzal, hogy most már jutalmazható az inkognitóját is megőrző informátor? Arra biztosan nem, hogy az új szabály hatására szaporodnának meg az etikus magatartást tanúsítani akarók. De arra igen, hogy talán több helyre szállhat ki a versenyhivatali apparátus, s több meglepetésszerű vizsgálatot indíthat el. És nem mellékesen arra is, hogy több és több cégnél mérgeződik meg a levegő, megy tönkre a munkahelyi morál, nő meg a bizalmatlanság, s a romló légkörben dolgozók szorongva csökkenő teljesítményre lesznek csak képesek. Nagyon kevesen hajlandók elmondani, milyen is belülről végigélni a „feljelentettséget", a besúgást, a kollégák jobb esetben csak kérdő, rosszabb esetben megvető, fenyegető pillantásait, s milyen az, amikor arra eszmél valaki, hogy még az üzemi büfében is elülnek a közeléből.
Az exnagyvállalkozó letétette velünk az esküt, nem áruljuk őt el senkinek, ha beszél. Pedig már túl van mindenen, kétmilliárdos cégének se híre, se hamva, sőt még a besúgó sem nyert, hanem veszített az „üzleten". „Egy ismeretlen bejelentésére kezdték el meghurcolni a vállalatomat. Bepanaszolták a cégünket nem is egy hatóságnál. Ma már tudom, hogy ki feketített be az elhárítástól kezdve az adóhivatalon át a GVH-ig. Ma már papírom van arról is, hogy tiszták voltunk, és tiszták vagyunk, de már vége a cégemnek, nincs hová visszamenni, nincs mit folytatni, s különben is, lennének új besúgóim, feljelentőim. Nem akarom megkapni a második infarktust. Az elsővel is az irodából vitt el a mentő. Azt nem tudom, hogy a közel száz alkalmazottam ma mit csinál. Segíteni sem tudtam nekik, pedig próbáltam állást kérni mérnökeimnek, üzemvezetőimnek, szervizeseimnek. De ahogy a szakmában megneszelték a bajt, elfogytak mellőlem a cégvezető »barátok«. A titkárnőiken sem jutottak túl az átirányított mobilhívásaim. Az enyémhez hasonló profilú cégeknél egyszerűen reszkettek, féltek, ők lesznek a következők a kartellezéssel vádoltak listáján."
Az exvállalkozó boldog, mert szó szerint túlélte. Nem pusztult bele az iratlefoglalásokba, a számítógépek „leplombálásába", a kollégák kihallgatásába, szembesítésébe, egymás elleni kijátszásába, s persze mindezek eredőjeként az infarktusába. Elviselte a gyanúsítást, a munkatársak előtti megszégyenítést, s meg volt győződve róla, hogy a túlságosan is tájékozott nyomozás csak a véletlen műve. Más cégek vezetőivel érdemben és tudatosan csak akkor hangolta össze az ő vállalata piaci fellépését, amikor egy kormánygépen utazva a gazdaságdiplomácia vezetői felszólították az üzletembereket, hogy „egységesek" legyenek. De ez régebben volt, a „kartellnyomozók" pedig a friss hazai eladási előkészületekről is tudtak.
Ez év áprilisára már a felszámoláson is túl volt a vállalkozás, tulajdonosát még az előtt állították pellengérre, hogy hatályba lépett volna az informátor jutalmazhatóságának új szabálya. Csakhogy a régi törvény alapján is vigyáztak a besúgóra, s nem fedték fel kilétét. A vállalatából kisemmiződött idősödő vezetőnek pedig már az sem esett jól, hogy megtudta, nem is kell bosszút állnia a feljelentőjén. Mert hát rájött, hogy ki informálta - belülről - a versenyhivatalt, s az is kiderült, hogy éppen ott nem tudott elhelyezkedni az illető, ahol kifejezetten jó néven vették addigi munkahelyének mesterséges bedöntését...
Jól tudjuk - mert ez az írás nem a vétkesek, hanem a nem vétkesek érdekében született -, nincs olyan vezető, aki ne hozott volna hibás döntést, aki nem kötött legalább egy rossz üzletet, aki ne írt volna alá ezer belég között egy-két olyat is, amelyet csak felületesen olvasott el. És nincs olyan vezető sem, aki ne egyeztetett volna költségekről, árakról, versenylehetőségekről, a vetélytárs cégekénél kedvezőbb piaci feltételek kialakításáról azon kollégájával, akinek cége neki szállít, vagy az ő vállalatától vásárol. Meglehet, a gyanútlan cég és vezetője még büszke is arra, hogy megtalálta a módját a jó üzletkötésnek, le tudta győzni versenytársait, mert jó árakon szerződött, s jól választott beszállítót, vevőt. S ugye ennél nem is kell több a besúgáshoz, a besúgó gazdag megjutalmazásához, ügybuzgalma elismeréséhez, mely utóbbit akkor is kiérdemli, ha a hatóság nem talál bűnt.
Az informátort nem kell, hogy zavarja, ha a bemártott cégvezetőket megszégyenítve kivezetik munkahelyükről, otthonukban levelezést, munkairatokat keresnek íróasztalán, számítógépében a teljes család szeme láttára. A besúgók képesek lesznek kicsináltatni saját főnökeiket, a náluknál tehetségesebbeket, a szekeret jobban húzókat, az ő ellenükben kinevezésre esélyesebbeket, vagy egyszerűen „csak" a más párttal szimpatizálókat.
Lehet abban valami, hogy az etikus magatartásra, a visszaéléseken hangosan felháborodni kész emberek lelkiismeretére sokat adó Nyugat-Európában legalább annyira szigorú törvényekkel lépnek fel a versenykorlátozás, a korrupció ellen, mint nálunk. Sőt, hisznek abban, hogy a fel- és bejelentések sem maradnak el, ha a disznóságok észrevehetők, leleplezhetők lesznek. Csak azt nem gondolják, hogy a munkahelyek megmételyezésével, a besúgórendszerek kiépítésével és védelmével, legfőképp pedig jutalmazásával nagyobb eredményre juthatnának. Ellenkezőleg, a szétzilált cégek előbb csak magukban, időnek utána a gazdaságban, a társadalom egészében tesznek kárt. Az április óta hatályos jogszabályunktól rend, visszaszerzett 150 milliárd nem nagyon várható, csak az a bizonyos kétes jutalom, melyet szorongás formájában a blokkolóóránál veszünk fel reggelente, de hazamenet nem adunk le: visszük magunkkal felmenőinknek, párunknak - gyermekeinknek. Gyermekeinknek, igen, akiknek ilyenformán egyet jelenthet a jogállam a félelemmel, a bizalmatlansággal, hovatovább a létbizonytalansággal.
Legalább mi, felnőttek lehetnénk annyira felnőttek, hogy ránézünk a naptárra: már nem 1984-et írunk!
