Valahányszor rövidebb áramszünet éri lakásunkat, házunkat, rájövünk, mennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal az elektronika nélkül. Ha a társadalom felforgató elemei alaposan meg akarnák bolygatni a világot, pokolgéprobbantás helyett a hétköznapi életünk minden szálát mozgató komputerrendszerekbe kellene behatolniuk. Ha ez sikerül, áramszünetek állnak be a nagy metropoliszokban, a meghibásodott vezérlés miatt felrobbannak a gázvezetékek, kigyulladnak az olajfinomítók, mérgező anyagok szivárognak a vegyi üzemekből, netán még az atomerőmű is beindítja a nukleáris láncreakciót. Persze összevissza ütköznek a vonatok, a metrók, és az égből is szép sorjában potyognak a repülőgépek. A pénzünk eközben a bankban van, elektronikus formában, hozzáférni nem tudunk - ha még létezik egyáltalán, és nem veszett el az összes adat.

Közben a nemzetbiztonsági adatokat is eltulajdonítják a hackerek. Olyan káosz lesz úrrá a világon, amihez képest egy-egy gépeltérítés tragédiája kismiska. Az egész geopolitikai egyensúly felborul. 15 perc elegendő hozzá!

A Cyber War: The Next Threat to National Security and What to Do About It című könyvében a szerzőpáros - Richard A. Clarke, a Clinton- és Bush-adminisztráció terrorizmuselhárításért felelős guruja és Richard Knake, az amerikai külpolitikát megtámasztó agytröszt, a Council on Foreign Relations tagja - úgy véli, az USA nincs felkészülve egy ilyen e-támadásra. A New York Times szerint Mike McConnell egykori kémfőnök is e konklúzióra jutott egy bizottsági meghallgatáson. Az elmúlt években a Washingtont és a Pentagont ért világhálós kalóztámadások - melyek némelyikét kínai egyetemekre vezették vissza - felszínre hozták a cyberterrorizmus kérdését. Hillary Clinton és Barack Obama is kénytelenek voltak reflektálni rá beszédeikben. A háttérben szorgos kutakodás folyik: az FBI az al-Kaida-szimpatizánsok hackertalentumát igyekszik felderíteni.

„Elektronikus Pearl Harbort" emleget a könyv, és ennek kiváltásához nem kell feltétlenül fejlett technológiai szuperhatalomnak lennie a támadónak. Elég jó gázsit adni a felbérelt hackereknek.

Clarke, aki süket füleknek szajkózta az al-Kaida-hálózat veszélyességét a szeptember 11-ei támadást megelőző években, a cyberfronton is a hadügyi és kormányszervek koordinálatlanságát látja az USA Achilles-sarkának. Ezen túlmenően pedig a szerepkörök, prioritások szűkösségét ellenzi: a bankrendszert, a logisztikát-közlekedést és az áramellátást senki sem óvná egy átfogó támadássorozat esetén. A vállalkozói szellem mítoszára épült USA alapköve a magántulajdon sérthetetlensége, ezért a szövetségi erők esetleges belenyúlása a magántársaságok számítógépes rendszereibe elképzelhetetlen, akár előzetes óvintézkedések céljából is. A magánszektor szereplői elzárkóznak ettől. Megtehetik, dacára annak, hogy a nemzet kulcsfontosságú infrastruktúrái vannak a kezükben (áramellátás, csatornahálózat stb.). 2009 áprilisában például az amerikai áramszolgáltatást érte virtuális betörés. Úgy sejtik, kínai, orosz és más nemzetiségű „provokátorok" okozták.

E sorok írásakor vizsgálják, mi lehetett a Wall Street-i tőzsde 2010. május 6-án történt komputerzavarainak oka, amely eladásokat generált, és bedöntötte a Dow Jones-indexet (998 pontos csökkenése tőzsdetörténelmi rekord egy napon belüli zuhanásra). Támadás gyanúja nem merült fel, de az önálló életre kelő számítógépes rendszerek lehetősége sem éppen kellemes távlat!

A könyv Kína felé mutogat: a kommunista kormány az évek során hermetikusan elválasztotta hálózatait a külvilágtól, ami immunitást ad neki a cybertámadásokat illetően (ideológiailag is, a hírek cenzúrázásával). Az akció már a kuvaiti öbölháborút követően megkezdődött: Kína lefaragta harcászati költségeit (ami a békebeli Pentagon büdzséjének 12 százalékára süllyedt, az iraki és afganisztáni költekezés nélkül számolva!). A pénzeket átcsoportosították a technológiai oldalra. A másik zárt ország, Észak-Korea állítólag elitképzésben részesíti leendő cyberharcosait. (Észak-koreai benyomulást gyanítanak az amerikai kincstár, a kereskedelmi és közlekedési minisztériumok, valamint a kémelhárítás szervereit ért 2009. júliusi támadások hátterében, melynek során állítólag „csapóajtókat" hagytak a rendszerben, amelyek a jövőbeli támadóknak is megkönnyítik a bejutást.)

A cyberharcosok arzenáljának másik fegyvere a „logikai bomba", amely aktiválásakor romboló folyamatokat indít be. Bevett fogás a DDOS (distributed denial of service), a rendszert olyan mértékben árasztják el a külső kérések/inputok, hogy az lebénul a túlhajszoltságtól. E sorok írójának melbourne-i kollégája a helyi filmfesztiválnál, miután a rendezvény összetűzésbe került a kínai kultúrpolitikával, végigszenvedett egy ilyen incidenst: a rendszer annyira lelassult, hogy egy egyszerű funkcióhoz - mint amilyen egy dokumentum megnyitása - is 15 percre volt szükség. Hat héten át tartott a Kínából érkező ostrom, naponta hat-hétmillió támadás érkezett. Az ilyesmi nyilvánvalóan nem egy-két rebellis hacker magányos ügyködése.

Clarke tudomása szerint a(z amerikai) nemzetvédelmisek személyre szabott megoldások helyett ugyanazokat a kereskedelmi forgalomban lévő vírusvédő szoftvereket szerezték be, amelyek az egyszeri ember komputerét is védtelenné teszik. Így történhet, hogy amikor lefagy a Windows a U.S.S. Yorktown hadihajón, az bambán hánykolódik a hullámokon (valóban így történt).

Minden magára valamit adó netapokalipszis-kötetnek nemes kötelessége valamilyen orvosságot kínálni. Clarkék a kulcsfontosságú infrastruktúrák leválasztását javasolják a nyitott internetről, s e kérdésben egyöntetű a Washingtonnak bedolgozó high tech-stratégák álláspontja. Szerintük az sem ártana, ha a kormány számottevő pénzekkel venne részt az e-hadviseléshez köthető K+F tevékenységben. A kiskapukra, rendszerproblémákra kihegyezett automatikus, állandóan járó keresőprogramok üzembe helyezése is elengedhetetlen.

Clarke fontosnak tartja, hogy az USA más államokkal szövetkezzen. Az okos nemzetek államközi „cyber meg nem támadási szerződéseket" fognak kötni, és olyan számítástechnikai szövetségeket hoznak létre, mint amilyen ma a hadászatban a NATO. Amikor világunk sorsa nemcsak a fegyvereken, hanem a komputereken is múlik, áttevődik a cybertérbe a katonai szókincs, gondolkodás és stratégiaalkotás. Ami azért is fontos, mert a szerzők szerint a logikai bombák és csapóajtók már be vannak csempészve a rendszerbe, csak az a kérdés, mikor aktiválják őket. Nekünk, európaiaknak érdekes olvasmány lenne: vajon az EU vezető államait mennyire, hol és honnan érik hackertámadások?