Komoly hit kell - magunkban, a jövőben - ahhoz a folyamathoz, amelynek során egy gondolatból tárgyiasult valami lesz, különösen, ha az a helyi társadalom belső viszonyait befolyásoló, sokszereplős projekt. De a nehéznek tűnő helyzetekben is van mozgástér, csak fel kell ismerni, és tudni kell kihasználni. Aki elindul ezen az úton, mások hitét is erősíti, s ezzel az egyéneken keresztül a közösséget is.

Mit jelenthet mindez konkrétan egy többszörösen - halmozottan - hátrányos kistelepülésen? Ahol kevés a munkahely, a vállalkozás, sokan élnek segélyből, a területet hagyományosan a mezőgazdasági tevékenység jellemzi? Ahol a lakosság körében még megtalálhatók a háztáji gazdálkodás maradványai, s döntően saját fogyasztásra elegendő terméket állítanak elő, bár a kapacitások többre is alkalmasak lennének? Ahol a jövedelmekkel együtt a közösségi aktivitás, a települési identitás érzése is csökken a lakosság körében?

Tipikus helyzet, amelyben sok település él, így egy sikeres kezdeményezés sokhelyütt adaptálható lehet.

Miért máshonnan?

Túristvándi kis település Szabolcsban. Helyzetének jellemzői a fentiekkel egyezők. Ami nem jellemző, az a 2010 október 3-án újraválasztott polgármester, Lakatosné Sira Magdolna szenvedélyes igyekezete a falu mint működő gazdasági egység fenntartása, fejlesztése érdekében. Az igyekezet mellé tudás is párosul, a polgármester asszony ugyanis tanult településfejlesztő.

A modell - egyben a projekt - neve: „önfenntartó falu". Talán a projekt szó nem is megfelelő, mert Túristvándiban hosszú távon, fenntartható módon tervezik a tevékenységeket, így egymásra épülő projektek soráról lehet beszélni. Az alapgondolat egyszerűnek tűnik: amit a faluban meg lehet termelni, azt miért máshonnan veszik meg az emberek?

Először azokat a helyi termelőket, vállalkozásokat vették számba, akik, amelyek termelnek - vagy termelnének - olyan javakat, amelyeket a helyi piacon vagy közvetlen értékesítéssel el lehetne juttatni a fogyasztókhoz. Azt is megvizsgálták, hogy ezekből a termékekből mennyi lehet a helyi lakosság igénye, s ezt összevetették a termelők adataival. Viszonylag egyszerűen tervezhetővé vált az önellátás elérhető mértéke.

A modell abban az esetben működik, ha minden helyi lakos helyi termékkel elégíti ki szükségleteit. Ez esetben a helyi termelők biztosan számíthatnak erre a piacra. De vajon rábírhatók-e erre az ott élők?

A lehetséges érvek többfélék lehetnek. Érzelmi indíttatású a „magunkét fogyasztjuk", „segítjük a helyi termelőt". Racionális a „tudom, honnan származik, mi van benne", és főleg a „nem drágább, de jobb" megközelítés. Az a szép ebben, hogy mindez igaz, mellesleg munkahelyeket őrizhet meg vagy akár teremthet is a biztos piac lehetősége.

Kérdés, hogy elég-e ennyi érv, kinek van füle ezek meghallására?

Helypénzes védővám

Az önkormányzat, személy szerint a polgármester, aki a szervezési munka java részét ma is végzi, létrehozott egy szociális szövetkezetet abból a célból, hogy gazdája legyen a folyamatnak. Ez a szövetkezet „társadalmi megállapodást" kötne a termelőkkel és a fogyasztókkal egyaránt, amelyben egyik oldalról garantálja az áruk átvételét, másrészt azok eljuttatását a fogyasztókhoz, mindezt előre meghatározott árakon. A nonprofit szövetkezet által a „fogyasztói árból" levont hányad jóval kevesebb, mint a szokott kereskedői árrés, így a termelő többet kap, a vásárló pedig nem fizet többet, mint a közeli boltban. A helyi piacon megjelenő helyi árusok nem fizetnek helypénzt, míg a máshonnan érkezők igen. Ezt helyi rendeletbe foglalják, ekképpen „védővámot" vetnek ki az „idegen" árura.

A szövetkezet, amelyet 2009-ben hoztak létre tizenhárom, akkor munkanélküli emberrel, egyéb tevékenységet is végez, főleg háztartás-gazdálkodási szolgáltatást, amelyet szívesen megfizetnek a falu lakói, mert már jó ideje nem volt, aki ezeket a javarészt kisebb munkákat elvállalta volna. Ez akár odáig terjedhet, hogy egyes termelőknél, ahol a munkaerő a szűk keresztmetszet, a szövetkezet biztosít kapacitást.

Mindez gyanúsan rendszerszemléletű, tehát akár működhet is. Jelentős veszteség nem jelentkezik, az indulás sem igényel különösebb befektetést.

Felelősség a közösségért

A „társadalmi megállapodás" hatékonysága, a résztvevők fegyelmezett teljesítése - minden oldalon -, a meglévő kereskedelmi hálózatok magatartása azonban nem látható előre. Az is kérdéses, hogy a falu lakossága által igényelt árumennyiség elég-e adott termék gazdaságos termeléséhez. Mint ahogyan az is, hogy akik máshol dolgoznak - sokan vannak -, hajlandók-e a helyi termékeket megvenni, ha mondjuk a közeli nagyáruházban olcsóbb az importáru.

Ám a kezdeményezés mindenképpen figyelemre méltó. Feltételezi, hogy az emberek hajlandók akár vásárlási szokásaikon is változtatni olyan „elvont célokért", mint a falu fennmaradása, fejlődése, és nem azon tanakodnak, „ki jár ezzel jól?". Feltételezi, hogy a termelő, ahogy megerősödött a helyi fogyasztók hűségén, nem adja el egy forinttal többért az árut másutt, ha teheti. Legfőképpen pedig feltételezi, hogy az emberek egy „társadalmi megállapodást" magatartási szabályként fogadnak el.

Mindez az érintettek számára azt jelentené, hogy ki tudnak szakadni a rövid távú haszonelvűség abszolutizmusából, és egyénként felelősséget vállalnak hosszú távú közösségi előnyök érdekében.

Csak kívánni lehet, hogy Túristvándiban sikeresek legyenek az erőfeszítések, legyen a polgármesternek elég ereje, partnere és támogatója. A tapasztalatok, amelyeket már gyűjtöttek, és még fognak gyűjteni, fontos támaszt jelentenek majd azoknak, akik hasonló modellt kívánnak megvalósítani.

Gyöngyössy Kálmán