A Foreign Affairs egykori főszerkesztője, Fareed Zakaria jelenleg a Newsweek nemzetközi kiadásait irányítja. Önálló műsorral jelentkezik a CNN-en, ahol higgadtan elemzi az egy ember vagy jelenség mellett és ellen szóló érveket, majd pókerarccal levonja a saját következtetését, a lehető legélesebb szavakat használva - Sarah Palint például retardáltnak nevezte.
Egyes méltatói szerint az Indiában nevelkedett, amerikai állampolgárságú zsurnaliszta jól használja kritikai képességét, amit a bennfentes-kívülálló kettőssége ad neki. Könyvében mégis mindvégig amerikaiként fogalmaz: „mi", „nekünk". Írása középpontjában már nem kizárólag India és Kína sokat emlegetett virágzása áll (összlakosság: 2,5 milliárd fő). A legmagasabb felhőkarcoló Taipeiben áll, a legnagyobb tőzsdén jegyzett cég székhelye Pekingben van, a legnagyobb olajfinomító Indiában működik, a legnagyobb utasszállító gépet Európában építették, a leggazdagabb tőkealap Abu-Dzabiban található, a legtermékenyebb filmipar Bollywoodban működik, és nem Hollywoodban. Az amerikai ikonográfiát kisajátították a „feljövők": a legmagasabb óriáskerék Szingapúrban pörög, a legnagyobb kaszinó - a tavaly Las Vegas összbevételét lepipáló - Makaóban várja a játékosokat. A világ egykor legnagyobb bevásárlóközpontja - The Mall of America, Minnesota - ma a top tízbe sem jutna be. A világ tíz legvagyonosabb embere között csak két amerikai akad. Tíz éve az USA minden kategóriában az élen állt volna. Antoine van Agtmaelt idézi, aki huszonöt olyan céget válogatott össze, amelyek maholnap nagy multikká nőnek: közülük egy-egy Argentínából, Chiléből, Malajziából és Dél Afrikából, kettő Kínából, három Indiából került ki, míg Brazília, Mexikó, Dél-Korea és Tajvan egyenként négy(!) céggel szerepelt a listán.
Hiába tartja a davosi World Economic Forum felmérése továbbra is a legversenyképesebb országnak az Egyesült Államokat: elvesztette a vezetést az összes nagy iparágban, egyetemein a frissen diplomázó mérnökök fele bevándorló, lakossága megtakarítások híján eladósodott, kormánya dettó, mivel ázsiai állami bankok markában van. Húsz éve a legalacsonyabb vállalati adósávval tartotta határain belül a nagyvállalatokat - ma a társaságiadó-rátája a második legnagyobb a világban, és nem azért, mert emelte, hanem mert a világ többi részében csökkentették. A versenymezőny is bővült: 2006-ban és 2007-ben 124 ország tudott felmutatni négy százalékot meghaladó növekedést. Köztük harminc afrikai ország.
Az emberiség túlnyomó része Amerikával kapcsolatos érzéseiben dühből érdektelenségre vált, Amerika-elleneségből poszt-amerikanizmusba lép. „Nem csupán hirdetnünk kell az elveinket, hanem azok szellemében élnünk. Képtelenek vagyunk részt venni az egyenrangúak játékában. Ötven éve belebeszéljük minden országba, hogy nyissák ki a piacaikat. A dolog iróniája, hogy amikor az végre megtörténik, megdermedünk" - írja Zakaria. 304 oldalt kitevő írása realista számvetés, de Zakaria nem mond le az USA-hoz fűződő optimizmusáról.
Axiómája a következő: a klímaváltozás mint krízis és Amerika válsága elválaszthatatlan egymástól. A kettőt együtt kell kezelni. A környezetszennyezésbe most egyszerre száll be egy tucatnyi felpörgetett ország, ahol a középosztály úgy fogyaszt, mint Amerika. Habzsol, gyűjt, felhalmoz. Ez elképesztő terheket ró természeti környezetünkre. „India és Kína széntüzelésű erőművek százait helyezi üzembe a következő tíz évben, amelyek együttes szén-dioxid-kibocsátása ötször nagyobb lesz, mint a kyotói szerződésben a nyugati országok által garantált csökkentések."
Az az ország, amely élre jut az alternatív energiatechnológiák (ET) kifejlesztésében, gyártásában és működtetésében, mindent tarol: jobb lesz a nemzetbiztonsága, lakosságának egészsége, fenntartható lesz gazdaságának növekedése, és nemzetközi reputációra is szert tesz. Az USA egyelőre nem virít az ET-szegmensben.
Az Egyesült Államok önmagára találásának ezért egyetlen módja, véli Zakaria, ha tevékeny szerepet vállal a világ bajainak orvoslásában. Ez többé nem a világ csendőrének a szerepét jelenti. Először a saját portáján kell sepregetnie: ráállni a környezetkímélő energiatermelésre, és rendbe tenni az egészségügyet.
Kihívást jelent, hogy az új világhatalmakat úgy vonják be a Bretton Woods-i intézmények rendszerébe, hogy érezzék, nekik is érdekük részt venni. Hátrány, hogy a fő döntéshozó szervek nem igazodtak az új erőviszonyokhoz. „Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai a világháború hatvan évvel ezelőtti győztesei. A G8 nem tartalmazza Kínát, Indiát és Brazíliát, a világ három leggyorsabban növekvő gazdaságát. Az IMF-et hagyományosan európai, a Világbankot amerikai vezető irányítja." Márpedig a nagy gócpontok - Darfur, természeti katasztrófák, emberi jogok megsértése, erőforrások egyenlőtlen elosztása, kompromisszumos világkereskedelmi megállapodások - csak széles körű nemzetközi összefogással oldhatók meg, az új nagymenők bevonásával.
A fejlődés a feltörekvő államokban politikai önbizalmat gerjeszt, társadalmukban nemzeti öntudatot és büszkeséget - ami talán nemzetközi konfliktusok magjait is elveti. Zakaria tart tőle, hogy ezek az országok inkább a Putyinhoz hasonló politikusok, mintsem a Havel-féle vezetők kezei közé jutnak. Ki lenne alkalmas hát a barométerszerepre? „A kínaiak biztos nem. Az oroszok sem. Brüsszel sem." Zakaria az igazságos fellépés, fair érdekegyensúlyozás jövőbeli ügynökségének látja Washingtont. De figyelmeztet: e szerepre Amerikának fel kell készítenie magát. „Ez a hatalomgyakorlás másfajta módját jelenti. Nem diktálást, hanem a célok kitűzését, koordinálást és meggyőzést."
