A Magyar Közgazdasági Társaság Nemzetközi Gazdaság Szakosztálya 2007 decemberében ezt borítékolta is. 2008 elején vezető pénzintézeteink segítségével panelbeszélgetés vitatta meg a lehetséges következményeket. Márciusban vezető ingatlanosaink, pénzügyeseink és a megszólaltatott vállalati vezetők még bizakodóan néztek a jövőbe. Mennyi mindent tudunk, és láttunk meg a márciusi összejövetel óta?
Az 1929-1933-as gazdasági világválság tapasztalatai mára semmit sem érnek, a válság természete és lefolyása, hosszúsága és mélysége előre sajnos beláthatatlan, és a kormányok úgy tapogatóznak az ismeretlenné alakult világgazdaság naponta új arcot mutató problémái között, mint a szembekötősdit játszó gyerekek a sötét szobában. Új világot és új válságot építettünk.
Sokan, sok oldalról érzékeltük, mondtuk, hogy a minden határon túlterjeszkedő termelés- és profitnöveléshez kapcsolt vállalatvezetői prémiumok jelentős tulajdonosi ellenérdekeltséget szülnek. Az is mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az ötvenes-hetvenes évek nemzeti tervezési gyakorlatának feladása rossz irányba viszi a világgazdaságot. Nem kellett hozzá látnoki képesség, hogy megjósolhassuk, a pénzügyi és ipari multik totális és globális érdekérvényesítése csak letarolt pusztaságot hagyhat maga után, hogy az elidegenedés pénzügyi manifesztálódásaként megjelenő derivatívák tőzsdei bevezetése és regnálása a reálfolyamatok elkendőzését, a nem megtermelt és megszolgált profitok minden határon túli növelését segíti. Ideig, óráig. Úgy tűnik, mostanáig.
Mind többek számára válik napi, keserű tapasztalattá a felismerés, hogy így tovább nem megy, hogy paradigmaváltás nélkül a világ és az egyes nemzetek gazdasági szennyesét nem lehet tisztára mosni. A "nemzeti csúcs" talán egyetlen igazán figyelemreméltó eredménye ez utóbbi felismerés, amit egy mellékmondatával a parlament elnök asszonya a megnyitójában fogalmazott meg. Csak hát, aztán a folytatásra hiába várt az érdeklődő köz. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara éves közgyűlésén is újrahangzott a bűvös szó. Ez alkalommal a gazdasági-üzleti szakma már tartalmat is próbált tenni a "másképpen kell csinálnunk ezentúl..." mögé.
Mit is jelenthet, mit is kellene megcéloznia e paradigmaváltásnak? Elsősorban azt, hogy az eddig követett irányba nincs tovább, sem globálisan, sem nemzeti keretek között, sem gazdaságpolitikai szinten, sem a gazdaság működésének, működtetésének napi gyakorlatában. A "ki az állammal a gazdaságból" mára már nyilvánvalóan téves koncepciója nem tartható, s az általa okozta károk felmérését is csak a következő évtized végezheti el. Gazdaságirányítási-államszerkezeti korrekcióra viszont azonnal szükség lenne.
A mintegy kétmillió munkaképes korú, de ma sajnos kallódó polgárunkat munkával kellene ellátni. Munka van, csak a feltételrendszer nem ösztönző, szociális ellátó rendszerünk pedig e körben egyenesen ellenérdekeltséget teremt. Amíg az erős forint - elmúlt években inflációcsökkentő mirákulumként gyakorolt nemzeti banki - politikája megvívhatatlan importversenyt teremtett és mai napig is teremt a hazai piacra termelő vállalatoknak, s a még itt-ott tőkefelélési rendszerben vegetáló hazai exportőröket mesterségesen visszahúzza a külpiacokról, addig nem beszélhetünk exportvezérelt gazdasági növekedésről. Ilyen egy ideje nincs, és a mai állás szerint nem is lesz!
Volt viszont a legutóbbi időkig "multiexport-vezérelt" növekedés, de ez se nem a mienk, se nem tartós, és alapvetően kiszámíthatatlan. Kétszeresen is. Egyrészt függ a világpiac és a globális gazdaság növekedésétől, másrészt attól, hogy egy-egy nemzetközi nagyvállalat rendszerében milyen átstrukturálás eredményez hatékonyabb megtérülést az adott gazdasági-üzleti környezetben. Az eltelt harminc év tapasztalata azt mutatja, hogy akár egy szubregionális vagy valamivel szélesebb körű változás az addig húzóerőt képviselő országokat, országcsoportokat egyik pillanatról a másikra romba döntheti: lásd a nyolcvanas évek Argentínáját, a kilencvenes évek kistigriseit, Mexikóját és a számunkra alapvető fontosságú orosz pénzügyi problémák 1998. augusztusi megjelenését.
Váltani kellene! Paradigmát, prioritásokat és talán kamatszintet és árfolyamot is. Nem biztos, hogy célravezető az az inflációcsökkentési program, melynek eredményként nemcsak az exportőrök mennek tönkre végleg és végérvényesen, de a hazai piacot kiszolgálni képes kisvállalkozói kör is be kell, hogy zárja a boltot, mert az inflációs célt követő árfolyam-politika nem hagy maga után mást, mint három százalék alatti inflációt az egyik oldalról és szétzilált hazai piacot és vállalkozói kört a másik oldalról. Újraépíteni mérhetetlenül nehezebb, mint - ugyan nehézségek és áldozatok árán, de - fenntartani. Kitermelhető kamatszinttel és az exportot legalábbis nem sújtó árfolyammal a GDP-növekedést rá lehetne bízni a piacra. A vállalatok, a cégeket működtető emberek élni, megélni akarnak, és a valamelyest is kezelhető gazdasági környezettel megküzdő vállalkozóra lehet számítani: találékony, kitartó, és sokszor képes korrigálni mindazt, amit számára a globális környezet és a nemzeti gazdaságpolitika leküzdhetetlenné tesz.
Külgazdaságunkat is át kellene strukturálni! Az "EU és más semmi" helyett differenciáltabban illene a világpiacot kezelnünk. Tradicionális piacainkra kellene ismét fókuszálnunk. E piacok rögtön a határ másik oldalán kezdődnek, és Kelet-Európában egészen az Urálig terjednek. Hagyományos ázsiai vevőkörünket is újjá lehetne éleszteni. A tengerentúli fejlődő országok piacain is - fizetőképes és fizető - vevőre találhatnak áruink, ha a megfelelő szervezeti és pénzügyi infrastruktúrát ismét mögéjük tudjuk tenni. Azt a támogató-kiszolgáló rendszert, amelyet az elmúlt húsz évben bizony rendesen lepusztítottunk, leépítettünk, és érdemtelenül elhanyagoltunk. A 2013-ig beáramló közel 30 milliárd eurónyi EU-forrás jelentős részét ebbe az ágazatba kellene terelni, elsősorban működőképes és a piac által igényelt garanciaalapok, hitelkonstrukciók és akár vissza nem térítendő támogatások formájában. Ebben az ügyben a VOSZ, az MKIK és a MGYOSZ mérvadó iránymutatást és kész konstrukciókat tud adni.
Van még Magyar Fejlesztési Bankunk, Eximbankunk és Exporthitel Biztosítónk. Ahhoz, hogy ismét betölthessék gazdaságszervező, beruházás- és üzletfinanszírozó funkciójukat, először is meg kéne szüntetni azt a szégyenletes állapotot, amelybe az állami bürokrácia és szűklátókörűség taszította ezt az egykor nemzetközileg is ismert és elismert pénzintézeti hármast. Különválasztásuk, a feladathoz mért feltőkésítésük és az üzleti koncepciók világos, érthető és piacorientált megfogalmazása nagyot lendíthetne a hazai tulajdonú kis- és közepes cégek exportján, újra magyar cég termelhetne és szállíthatna a hazai felhasználóhoz és a lakosságnak.
Belföldre, vagy a külpiacokra termelő kis-és közepes cégeinknek végre kényelmes otthont kellene teremteni. A szabályozás hazai pályázók számára is egyenlő és betartható feltételrendszert támasztó kialakítása a nagyobb közbeszerzési pályázatokon való sikeres szereplés lehetőségét is megteremtené. Ezzel együtt azt is érdemes megnézni, hogy egy hozzánk hasonló fejlettségű, külpiacfüggő ország exportfinanszírozási rendszere mekkora exporthányad létrejöttét segíti elő. A miénk kevesebb mint 2 százalékot, a mára kívánatos 7-8 százalék helyett! Kérdezzük meg a franciákat, spanyolokat vagy az angolokat, hogyan lehetséges, hogy állami beruházásaik versenytárgyalásait rendre hazai cégeik nyerik! Nálunk ez az arány kimondhatatlanul alacsony. Persze azt is meg lehetne kérdezni, hogy mondjuk Ausztriában vagy Hollandiában a külföldi beruházó kap-e olyan adókedvezményt, amit a hasonló területre beruházni kívánó hazai cég nem tud megszerezni!
A fentiek talán érzékeltethetik, hogy létezhet másfajta gondolkozás, összefüggésrendszer és pénzügyi-üzleti logika. A most érvényesülő a lejtőn ugyan gyorsulva visz minket, de a dombra már nem fog tudni felsegíteni. Ilyen - a legjobb esetben mínusz nulla GDP-növekedés mellett a defláció alternatíváját is "megcsillantó" - gazdasági környezetben a talpon maradást nagyban segítené, ha a régi tabukkal leszámolnánk, a ma is használatos tankönyvekben lefektetett igazságokat, dogmákat újraértékelnénk, és alázattal elfogadnánk, hogy a globális gazdaságtörténet éppen most, a szemünk előtt íródik át úgy, hogy közben a nemzetgazdaságokat is kormányoznunk kellene a kiszámíthatóság, a stabilitás és az egyre távolabbra kerülő gazdasági növekedés felé.
Nyíri Iván
a Magyar Közgazdasági Társaság Nemzetközi Gazdaság Szakosztályának elnöke
a cikkben megfogalmazott gondolatok a szerző szakmai álláspontját tükrözik
