– Július 14. több, mint francia nemzeti ünnep: az egész világon a szabadságot, az emberi jogokat testesíti meg. Nem ma vált nemzetközivé, hiszen maga az esemény sem elszigetelten zajlott le – mondta el a beszélgetésünk idején épp aktuális dátum kapcsán Dominique de Combles de Nayves, Franciaország budapesti nagykövete. – Németek, lengyelek, amerikaiak harcoltak a franciák – és egy kicsit mindnyájunk – szabadságáért. Így vált egy nemzeti ünnep az európai történelem részévé.

– Mint ahogyan a francia kultúra is a világkultúra domináns része lett, még a Hollywood uralta filmvilág területén is a francia színészeknek, alkotóknak sikerült elismerést kivívniuk.

– Volt egy nagy előnyünk: két évszázadon keresztül a francia volt a világnyelv. A XIX. században az európai emberek magas szinten beszélték a nyelvünket, olvasták a gall irodalmat, napilapokat. Ez azt is jelentette Franciaországnak, hogy még a mai napig érdemes invesztálnia a filmkészítésbe, mert megtérül. S miután nálunk a film az egyik legkedveltebb szórakozás, óriási kínálatra van szükség. Sikerült kiváló finanszírozási struktúrát és ösztönzőket is kialakítani. A hetvenes években ugyanazokkal a problémákkal néztünk szembe, mint most a magyar filmgyártás. Akkor átalakítottuk a támogatási rendszerünket, és ma a pénz egy alapítványon keresztül, direkt támogatás formájában jut a producerekhez, rendezőkhöz. Az új magyar kormány már jelezte, hogy ezen a téren keresi az együttműködést a francia kormányzattal. Reméljük, hogy ha sikeresen át tudjuk adni a nálunk bevált gyakorlatot, a magyar filmipar is újból erőre kap.

– A 2001 szeptembere és 2002 januárja között megrendezett Magyar Kultúra Évadja alkalmat adott arra, hogy a francia közönség megismerhesse a magyar filmeket, irodalmat, zenét, gasztronómiai szokásokat. Érezhető-e már ennek az eseménynek a hatása?

– Ez a francia–magyar kapcsolatok elmélyítésének fontos politikai lépése volt. Azt jelzi, hogy nem csak diplomáciai kapcsolat épült ki a két ország között. Az esemény súlyát mutatja, hogy nem egyik napról a másikra szerveződött. 1997-ben Jacques Chirac francia elnök hivatalos magyarországi látogatásakor fogalmazódott meg az igény, hogy a francia közönséghez közelebb hozzuk a magyar kultúrát. A konkrét esemény ötlete pedig a magyar Külügyminisztérium egy akkor magas rangú diplomatájától származik. A rendezvénysorozat legnagyobb hozama szerintem az, hogy világossá vált: a két kultúra nincs távol egymástól, sem a művészetek, sem az irodalom, sem a jog, sem a gasztronómia területén. Ugyanazt a XX. századot éltük meg, Jókai Mór ugyanaz a magyar irodalomban, mint nálunk Victor Hugo, és mindkét nemzet számos költővel vagy például fotóművésszel büszkélkedhet. Az is tény, hogy szeretjük a hasunkat és a jó borokat. Az évad már számszerűsíthető hozama eddig elsősorban a turizmusban jelentkezett. És bár kulturális évadot zártunk, a befektetésösztönzési hatása sem mellékes. Számos kisvállalat érdeklődött azóta itteni üzleti lehetőségek iránt. Hamarosan lesz Strasbourgban egy konferencia, ahol az üzleti világ juthat még több információhoz Magyarországról. A jövőben pedig tervezzük, hogy a francia kultúrát hasonló módon mutatnánk be önöknél. Mitterrand egyszer azt mondta, hogy két ország gazdasági kapcsolatainak fejlesztését a kultúra területén kell elkezdeni.

– Ha már áttértünk a kultúráról a gazdaságra, vannak vélekedések, hogy a világgazdasági növekedés motorjaként működő amerikai gazdaság szerepét előbb-utóbb átveheti a német, a francia és a brit.

– Az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával csak az Európai Unióé mérhető össze, semmiképpen nem egy-egy országé vagy kiragadott országcsoporté. Az igaz viszont, hogy az unión belül is vannak erősebb gazdaságok; ilyen például Franciaország, tehát valóban fontos szerepünk lehet a világgazdaság növekedésében. Ám a francia gazdaság növekedéséhez elengedhetetlen, hogy egy stabil rendszer, jelen esetben az unió részeként működjön. Az unió pedig egyre versenyképesebb, és ha az amerikai gazdaság továbbra is gyengélkedik, elképzelhető, hogy képesek leszünk helyettesíteni. Ezt segíti a közös pénz, az euró is, ami – nyugodtan állíthatom – sikertörténet lett. A magasan képzett munkaerő és az oktatás színvonala is a közösség erejét jelenti, mint ahogyan képessége a bővülésre is arra predesztinálja, hogy a világgazdaság motorjává váljék. Igaz, a keleti kibővítés költségekkel is jár, ugyanakkor politikailag és gazdaságilag előnyöket hoz. A tárgyalások ma éppen arról szólnak, hogy ez a két pólus egyensúlyba kerüljön.

– Sikertörténetként értékelte az euró bevezetését. Kívánatosnak tartja, hogy a közeljövőben olyan ország is, mint például a ma még az uniós átlagnál fejletlenebb Magyarország, az eurózóna tagja legyen?

– Mint állampolgár, valóban fantasztikusan jónak tartom az eurót. Kényelmes, biztonságos. A vállalatok számára is előnyös, ma már az eurózónán kívül is nagyon sok szerződés valutaneme ez. Az öreg kontinens pedig egyre stabilabbá válik: a gazdasági egységen túl létrejött a monetáris unió, és előbb-utóbb eljutunk a közös alkotmányig, ami valóban egy egységes Európát jelentene. Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Magyarország az unióhoz való csatlakozást követő rövid időn belül az eurózóna tagja legyen. Ha egy ország teljesíti a maastrichti kritériumokat, szívesen látjuk magunk között. Addig azonban Magyarország előtt még komoly feladatok állnak, és miután itt pénzről és gazdaságról beszélünk, ez nem kis erőfeszítést igényel. Azonban megéri. A francia kormány bízik a magyar gazdaság erejében, és támogatja az uniós belépést követően az eurózónához való mielőbbi csatlakozását.

Párizsi anziksz

Nekem egy konkrét vágyam volt Párizzsal kapcsolatban: ülni egy kávéházi teraszon, lehetőleg a Champs-Élysées-n, egy csésze forró kávéval és egy hamutartóval az asztalomon, és bámulni a sokadalmat. Elmondhatom, megtörtént. Ültem egy kávéház előtt, illetve félig benne, félig kint, mert bévül nem volt szabad hely, kívül viszont csepergett az eső, az asztalon ott volt a kávé, a hamutartó, és az Andrássy útnál kétszer szélesebb Champs-Élysées-n hömpölygött a forgalom. Szép nap volt.

Párizsban öröm vendéglőbe térni, nem annyira az árak, mint inkább a fergeteges ízválaszték és hangulat okán. Az egymás hegyén-hátán lévő kisvendéglők, kocsmák, kávéházak dzsungelében inkább a véletlen, mint a megfontolt mérlegelés segíthet a megfelelő hely kiválasztásában. Már nem emlékszem, mit ettem és hol, csak, hogy bőséges volt és ízletes. Valamint, hogy fizetés után udvariasan megkértek a távozásra, mert az ajtónál sorban álltak az asztalra várók.

Amikor az ember már bokáig járta a lábát, és dülledtre nézte a szemét, különösképp jólesik beülni, vagy csak leülni valahová. A Luxemburg-kert már annyiszor jelent meg olvasmányaimban helyszínként, hogy nem lehetett nem megkeresni, s egy fátyolfelhős kora délutánon, nem sokkal egy zegzugos, falépcsős, szőnyeggel terített antikvárium tüzetes átvizsgálása után elmenni oda. A park zöld nyugalmat árasztó ritmusa, a sárga kavics, a középen csillogó víztükör, a friss levegő s a lenyűgöző, de mégsem nyomasztó méretek mintegy varázsszóra fogadtak be, távoli utazót. Derű és nyugalom áradt a park minden szögletéből, s mikor helyet, széket kerestem, örömmel tapasztaltam, hogy itt kétféle van. Az egyiknek egyenes a támlája, a másiknak kicsit hátradől úgy, hogy akár aludni is lehessen benne. Ezt választottam. S nem telt belé sok idő, édes álomba szenderültem, a langyos napsütésben, a diszkrét zsongásban a Luxemburg-kertben. Már nem emlékszem, álmodtam-e, és mit, de végül is mindegy. Hisz az egész olyan volt, mint egy álom.