Pedig az üzleteket, a cégeket emberek viszik, megannyi személyiséggel, felkészültséggel, milliónyi emberi kapcsolati formában. Az üzletvitelben az emberi kapcsolatok, viszonyok át- meg átszövik a sikereket, kudarcokat, együtt megélt dolgokat. Gyötrelem, öröm, fájdalom, csalódás, összetartozás, motiváltság, szeretet, barátság, szubjektivizmus, összetartozás, szétszakadás, megbántódás, megcsalás, elárulás, kitartás, csapatszellem, családi szeretet, összetartás, szimpátia, antipátia, bizalom, bizalmatlanság, felelősségérzet, lelkiismeret, hála és a többi. Sorolhatnám még az érzelem fogalma alá tartozó szavakat, melyek csak emberekkel hozhatók kapcsolatba.

Az üzleti élet sem nélkülözi az érzelmi alapú megközelítéseket, bárhogy is tagadni próbálnánk, azt gondolván, hogy rontja az üzletünk, vállalkozásunk megítélését, ha kiderül, van benne nem racionalitáson alapuló tényező is. Mely nem biztos, hogy kiállja a menedzser-sikerkönyvek alaptéziseinek próbáját. Biztosan vannak tökéletes üzleti modell szerint működő cégek, de azok bizonyára a nagyon nagy méretűek között keresendők. A kisebb cégeket át- meg átszövik az érzelmi alapú működések, azok hibáival és előnyeivel. Mert mindkettő van.

Ki tagadná, hogy az üzleti partneri kapcsolatainkban bizony erősen érintve van emberi mivoltunk is. Gyakran előfordul, hogy jobban bízunk egy olyan üzleti partnerben, akit a barátunk ajánlott, vagy aki már többször bizonyította a megbízhatóságát, korrektségét, vagy csak egyáltalán, a tulajdonostársunk rokonságából származik, s a megbízásunkkal segítjük a családot jobb helyzetbe jutni, mint olyanban, aki idegen, vagy akiről keveset tudunk. Hányszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy tudva tudjuk, egy munkatársunk nem eléggé felkészült, inkább akadályozza már, mint segíti a fejlődést, mégsem cseréljük ki egy profira. Mert hálásak vagyunk neki az eltöltött évekért, a közösen megküzdött eredményekért. S nem ér annyit az új munkavállaló által nyert előny, hogy megbántsuk a küzdőtársunkat. De sokszor döntünk a pénztárcánkkal ellentétesen akkor, amikor ragaszkodunk egy beszállítónkhoz, hiába drágább és rosszabb minőséget produkál, mint a piacon lévő legjobbak, csak azért, mert régóta dolgozunk vele, becsületes, rendes, s tudjuk, ha megvonjuk a megbízást, tönkremegy. S gyermekeit nem tudja iskoláztatni. Eszünkbe sem jut megbánni az érzelmi alapon hozott döntésünket.

Hányszor vettük már fel barátunk gyermekét egy meghirdetett állásba mindenféle munkapiaci versenyeztetés helyett, csak azért, mert kérte, neveljünk embert a fiából, s mert nem tudja már nézni, hogy a frissen végzett gyermeke otthon emészti magát, mert nem talált állást. Még akkor is megtesszük, ha tudjuk, nagyon nehéz emberi szituációk elé nézünk, s még a barátság rovására is mehet.

Tegye a szívére a kezét az a vezető, aki minden munkatársával egyformán bánik, akinél nincs rokonszenv, ellenszenv, akit nem irritál közülük néhány, holott okot nem adtak rá. S nem vonzódik némelyikükhöz sokkal jobban, pusztán azért, mert megkedveli őket valamiért. Mert szimpatikusak.

S sokszor döntünk úgy, hogy barátunkkal vagy rokonunkkal, netalántán házastársunkkal, gyerekünkkel csinálunk céget, dolgozunk együtt, holott tudjuk, az emberi érzelmek, kötődések, a szeretet és az egymáshoz tartozás százezernyi, múlthoz, jelenhez kötődő szálai megakadályoznak bennünket a racionális, pusztán a profitszemléletet követő üzleti magatartás következetes követésében.

Sok első számú vezetővel készítettem interjút, s rákérdezve arra, mit tart a legmegbocsáthatatlanabb bűnnek, amit munkatársai elkövethetnek, mindegyik egyformán válaszolt. A lojalitás hiányát. A felkészületlenségnél, a hibáknál, a trehányságnál, a lelkiismeretlenségnél sokkal nagyobb, az azonnal kirúgással járó hiba az, ha nem egyfelé húz velünk az illető. Ha elárulja a közös célt, a küzdelmeinket. Ha nem ugyanaz az álma, mint a cég kollektívájáé.

A legnehezebb talán azoknak a házaspároknak, akik úgy döntenek, közösen visznek üzletet. Együtt dolgoznak nappal, s együtt fekszenek éjszaka. Mert a munka bevitele a magánéletbe megölheti azt. A munkahelyi szereposztások, viták, veszekedések, hatalmi harcok kiolthatják a szerelmet. De két ember nem csak a magánéletben alkothat ideális, egymást kiegészítő, teremtő erejű párost. Ha ez az ideális összekapcsolódás az üzletben is létrejön, akkor a közös alkotás a családé marad, talán még sok generáción keresztül is.

De sok ilyen családi vállalkozás reménykedett és reménykedik abban, hogy gyermekei átveszik az üzletet, s viszik tovább saját tehetségük szerint. Van, akinek sikerül, de talán többségében vannak, ahol a gyermekek nem szüleik álmait követik, máshol keresik önmegvalósításuk tereit. S itt akkor várat magára egy fájdalmas döntés.

Végezetül beszéljünk az üzletet vivő ember felelősségérzetéről és annak erősödéséről, ami napjaink, korunk egyre erősödő jelensége.

A kisebb egységekben és közösségekben gazdálkodóknál inkább volt természetes, hogy törődtünk az üzlettársunk profitjával, megélhetésével s a minket körülvevő közösség jóllétével is. Ha nekünk bőségesen volt, természetesen adtunk a rászorulóknak. Ma ezt a gondolkodásmódot társadalmi felelősségvállalásnak hívják, s intézményesedett is a nagy cégek körében. Ez is az emberi érzelmek kategóriájába tartozik. Az adás, a másokkal törődés, a gondolkodás arról, hogy mások is élhetőbb világgal vegyék körbe magukat. Mert hiába a sok pénzünk, a sikerünk, ha körülöttünk pusztul a világ, leromlik a környezet, az emberek nyomorognak, szenvednek, nem tudnak emberi életet élni, ha rossz a világunk.

Én állítom: az emberi mivoltát, az érzelmeit felvállaló üzletember ma már sokkal kívánatosabb résztvevője az üzleti világnak, mint a racionalitás mögé bújó, csak profitalapon döntő. Mert a csak a saját magunk jóllétével törődés általános szemléletének fennmaradása világunk gyors romlásához vezet. Ellenkezőjének általános térnyerése talán megmentheti világunkat.

Tehát, bátran vigyük érzelmeinket a bizniszbe! Megéri. Mindenki jól jár.