Nehéz manapság pusztán a gazdasági folyamatokra vonatkozó kérdéseket feltenni, s talán még nehezebb sterilen gazdaságpolitikai válaszokat adni a mostani, politikailag túlfűtött, meglehetősen zavaros és szokatlan helyzetben. Mégis arra kértük Békesi Lászlót, volt pénzügyminisztert, próbáljunk meg a feszültségektől kicsit elvonatkoztatva beszélni a gazdaságról. Ez csak részben sikerült.
- Tehát milyen állapotban van a magyar gazdaság?
- Valóban nehéz az elemzés során a politikát és a gazdaságot szétválasztani, hiszen a magyar gazdaság pillanatnyi állapotára alapvetően rányomja a bélyegét nemcsak a jelenlegi politikai szituáció, hanem az elmúlt évek politikai döntései is. Ami a pillanatnyi helyzetet, 2008 tavaszát illeti, ha nagyon leegyszerűsítjük, azt mondhatnám, hogy három fő jellemvonása van a magyar gazdaságnak. Egyfelől kilábalni látszik abból az egyensúlyi krízisből, válság közeli állapotból, amelyet egy lényegében hat évig különböző intenzitással folytatott elhibázott gazdaságpolitika okozott. Ennek a legfőbb jellemzője a nagymértékű ikerdeficit, aminek a következménye egy gyorsuló adósságspirál, növekvő adósságterhekkel. Ennek a folyamatnak a megfékezése és megfordítása, amelyet a konvergenciaprogram tartalmaz, úgy tűnik, eredményes, a pénzügyi krízissel fenyegető egyensúlyi problémák erőteljesen csökkennek, az egyensúlyjavulás folyamata esélyt adhat arra, hogy a magyar gazdaság - ha valamilyen megint politikavezérelt döntéssorozat le nem téríti az elhatározott pályáról - meg tud menekülni az egyensúlyi válságból, és esélye van az adósságcsapda menedzselésére.
A második jelenség, hogy az egyensúly javulását kikényszerítő elkésett és éppen ezért óhatatlanul drasztikus lépésváltás olyan mértékben hűtötte le a magyar gazdaságot, amely messze eltér a tervektől, a legpesszimistább prognózisoktól is. Leegyszerűsítve: az az ára a látványos egyensúlyjavulásnak, hogy drasztikusan csökken a magyar gazdaság teljesítményének a bővülése, és egy stagnáláshoz erősen közeli állapot kezd kialakulni. Egyrészt azért, mert az egyensúly romlását a túlköltekező gazdaságpolitika okozta, a folyamat megállítása pedig csak az aggregált kereslet csökkentésével lehetséges, ekkor viszont a kimenő teljesítmények növekedése is mérséklődik. A második ok, ami szerintem az előzőnél is fontosabb, hogy az egyensúlyjavító intézkedések összetétele távol áll az optimálistól. Van kiadáscsökkenés is az államháztartásban, nem lenne tisztességes ezt nem elismerni, de azért az első két évben az egyensúlyjavítás nagyobb részét a járulék- és adóelvonási szintek növelése jelentette. Ez pedig határozottan fékezi a teljesítményeket, hiszen csökkenti a vállalkozások és az egyének teljesítménybővülési szándékát, illetve nettó finanszírozási lehetőségét. A harmadik jelenség, amivel foglalkozni kell: a magyar gazdaság jövőbeli kilátásai, a gazdaságpolitika tartalma és szerkezete.
Az államháztartás megtakarítási programjaival az állami beruházások törvényszerűen csökkennek, a megnövekvő politikai kockázatok, gazdasági következmények miatt azonban a versenyszféra beruházásai is erőteljesen visszaesnek. Ez a nagyobb baj, hiszen ez a jövőbeli növekedés záloga. Ugyanez igaz a magyar gazdaság tőkevonzó és -megtartó képességének gyöngülésére, amiben a kockázatok növekedése, a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika és a világgazdaság bizonytalanságai is szerepet játszanak. Úgy látom, hogy az egyensúlyjavulást tartóssá tevő konvergenciaprogram nagyon szűkre szabja a gazdaságpolitika mozgásterét minden értelemben. Nem csak az államnak a gazdaságba történő beavatkozására kell gondolni, a másik két nagy eszközrendszer mozgástere is beszűkül: a jövedelempolitikáé és a monetáris politikáé. Ebben a beszűkült mozgástérben a kockázatok már a tartós egyensúlyjavulást is veszélyeztetik.
- Hogyan lehetne ezen túllépni?
- Kizárólag azokkal az eszközökkel, amelyekkel az első két évben sikeresen operál a stabilizációs csomag és a konvergenciaprogram, hosszú távon már nem lehet folytatni at egyensúlyjavítást. Szükség van a nagy állami elosztási rendszerek strukturális átalakítására, amit - lejáratott fogalom - államháztartási reformként szokás emlegetni. Ez már eddig is lefékeződött a politikai kompromisszumok miatt, aminek a hatása a gazdaságra nézve egyértelműen negatív, most pedig, ebben a kiélezett és bizonytalan belpolitikai helyzetben, tulajdonképpen megbénul és leáll. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy nagyon nehéz lesz az egyensúlyjavítás folyamatát tartóssá tenni, másfelől pedig - és én ezt érzem ma talán a nagyobbik fenyegető veszélynek - nem lehet mozgásba hozni azokat a gazdasági emelőket, amelyektől egy dinamikusabb gazdasági növekedés várható. Ebben a konkrét helyzetben nem látszik semmilyen kitörési esély. Ezt kíséri egy eléggé labilis világgazdasági környezet.
- A vártnál lassabb ütemben mérséklődő infláció milyen mértékben rontja tovább a helyzetet?
- Az inflációs nyomás az alkalmazott eszközök és a külső sokkok hatására magasabb szinten stabilizálódik, mint ahogyan azt a konvergenciaprogram célul tűzte ki - döntően külső okokból, mint az élelmiszer-, nyersanyag- és energiaárak, illetve az adóemelések miatt, ez utóbbiak lassan kisimulnak. Ezért kétségkívül több jel mutat egy stagflációs állapot kialakulására. Ez még nem az, és lehet, hogy nem is lesz, de hogy ne így legyen, és hogy vissza lehessen térni egy dinamikusabb növekedési pályára, ahhoz más gazdaságpolitika, más eszközök szükségesek.
- Ha vannak is eszközök és megoldások a kilábalásra, olyan mértékű a változások elutasítottsága, ami lehetetlenné teszi azt, hogy a dolgok pozitív irányba mozduljanak.
- Szakmailag föl lehet vázolni azt a gazdaságpolitikát és a végrehajtását szolgáló eszközrendszert, amely képes egy tartósan egyensúlyőrző és dinamikus pályára terelni a magyar gazdaságot. Megvan az a szellemi erő is, ami képes megalkotni egy ilyen programot. Csodaszer azonban nincs, egyetlen huszárvágással nem lehet hirtelen hat-hét százalékos növekedési pályára állítani az országot. Olyan mixet elő lehet állítani a gazdaságpolitikában, ami két-három év alatt átterelheti a magyar gazdaságot erre a pályára. Ehhez szükséges az állam gazdasági beavatkozásának a szűkítése, elsőként is további következetes hiánycsökkentés az államháztartásban. Ma még mindig messze vagyunk az optimumtól, és itt nemcsak a maastrichti háromszázalékos követelmény mint nominális korlát a perdöntő, hanem az, hogy mennyi jövedelmet von el az állam az eredeti jövedelemtulajdonosoktól, illetve mennyire van kiszolgáltatva a külső forrásoknak.
Amíg ilyen magas a centralizáció - az állam lényegében a GDP ötven százalékát újra elosztja, az eredeti jövedelmeknek pedig körülbelül a negyven százalékát vonja el adók és járulékok formájában -, addig az ország nettó finanszírozási és felhalmozási képessége alacsony marad. Ez egyfelől szűkíti a beruházási forrásokat a vállalkozásoknál, másfelől az öngondoskodásra való áttérést az állampolgárok esetében. Ez pedig, paradox módon, éppen az állam kiadásainak csökkentését teszi nehézzé, vagy akár lehetetlenné. Magyarul, az első lecke javítani az államháztartás egyensúlyát, ami azt jelenti, hogy az adósságszolgálati terhek nélkül a folyó költségvetésnek - önkormányzatokkal, egészségpénztárral és nyugdíjpénztárral együtt - szufficitesnek kell lennie. Az államadósságstokkot, ami ma 66-67 százaléka a GDP-nek nominálisan, a nyomás csökkentése érdekében mérsékelni kellene. A folyó növekedés és a folyó bevételek erre nem adnak lehetőséget, a megmaradt állami vagyonnal kellene konvertálni az adósságot, de ebben a politikai légkörben már ezt kimondani is blaszfémiának számít, nemhogy csinálni, noha körülbelül egy kétezer-milliárdos vagyon értékesítésével és az adósságállomány csökkentésével érdemben lehetne mérsékelni ezt a terhet. Ha az egyensúly javítható, ha a külső finanszírozási igény csökkenthető, akkor jön az állam gazdasági szerepének áttekintése: melyek azok a pontok, ahol az állami kötelezettségeket lehet mérsékelni, és ezáltal megteremteni egy kisebb jövedelemelvonás feltételeit. Egy ilyen folyamatot aztán követhet az adók és járulékok csökkentése.
- Az állami kötelezettségvállalásokkal kapcsolatos változásokra reagál a legérzékenyebb a közhangulat.
- A jelenlegi és nyugodtan mondhatom, hogy az elmúlt tíz évben folytatott gazdaságpolitika kizárja egy ilyen változás lehetőségét. A magyar gazdaságpolitika a megszerzett és rendelkezésre álló jövedelmek optimális elosztását helyezte a centrumába, az volt a mindenkori feladat, hogy hogyan lehet a realizált jövedelmekből a lehető legnagyobb fogyasztási és életszínvonal-növekedést és szociális biztonságot elérni. Emiatt háttérbe szorult az a gondolkodás, amely a centrumba a növekvő teljesítményekhez szükséges ösztönzést helyezi, azaz: versenyképesség-javítást, hatékonyságnövelést, kapacitásbővítést, aminek az eredménye még nagyobb teljesítmény, még nagyobb jövedelem. Minden egyes politikai döntés azt sugallja, hogy Magyarországon nem teljesítményhiány vagy teljesítménylemaradás van, hanem egyszerűen életszínvonal- és bérlemaradás. Kicsi a bérünk az Európai Unió átlagához viszonyítva, alacsony az életszínvonal, a fogyasztás, a szociális háló lukas... Mintha ennek megváltoztatásához nem az első és semmi mással nem pótolható feltétel lenne a teljesítménybővülés. Ha megmarad ez az elosztáscentrikus gazdaságpolitika, az állami kötelezettségcsökkentést nem lehet megcsinálni.
- Nem úgy tűnik, hogy bármi is változna e téren, sőt.
- Ha Magyarország nem képes változtatni gazdaságpolitikáján, ha a politikai erők nem látják be, és nem képesek meggyőzni a társadalmat... Hiszen más ki győzné meg? Ám ha a tömeges felvilágosítás, tájékoztatás, a politikai propaganda pont az ellenkezőjét sugallja, akkor eljutunk oda, hogy a közeg - amiben benne van a társadalom elvárása, fogadókészsége, benne van a közmorál, a közbeszéd, minden, ami a gazdaságra hatást gyakorol - pont az ellenkezője annak, mint ami megengedne egy gyökeres gazdaságpolitikai váltást. A demagógia minden észérvet lesöpör. Egy ilyen népszavazás után melyik politikai erő fogja azt mondani, hogy emberek, márpedig annak, aki azt akarja, hogy jobb egészségügyet, magasabb nyugdíjat kapjon, nagyobb mértékben kell hozzájárulnia? Pedig ennyire egyszerű az egész. Mert adókkal ezt nem bírjuk. Vagy ha igen, akkor a gazdaság megszűnik fejlődni. Az állam gazdasági szerepének gyökeres átalakítására ma a magyar közállapotok nem adnak esélyt. S mert nem adnak, ezért a politikai erők ilyenre nem szánják rá magukat. Teljesen mindegy, hogy melyik oldalról van szó, ugyanazt a demagóg, populista politizálást folytatják, ami a gazdaságban egy mindenható, gondoskodó államnak az újraélesztését, reinkarnációját tételezi fel. Ilyen azonban ma már a gazdag országokban sem létezik, ráadásul ilyen gazdasági teljesítmény mellett, mint a magyar, soha nem volt megalapozott, lásd Kornai Jánost a koraszülött jóléti államról.
- Annak, hogy a közgondolkodásban az ön által említett teljesítménylemaradás, illetve a teljesítmények és a bérek közötti meg nem felelés egyáltalán nem jelenik meg, milyen következményei lehetnek?
- A növekedést alátámasztó gazdaságpolitikának a második feltétele az, hogy ne szakadjon meg a közvetlen kapcsolat a jövedelmek és a teljesítmények között. Az állam képes arra, amire egyébként normális gazdaságban nem lehetne képes, hogy a saját bérpolitikájával befolyásolja a versenyszféra bérpolitikáját úgy, hogy automatikusan hajt végre bérnöveléseket a saját szektorában, hiszen az állam még mindig hétszázötvenezer embert foglalkoztat. Ha ugyanis teljesítmény és követelmény nélkül mondjuk ötven százalékkal emeljük a közalkalmazottak bérét, az átcsorog, akár akarjuk, akár nem, a versenyszférába. Vagy ha mondjuk automatikusan a duplájára emelik a minimálbéreket, mi történik? Akkor a valódi teljesítménybővülés - amit az egy főre jutó termelékenység vagy a GDP egy főre jutó növekedése fejez ki - és a bérnövekedés közötti viszony felborul, fedezetlen bér áramlik ki a gazdaságba, ami megnöveli ugyan a hazai vásárlóerőt, ezért keresletnöveléssel hozzájárul a gazdasági növekedéshez, de miután nincs mögötte teljesítmény, nem jön létre az az áru- vagy teljesítményfedezet, ami az így megnövekvő keresletnek az ellentételeként képes lenne megakadályozni, hogy eladósodjunk.
Így alakul ki az ikerdeficit. 2000 és 2006 között a termelékenységbővülést a reálbérek növekedése 14-15 százalékkal haladta meg, ennyi fedezetlen bér kint van ma is a gazdaságban. Ezzel nem tud versenyképes lenni senki, költségoldalról nem lehet akkora áremelést elérni, ami ezt fedezi. Ráadásul a megnövekvő költségek, mint például a minimálbér duplájára növelése, az államháztartásban hiányhoz vezet, megnöveli a kiadásokat, amit csak adóval lehet kompenzálni, a versenyszférában pedig ott, ahol nem lehet a hatékonyságot úgy növelni, hogy az fedezze ezt a költségnövekedést, egész szektorok szűnnek meg. A magyar könnyűipar gyakorlatilag meghalt, lényegében a minimálbér növelése, illetve a túlértékelt árfolyam miatt. Másutt is kiszorult persze a könnyűipar, de nem egyik napról a másikra. Visszatérve: ha a bérek elszakadnak a teljesítményektől, akkor kialakul egy negatív spirál, ami inflációs nyomáshoz, teljesítménycsökkenéshez és munkanélküliség-növekedéshez vezet. Nagyon nehéz visszaállni a harmonikus egyensúlyra. Két éven keresztül, durva lépésekkel sikerült, de megint kezdünk elszakadni. Megint növeljük a minimálbért, amit inkább meg kéne szüntetni, agyrém, hogy ennek az emelése napirenden van - ráadásul adómentes, ami megint egy őrület -, szóval minden jel arra mutat, hogy itt is inkább kedvezőtlen irányú a társadalmi és politikai nyomás. És végül a harmadik feltétel, ami az előző kettő következménye, de önálló eszköz, ha nem is meghatározó: a monetáris politika. A monetáris politika rabja az egyensúlyhiánynak, a magas inflációs nyomásnak és az alacsony hatékonyságnak meg a belpolitikai bizonytalanságok miatt megnövekvő országkockázatnak.
Ilyen körülmények között szinte rákényszerül egy természetellenes magas kamatszint tartására, ami irreális mértékben erősíti a forintot, aláásva ezzel - bár az MNB tagadja ezt, de nincs igaza - az exportteljesítményeket és a hazai termelést, mert csak a legnagyobbak tudnak ezzel a feltétellel versenyképesek maradni, a hazai termelők és szolgáltatók nem. Azok pedig, akik emiatt olcsóbb importtal versenyeznek, ki vannak szorítva a hazai piacról. Ráadásul a magas kamatszint újabb terheket ró a vállalatokra és az államra, hiszen megdrágulnak a hitelek és az államadósság finanszírozása, következésképp megint csak erősödik a negatív spirált. Tehát: csökkenő állami szerepvállalás, csökkenő jövedelemelvonás, a bér és a teljesítmények közötti teljes összhang a jövedelempolitikában, és ennek eredményeként csökkenő kamatszint, liberálisabb monetáris politika kevercse vezethetne oda, hogy az egyensúly javuljon, és növekedjen a gazdaság. No ez nincs. És ennek a kilátásait látom én minimálisnak a következő két évben. A belpolitikai bizonytalanság egy ilyen gazdaságpolitikai váltásnak a realitását a nullával teszi egyenlővé.
- Megint csak a közhangulat?
- A kialakult gazdasági helyzetből való kilábalás esélyeit a politika befolyásolhatja. Ma a feltételek, a labilis belpolitikai helyzetben, a kormányozhatóság határán, nem teszik lehetővé azoknak a halaszthatatlan lépéseknek a végrehajtását, amelyek elvezethetnek egy ilyen gazdaságpolitikai váltáshoz. Tehát azt gondolom - s boldog lennék, ha tévednék -, hogy Magyarországon belátható időn belül nincs meg az esélye annak, hogy a gazdaság dinamikus fejlődő pályára állon. Nem az a veszély, hogy csőd van, vagy lesz, hanem az, hogy az ország egy stagnálás közeli állapotban szerényen nő, miközben a régió elszalad, és ezt előbb-utóbb tömeges méretekben fogja érzékelni a magyar társadalom, és még kevésbé lesz elégedett azzal, ami történik. Ekkor talán a váltáshoz szükséges politikai feltételek is megérlelődnek. Ez lehet egy nagykoalíció, amely vállalja a jövő érdekében a már ma is elkerülhetetlen, de akkor talán már kényszerű átalakítást a gazdaságpolitikában, az adórendszertől kezdve a nyugdíjrendszeren keresztül az egészségügyön át az önkormányzati rendszerig, hogy csak azokat mondjam, ahol százmilliárdjaink folynak el teljesen fölöslegesen és értelmetlenül.
Más országok tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy az ilyen helyzetekben a sikeres váltáshoz minimális politikai konszenzus szükséges. A magyar belpolitikának éppen a tökéletes kiszámíthatatlanság az egyik hátránya és veszélye. A pártok és a pártok vezetői részéről irracionális és előre nem látható lépések sorozata alkotja a konkrét magyar belpolitikát, és a gazdaságban ennél rosszabb nincs. Ha a gazdaság szereplői - ha egyébként rosszak is a feltételek - nagyjából tudják, mire lehet számítani, akkor úgy-ahogy alkalmazkodnak a körülményekhez. De nálunk semmit sem lehet előre kalkulálni. Mindennek az ellenkezője is elképzelhető. A politika által befolyásolt, generált közhangulat, a társadalom jelenlegi fogadókészsége tökéletesen alkalmatlan egy valóban racionális gazdaságpolitika végrehajtásához. Nincs befogadókészség. Azt pedig egyik napról a másikra nem lehet megteremteni. Ehhez, érzésem szerint, nemcsak idő, hanem katarzis, krízis közeli állapot is kell. Ha nem, akkor marad ez az egy helyben topogás. Megmarad az a dagonyázás, ami Magyarországot évtizedek óta jellemzi. Tehát elméletileg fel tudok rajzolni pozitív forgatókönyvet, nagyjából sejtem, mit kéne csinálni - nem csak én, hanem az összes komoly elemző, hisz a szakmánkat nem felejtettük el, gyakoroljuk is.
- De mintha a szakma és a politikai gyakorlat egyre távolabb kerülne egymástól, a szakma egyre kevésbé tudja befolyásolni gazdaságpolitikát.
- De már nem is akarja. Elvették a kedvét. Ne haragudjon, de kész forgatókönyveket írtunk, írunk, kimazsolázzák, ellehetetlenítik, hiteltelenítik. Hogy egy konkrét példát mondjak: 2001-re kész volt egy nagyon modern, zárt logikájú koncepció, egy összefogott adóreformprogram Magyarországnak, ami a többi tíz, az Európai Unióhoz csatlakozó országra is kiterjeszthető volt. Magát az anyagot át is vették, és a környező országok mind be is vezették. Hét évvel ezelőtt. Lényegében a 2002-es választások után a koalíciónak ott volt a kész forgatókönyv, ezt kellett volna csinálni. Mint tudjuk, nem ezt tette. Kétszer száz nap, és elúsztunk. De már a politikai kampányban elhiteltelenítették ezt a programot: az SZDSZ kiemelte egy elemét, a lineáris egykulcsos jövedelemadót, ráadásul le is szállította - mi húszszázalékos adócentrumot javasoltunk, az összes adónemre és azoknak a kedvezményeire -, innentől kezdve természetesen a hitelét vesztette egy jól megalapozott program is. Le is került a napirendről, soha többet nem lehet visszahozni, miközben a szomszédok mind megcsinálják. Nézze meg: politikai kompromisszumok, kényszerek kapcsán ma azt mondjuk, hogy majd csinálunk adókiigazítást százmilliárdért. Hát az embernek kinyílik a bicska a zsebében! Csak zavart okoz, és a hatása nulla. Mindenki tudja, hogy az úgynevezett tűrésküszöb, vagy ha úgy tetszik, a kritikus mennyiség az összes adó- és járulékbevétel tíz százalékánál kezdődik. A mi esetünkben ez ezeregyszáz-ezerkétszázmilliárd. Ennek az egytizedére akarnak most programot csinálni!
- Lenne egy komolytalan kérdésem, ha gondolja, ne válaszoljon rá. Ha most hatalmában lenne, mi lenne az, amihez elsőként hozzáfogna?
- Egy lépés semmit nem jelent.
- Mégis, hol kezdené? Mi az, amit most mindenképpen, azonnal megcsinálna, jön, ami jön?
- Az állam és ezen belül is az államháztartás területén azonnal elkezdeném a nyugdíjrendszer átalakítását. Azonnal, mert ez 2013-ban már kilukad. Tehát: nyugdíjkorhatár-emelés, svájci indexálásról áttérni az árkövető, tehát inflációkövető indexálásra, a korkedvezményes nyugdíjazás feltételeinek a drasztikus csökkentése és az úgynevezett helyettesítési rátának a változtatása - a nyugdíjba menetelkor biztosított nyugdíjszint és az alapnyugdíj között -, a három pillér erősítése, az ehhez szükséges megtakarítások ösztönzése, magyarul, átállni a felosztó-kiróvó rendszerről az élethosszig tartó saját megtakarításokra. A felosztó-kiróvó rendszerben egyre kevesebb embernek kell egyre több nyugdíjasról gondoskodnia, ez reménytelen, nem megy. A nyugdíjrendszer módosításai egyébként az alacsony foglalkoztatottsági szintet is növelnék. A második: azért megkeresném azt az ezermilliárdot az adórendszeren belül, addig is, ameddig a teljes adószintek csökkentése nem lehetséges az állami kiadások miatt.
Tehát a fogyasztási adókat növelném, a jövedéki adóból és a termékdíjakból egy egységes ökoadót csinálnék, csökkenteném a személyi jövedelemadót és a kedvezményeket, illetve megszüntetném az iparűzési adót, és mérsékelném legalább két ütemben három-három százalékkal az élőmunkát terhelő járulékokat, ezáltal jövedelemátcsoportosítást hajtanék végre a lakosságtól a vállalkozások javára. Ha a reformok eredményeként csökken a hiány meg az állami kiadások, akkor a szinteket is lehetne mérsékelni, mondjuk hozzá lehetne nyúlni később a fogyasztást terhelő adókhoz - pillanatnyilag nem -, ezt kiegészítené egy, a passzív vagyonokra kiterjedő értékalapú progresszív adó, a különadókat megszüntetném, a kicsi adókat eltörölném, és összhangot teremtenék a számviteli törvény és az adóalapok megállapítását szolgáló törvények között, mert ma ez az egyik legnagyobb kibúvási lehetőség. A szolgáltatások területén pedig: egészségügyi ellátás, nyugdíj csak abban az esetben jár, ha biztosítási járulékkal alátámasztották, ha nem, akkor nincs. Ebben nem lehet alkudni. Tudom, hogy teljesen reménytelen, de Magyarország nem bírja eltartani ezt az önkormányzati rendszert. Nincs 3200 életképes települési önkormányzat, a kiürült 19 megye tökéletesen fölösleges, és tökéletesen fölösleges a fővárosban 23 kerület mint önkormányzat. A jövedelempolitikában pedig a termelékenységnövekedésnél és az egy főre jutó GDP-növekedésnél mindig egy picit kisebbnek kell lennie a reálbér-növekedésnek, hogy maradjon helye a beruházásokra. És ezt a rángatott és spekulációra épülő monetáris politikát is - a stabilitás megőrzése mellett - a növekedés támogatásának szolgálatába állítanám egy kemény, piacon tesztelt kamatcsökkentési kurzussal. Most pont a fordítottja zajlik.
- Tartok tőle, hogy nincs esély most komolyabb változásra, hiszen pár hónap differenciával annyi idő van hátra a parlamenti választásokig, mint amikor a Medgyessy-Gyurcsány váltás történt, és akkor is a másfél év múlva esedékes választások miatt nem csináltak már semmit.
- Az műhiba volt. De az eredendő bűnt 2002-ben követték el. Persze fölösleges a múltat idézni, de ha a koalíció akkor rögtön változtat az utolsó két év osztogató politikáján, és hozzákezd a reformokhoz, mi is ott tartanánk, ahol Szlovákia. De pont az ellenkezője történt. Ráadásul, még egyszer mondom, voltak kidolgozott programok. Nincs mentsége senkinek. Ez nem egyszerűen az MSZP vagy Medgyessy hibája, nyilvánvalóan az övéké is, de az SZDSZ-nek - amely adott egy hozzáértő, kitűnő gazdasági minisztert, Csillag Pistát, akivel együtt dolgoztuk ki többek között azt a programot, aminek a töredékét sem vették át, hanem pont az ellenkezőjét csinálták - akkor kellett volna kilépnie a koalícióból, amikor az első száznapos programot elkezdték. Ott az eredendő bűn. Nem igaz, hogy nem volt rá lehetőség.
- És most mire van lehetőség? Mindent figyelembe véve?
- Nézze, a legoptimistább forgatókönyv, hogy Magyarország a nagy krízist elkerüli. Ez majdnem biztos. Ha a konvergenciaprogramot kínkeservesen betartják, márpedig úgy tűnik, hogy ez az egy fix pont van, akkor az ország finanszírozása megoldható, a hiány nem fog újra növekedni, az infláció csökkenni fog, a hiány is, és a gazdaság beáll egy egy-három százalék közötti enyhe növekedési pályára. De jelentős fejlődés, életszínvonal-javulás nem lesz, azt meg, hogy felzárkózunk mondjuk az oly sokat emlegetett osztrák szintre, el kell felejteni. Szépen, tartósan maradunk le, egyre nagyobb lesz a különbség köztünk és Európa boldogabb fele között. Ez hosszú távon azért veszélyes, mert ha a későbbi növekedéshez szükséges feltételek nem jönnek létre, akkor előbb-utóbb kifullad ez az egy-három százalék közötti növekedési bázis is. Hiszen a GDP nagyobb hányadát előállító multinacionális cégek, ha az itteni kapacitásaiknak az amortizációja nullára fut ki, akkor már nem itt fogják befektetni a realizált profitjukat, új befektető pedig csak szerény mértékben jön, ami azt jelenti, hogy a versenyképes kapacitások teljesítményei beszűkülnek, s akkor fönnáll a visszaesés veszélye is. Itt nem tartunk, csak azt mondom, hogy egy ilyen forgatókönyv sem lehetetlen, a stagnálás közeli állapotból eljuthatunk idáig. Csak remélhetjük, hogy nem így lesz.
