Az éhbér története

A tartósan nyereséges cégek között is jelentős azoknak a száma, amelyeknél a munkavállalók átlagkeresete nem, vagy alig haladja meg a minimálbért. A kisvállalkozások körében minden három munkavállalóból kettőnek ezt a legalacsonyabb kötelező javadalmazást fizetik, és az egyéni vállalkozók nagytöbbsége ugyancsak így jelentette be magát. Így 2004-ben annak ellenére még mindig 670 ezren vallottak be minimálbért a személyi jövedelemadójukban, hogy számuk és arányuk jelentősen csökkent. Hiszen 2003-ban még 920 ezren voltak. Vagyis az összes jövedelmet bevallók 45 százalékáról tavaly 33-ra mérséklődött az arányuk. A kedvező tendencia ellenére azonban ez az egyharmad még mindig olyan magas hányad, hogy a minimálbérekkel kapcsolatban nem hozható gazdaságpolitikai döntés az okok elemzése nélkül.

A rendszerváltás vesztesei

A szép szépkorért

Minden munkavállaló békés és kiszámítható öregkorról álmodozik. A minimálbéren foglalkoztatottak azonban biztosan nem számíthatnak még a létminimumra sem, ha csak nem kezdenek el önmagukról gondoskodni, mégpedig nagyon sürgősen. Mit tehetünk, hogy legalább megszokott életszínvonalunkat tartani tudjuk öregkorunkra? A magyar nyugdíjrendszer 1998. január 1-je óta vegyes finanszírozású, azaz az állam a kötelező társadalombiztosítási nyugdíjrendszer mellett magánnyugdíjrendszer formájában is biztosítja a nyugdíjasok ellátását. A magán-nyugdíjpénztári tagoknak ellátásuk fedezetére nyugdíjjárulékot és tagdíjat kell fizetniük. De mit tegyenek azok, akiknek fogalmuk sincs, melyik rendszerrel járnának jól, vagy éppen szeretnék megtudni, nagyjából milyen összegű nyugdíjra számíthatnak idős korukra? Nos, a bonyolult feladatok elvégzése helyett sokkal kényelmesebb - bár nyilvánvalóan pontatlanabb - megoldást kínál a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) honlapja. A www.pszaf.hu/nyugdij/ oldalon néhány kérdésre válaszolva jó közelítő választ kaphatunk a kérdéseinkre. Lássunk egy egyszerű példát: hősünk tavaly, frissen kikerülve az egyetemről elhelyezkedett, és munkahelyén nagyjából a 2004. évi átlagkeresetet, azaz bruttó 145 ezer 700 forintot tudhatott magáénak. Ha tervei szerint a következő 38 évet becsülettel végigdolgozza - hisz az öregségi nyugdíjkorhatár 62 év -, s oly peches, hogy végig az átlagkereset környékén keres, akkor nyugdíja is közelíteni fog ehhez az értékhez, melyet a program 2043-ra 712 ezer 547 forintra prognosztizál. (Ez mai árfolyamon mintegy 2850 euró). Meglepő módon azonban ilyen szintű nyugdíjra csak akkor számíthat, ha vegyes finanszírozást választ, azaz magán-nyugdíjpénztári tag is lesz egyben. Az egyszerű társadalombiztosítási rendszerben ugyanis bő százezer forinttal kevesebb nyugdíj ütné havonta a markát. Ám ha ambiciózus fiatalemberrel állunk szemben, aki nyugdíjazása előtti éveiben akár az átlagkereset háromszorosát is megkeresi, a nyugdíja csaknem duplája lehet az akkori átlagos bruttó fizetésnek. Ezzel szemben egy vele egykorú kényszervállalkozóra a biztos éhhalál vár hasonló körülmények között, ha nem gondoskodik egyéb megtakarítási formák segítségével a jövőjéről. A tavalyi minimálbér 53 ezer forintos szintje mintegy 36 százalékát teszi ki az akkori átlagkeresetnek, s ha a tendencia így marad, a nyugdíja sem lesz majd magasabb, mint az akkori átlagkereset 38-40 százaléka, ami szinte bizonyosan nem lesz elegendő a megélhetéshez. Kisebb segítségnek tűnhet, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagok számára lehetőség van arra, hogy a mindenkori kötelező tagdíjat a munkavállaló vagy a munkáltató kiegészítse, vagyis a tagdíj mértéke a mindenkori kötelező mértékénél több, legfeljebb azonban 10 százalék lehet. (Jelenleg 8 százalék a magán-nyugdíjpénztári hozzájárulás legalacsonyabb szintje.) Hiába azonban az előrelátó takarékoskodás, az így befizetett forintok is csak egy-két százalékponttal javítják a nyugdíjas havi járulékának helyzetét az átlagkeresethez képest. Megoldást csak az önkéntes nyugdíjpénztár, illetve az egyéb megtakarítási formák, nyugdíjbiztosítások igénybevétele jelenthet - vagy egy új, biztos munkahely. Az öregedő generáció tagjai számára, akiknek már csak néhány év van hátra a nyugdíjig, nem (volt) érdemes a magánnyugdíjpénztárakat választani. Az esetükben ugyanis a régi nyugdíjrendszerben eltöltött hosszú szolgálati idő, illetve az esetleges - sorkatonai szolgálatért, egyetemi tanulmányokért járó - bónuszévek elegendő tőkét halmoztak fel a békés öregkori nyugdíjhoz, míg az alig néhány éves magán-nyugdíjpénztári pályafutásuk alatt nem tudnának megfelelő - kamatos kamattal felduzzasztott - nyugdíjalapot felépíteni. Az 50-es éveikben járó önfoglalkoztató minimálbéres emberek vannak a nyugdíj nagysága szempontjából a legnehezebb helyzetben. Rajtuk az segíthetett volna, ha a 90-es évek elején megjelenő nyugdíjbiztosítási, befektetési formák közül választva, a mindenkori minimálbérük legalább kétszeresét meghaladó havi befizetéseik lettek volna. De többségük semmit, kevesek csak minimális, havi átlag 20 ezer forintokat szántak öregkoruk biztonságára. Akinek csak 5-10 éve van hátra a nyugdíjkorhatárig, s van már benne némi félelem, hogy esetleg nem lesz olyan remek anyagi helyzetben, hogy részvényvagdosásból vígan tengethesse életét, még mindig van esélye az átlagos fizetéseknek megfelelő nyugdíjra. Feltéve, ha ma még elkezdi a havi, minimum 150 ezer forintos befizetéseket akár az önkéntes nyugdíjpénztárakba, akár nyugdíjbiztosítást is tartalmazó befektetési projektekbe.

Melyek tehát azok a társadalmi-gazdasági folyamatok, amelyek Magyarországon az elmúlt tizenöt évben oda vezettek, hogy munkavállalók százezrei kénytelenek minimálbérért és/vagy önfoglalkoztatóként dolgozni? Illetve, a minimálbéren bejelentetteknek vajon hányad része olyan, aki valójában ennek a többszörösét kapja ugyan meg havonta, de a többit már számlára, vállalkozóként? És a helyzetet vajon orvosolhatja-e, ha a kormány - akár a munkáltatókat és munkavállalókat is képviselő érdekegyeztető fórum áldásával, akár saját hatáskörében - egyszerűen felemeli a kötelezően fizetendő legkisebb bér mértékét; illetve, ha ekhóval (egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulással) vagy szigorított munkaügyi ellenőrzésekkel hadat üzen az úgynevezett színlelt szerződéseknek?

A kilencvenes évek elején végbement rendszerváltás politikai vonatkozásait most hagyjuk!

Ha azonban tisztán gazdasági, az egyének szintjén megélhetési szempontból nézzük, akkor a mintegy 7-7,5 millió munkából, bérből és nyugdíjból élő, illetve a mintegy 2,5-3 millió vállalkozó, részvényes vesztesnek érzi magát. Miközben van egy szűk, ám egyes becslések szerint akár százezres réteg, amelyik az átalakulás nyertese. Ami persze szükségszerű velejárója is lehetne a szocializmus lebontásának és a kapitalizmus kibontakozásának. De az mégsem az, hogy távolodva időben a rendszerváltástól, az akkor kialakult vagyoni és jövedelmi különbségek nem mérséklődnek, hanem egyre nőnek. Ha úgy tetszik, egyre nagyobb a szakadék a minimálbéren - vagy még akkora jövedelemmel se rendelkezők - és a "gazdagok" között. Ez utóbbiakhoz sorolva talán már azokat, akiknek a jövedelme több mint a minimálbér hat-hétszerese.

Az idén a múlt évi keresetek után ugyanis a bevallást adók 5,5 százaléka, vagyis mintegy 111 ezer fő vallott be éves szinten 4 millió forint feletti jövedelmet. Ők mintegy 860 milliárd forintot kerestek, ami az összes jövedelemtömegnek mintegy a harmada. De még inkább gazdagnak tekinthető az a magyar állampolgár, aki 2004-ben a 100-as toplista első helyére került, a közel 3,1 milliárd forint összevont éves jövedelmével.

A gazdasági szerkezetváltás - amelynek volt egy első, majd második és harmadik hulláma - számos munkahely megszüntetésével járt. Az ország egy-egy régiójában egyszerre százezrek kerültek bizonytalan helyzetbe, az országban millióan, elesve a korábban alkalmazottként kapott, talán nem túl magas, de biztos jövedelemtől. Egy részük munkanélküli lett. Hogy tartósan hányan nem voltak képesek később se munkát találni, azt azért sem lehet megmondani, mert a magyar munkanélküliségi adatok gyanúsan alábecsültek. Illetve, mert mást ért a munkanélküliségen a köznyelv és mást a statisztika. Így a munkanélküliségi ráta statisztikai csökkenése korántsem jelenti azt, hogy a privatizáció, illetve a megszűnt munkahelyek miatt állás nélkül maradtak többsége új munkahelyet talált volna. Ahogy arról a másik nagy csoportról se lehet pontosan tudni, hogy végül hogyan alakult a sorsuk, akik vállalkozók, illetve nagy részük kényszervállalkozó lett.

A Központi Statisztikai Hivatal munkaerő-felmérése szerint tíz évvel a rendszerváltás után, 2001-ben 491 ezren tartoztak az úgynevezett önfoglalkoztatók közé Magyarországon. Azóta ez a szám mérsékelten csökken. Ezt azonban megint csak fogadjuk fenntartással, mert csupán az egyéni vállalkozókat és a nem jogi személyiségű társaságok tagjait, illetve a segítő családtagokat sorolja a statisztika ebbe a körbe. De hányan vannak például a családi kft.-k tulajdonos-alkalmazottai és mások? Akik attól mindenképpen különböznek az egyéni vállalkozóktól, hogy nem csak önmagukat foglalkoztatják, hanem 7-8, esetenként 20-25 alkalmazottal működnek. Abban azonban hasonlóak a problémáik, hogy forráshiánnyal indultak, és a bevételük évről évre csak a legfontosabb fejlesztésekre elegendő. És hogy a minimálbér után fizessék meg a közterheket. Nem azért nem fizetnek többet, mert kényelmes lenne számukra a munkaügyi ellenőrökkel vívott "szigorítok-kibújok" című játszma, hanem azért, mert ha megtennék, az akár a vállalkozás csődjéhez vezetne.

Bár az okok összetettek, mégis beszédes számok: egyéni vállalkozói igazolványt (a hatósági eljárás díján kívül) bárki, egyetlen fillér nélkül kiválthat, ahogy a betéti társaság (bt.) alapításához sincs szükség igazi tőkére. Ennek következtében a bt.-k mintegy 90 százalékának egymillió forint alatti a törzstőkéje. És miközben egy nem frekventált helyen lévő, kétszobás lakás ára meghaladja a tízmillió forintot, a kft.-k háromnegyedének a törzstőkéje 5 millió forint vagy annál kevesebb.

Na és az agrárium!

Van a minimálbérből élőknek az előbbieken túl még egy nagy tömege: a mezőgazdasági őstermelőké. Az agráriumban foglalkoztatottaknak ugyanis a 27 százaléka dolgozik minimálbérért. Az ágazat privatizációja minden volt szocialista országban hamarabb ment végbe, mint a többié. Ez önmagában nem is lett volna baj - állítják az elemzők -, ha nem olyan kedvezőtlen politikai légkörben zajlott volna, amilyen volt. A kárpótlás a maga elhibázott politikai és gazdasági stratégiájával, a szövetkezetek szétverése, a mezőgazdasági termelés korlátozására tett központi kísérletek mély válságot idéztek elő, amire a kilábalási stratégia máig késik.

Meglepő ugyanakkor, hogy 2001-2002-ben, amikor az akkori kormány egyoldalúan döntött a minimálbér drasztikus felemeléséről - 25 ezer 500 forintról előbb 40, majd 50 ezer forintra -, éppen a mezőgazdaság volt az a kivétel, ahol a munkáltatók inkább vállalták a többletterhek kigazdálkodását, és más ágazatokhoz képest csak kevesük hozott a munkavállalókra hátrányos döntéseket. Ezzel szemben a napjainkra szinte megszűnt textil- és ruhaiparban például ez is egy okot szolgáltatott a burkolt normarendezésekre, majd az elbocsátásokra. Másutt pedig - persze meglehetősen egyoldalúan - kényszervállalkozások alapításáról és részmunkaidős foglalkoztatásról állapodtak meg a munkáltatók a dolgozóikkal. Ezek mellett a bevezetett magasabb minimálbér akkor számos cégnél okozott belső bérfeszültséget, hiszen az átlagkeresetek alig bizonyultak a megemelt legkisebb kötelező bérnél magasabbnak. Egy felmérés szerint: míg 2001-ben a cégek 43 százalékánál, 2002-ben már a 62 százalékánál érintett majdnem mindenkit a minimálbér-emelés.

Európában kicsit más

Az európai országok a minimálbér - átlagkeresethez viszonyított - nagysága szempontjából három csoportba sorolhatók. Míg Kelet-Közép-Európában és Spanyolországban 29-38 százaléka, Szlovákiában, Bulgáriában és Angliában 40-44 százaléka, a régi uniós tagállamokban a fele az átlagos bérnek. Magyarországon 36 százalék, ha a jelenleg érvényben lévő 57 ezer forint minimálbért a bruttó átlagkeresetekkel vetjük össze, ami az idén az első félévben 156 ezer 900 forint volt. Ám ha a nettó összegeket nézzük, sokkal kedvezőbb az arány, hiszen a minimálbérből kézhez kapott összeg 49 ezer 305 forint, a nettó átlagkereset pedig 102 ezer 400 forint volt január-júniusban. Ez a különbség a minimálbéreknek már a jelenlegi kormány által, 2003-ban történő adómentessé tételéből származik.

Egy másik felmérésből az derül ki, hogy a kelet-közép-európai országok közül csak Szlovéniában magasabb a minimálbér euróra átszámított összege, mint hazánkban, igaz, itt több mint kétszeres a különbség. Csehországban körülbelül annyi, mint nálunk. Romániában és Bulgáriában azonban harmada-negyede. Ugyanakkor hazánkban az átlag bérszínvonal alacsonyabb, mint Szlovéniában, Csehországban vagy Lengyelországban.

A régi EU-tagországok közül a mediterrán államokban a szlovéniai szintet alig meghaladó értékek a jellemzők a minimálbérre, míg az északi országokban ezer euró felett van a legalacsonyabb kereset. Az elmúlt egy évtized fejlődését nézve kiderül, hogy mind Kelet-, mind Nyugat-Európában jelentősen emelkedett a minimálbér értéke. A legnagyobb növekedés értelemszerűen térségünkben ment végbe, hiszen itt volt a legalacsonyabb a bázis. Magyarországon például 1995 és 1998 között 60, 1998 és 2001 között 105, majd 2001 és 2004 között további 33 százalékkal nőtt az érdekegyeztetésen kialkudott országos minimálbér.

A megoldás?

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az elmúlt hónapokban egy sor olyan tervezett kormányzati lépést jelentett be, amelyek alapvetően érintik a minimálbér-problémát. Ezek egyike a jövőre tervezett differenciált minimálbéremelés. A másik azonban a fontosabb adóváltozások, ezen belül a munkabéreket terhelő adókat és járulékokat érintő csomag. Ma minden három forint bérből több mint kettő az államé. Vagyis, ha valóban mérséklődnek a munkabéreket terhelő járulékos költségek, akkor ugyanabból az összegből magasabb nettó bért adhat a munkáltató. Ha 2006 novemberében valóban megszűnik a tételes egészségügyi hozzájárulás - ami a kormány szándéka -, és már most, 2005 novemberében a mai 3450 forintos összege 1950-re csökken, akkor ez egy kis, de fontos lépés lehet a minimálbér-probléma rendezése útján.