Észak-Olaszországban a nagyvállalatok mellett rengeteg kisvállalkozás kapaszkodott meg. Sikereik köré egy már-már legendává szépült történet is született: amikor a háborút követő ínséges években a derék olasz elődök Németországba mentek dolgozni, ott olyannyira elsajátították a magas szintű ipari kultúrát, hogy évek múlva, amikor hazatértek, és a kint keresett pénzükből saját vállalkozásokba fogtak, azok csodálatosan szárba szöktek, és mára ezek virágoztak fel. Felismerve ezt, az olasz kormány országos programmal sietett a kisvállalkozások segítségére, ami megalapozta a mai észak-olasz gazdaságot, ha úgy tetszik: gazdagságot.

Nem legenda, történelem

A történet tanulsága, hogy a nagyszámú kis- és középvállalkozás a gazdaság éltető ereje - az olasz kamaráknál 2,5 millió bejegyezett vállalat van nyilvántartásban -, vagy legalábbis így történt ez Olaszországban, amely ma Európa egyik legfejlettebb országa.

Az viszont nem legenda, hanem történelem, hogy az olasz ipar és gazdaság fejlődésének korai szakaszában - vagy száz évvel ezelőtt - szinte áthághatatlan akadálynak tűnt az Észak-Dél között feszülő, mind a mai napig létező ellentét. Ezt azonban a múlt században az Amerikából és Németországból beáramlott új technológiáknak köszönhetően sikerült enyhíteni. Ekkor alapították a FIAT gyárat, lassan, de megindult a vegyipar fejlődése, a textilipar vezető szerepet kapott.

Ötven-hatvan évvel később, több más európai ország és Japán mintájára, Olaszország is megpróbálkozott az amerikai termelési modellek átvételével, ám itt ezek a megoldások nem bizonyultak sikeresnek; ellenben könnyen ment a beilleszkedés a nyugat-európai gazdasági rendszerbe. S újra a FIAT nevével találkozunk, amely gyors növekedésnek indult.

Az olasz gazdasági életben a 20. század utolsó két évtizedében megindult a termelés specializálódása olyan termékekre, amelyek kevés befektetést igényelnek, de biztos piacra számíthatnak. Az elmúlt évtizedben helyi érdekeltségű vállalatok tucatjai emelkedtek a multinacionális vállalatok rangsorába.

Válságból ki, válságba be

Nem véletlen, hogy napjainkban az uniós bővítés egyik legelszántabb támogatója Olaszország, amely többek között ettől várja az elmaradottabb déli országrész felzárkóztatását, amire egy tízéves kormányprogramot is kidolgoztak. A főbb törekvések: egyszerűbb adórendszer megteremtése, az adók csökkentése, a munkaerő-piac reformja és a szociális, illetve az oktatási szolgáltatások bővítése.

Az ország számára komoly gondot jelent a bűnözés és az illegális bevándorlás megállítása. Ezzel együtt az olasz gazdaság az ezredfordulón stabil. Még akkor is, ha a gazdasági növekedés, csakúgy, mint az unió egészében, 2002 második felére lefékeződött - a visszaeséshez hozzájárult a FIAT válsága, amely a munkaerőpiacot is érzékenyen érintette -, de a 2003-as mélypont után az idei első negyedévi adatok ismét a vártnál gyorsabb, 0,4 százalékos GDP-növekedést regisztrálnak.

A gazdaság - de főként a belpolitika - fő problémája azonban most nem is ez, hanem - a franciákhoz és németekhez hasonlóan - a maastrichti kritériumoknál magasabb államháztartási hiány, ami a nyár elején Giulio Tremonti pénzügyminiszter lemondatásához vezetett. Sokan jósolták akkor, hogy ez akár Silvio Berlusconi miniszterelnököt és teljes kormányát is megbuktathatja. Ez ugyan nem következett be, de tény, hogy a többi fontosabb nemzetgazdasági mutató is ellentmondásos Olaszországban, ahol a GDP kétharmada a szolgáltatási szektorból ered (turizmus és kereskedelem), az egyharmada az iparból, és a mezőgazdaság mindössze két százalékkal járul hozzá a bruttó hazai termékhez.

Dolgozzanak többet?

Berlusconi szerint egyébként az olasz gazdaság fellendítésének receptje az, hogy dolgozzanak az olaszok többet. Vagyis mondjanak le néhány nemzeti és egyházi ünnepen a munkaszüneti napról, és fokozzák a termelést. A szakszervezetek és az ellenzék ellenben úgy vélik: a termelés nem a plusz egy-két munkanaptól, hanem a technológiától függ.

Válságok és megoldásukra tett kísérletek, munkásmegmozdulások, a hetvenes évek terrorhulláma, Berlusconi sokirányú, kiterjedt birodalma, az olasz gazdaság enyhén szólva nem mindig korrekt körülmények közötti átalakulása, a gazdasági, banki és politikai szektor egymáshoz való viszonya, összefonódása - Nicola Crepaxra gazdaságtörténész tavaly magyarul is megjelent könyvében ezekkel jellemzi az elmúlt évtizedek olasz gazdaságát.

Ezt cáfolja-e vagy erősíti, hogy az olasz parlament alsóháza az idén július közepén elfogadta az úgynevezett összeférhetetlenségi törvényt, amely lehetővé teszi, hogy Berlusconi kormányfő megőrizze üzleti birodalmát? Az új jogszabály mégis az olasz törvényhozók első kísérlete arra, hogy szembenézzenek a gazdasági összeférhetetlenség kérdéseivel: nem tiltja meg ugyan a politikusoknak, hogy vállalatokat birtokoljanak, vagy hogy azokat kezelő cégekre bízzák; ugyanakkor kötelezi őket arra, hogy hozzák nyilvánosságra érdekeltségeiket, és ruházzák át másra cégeik irányítását.

Üzleti világ rózsaszínben

Olaszországot alapvetően macsó országnak tartják, olyannak, ahol a nők szerepe elsősorban a családi tűzhely köré összpontosul. A valóság azonban egészen mást mutat, derül ki az olasz kamarai egyesülések és szövetségek - az Unioncamere, az Asserforcamere és az Infocamere - vizsgálatai nyomán. Ezek a szervezetek közösen állandó montitoringot kezdeményeztek a három "legrózsaszínűbb" olasz tartományban - Lombardiában, Campaniában és Piemontban, ahol a legmagasabb a női vállalkozók, menedzserek aránya - a nők vállalati szférában betöltött szerepét illetően. Az unió által is elismert kamarai kezdeményezés a női vezetés alatt álló aktív vállalkozások állandó megfigyelésére is kiterjed, és - kormányzati támogatással - évente részletes jelentés készül az eredményekről. Az itáliai menedzsernők évek óta az egész országot átfogó szervezetbe tömörülnek, sőt! A női vállalkozásokkal külön törvény foglalkozik.

Olaszországban közel 1,2 millió vállalkozás élén állnak hölgyek - ez a működő olasz vállalatok 23,9 százalékát jelenti -, közülük 866 ezer az egyéni vállalkozó, a jogi személyiséggel nem rendelkező társaságot vezetők száma 228 ezer, és mintegy 83 ezren vannak jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társaságok és 12 ezren szövetkezeti formában működő vállalkozások élén.

A női vállalkozások tevékenysége főleg a kereskedelmi (378 ezer) és a mezőgazdasági (282 ezer) szektorra koncentrálódik, de szignifikáns a jelenlétük a feldolgozóiparban (129 ezer), a számítástechnika és műszaki szolgáltatások terén (118 ezer), valamint a személyi szolgáltatások (104 ezer) üzletágban is.

Csaknem hárommillióra tehető azoknak a nőknek a száma - ez az összes vezetőállás 27,9 százaléka -, akik meghatározó posztot töltenek be vállalatoknál; közülük több mint másfél millióan 30 és 49 év közöttiek. A vezető pozícióban lévő nők egyharmada az említett három tartományból kerül ki.

Az Unioncamere elnöke, Carlo Sangalli szerint a vizsgálat folyamatosan fejlődő jelenséget mutat, és ebben komoly szerephez jut a női vállalkozásokról szóló törvény alapján meghatározott finanszírozás is. Noha a vállalatalapítási mutatók szerint az úgynevezett rózsaszín vállalkozói szféra dinamikusan növekszik, egyelőre még szerkezeti gondokkal küzd: a női vállalkozások átlagos nagysága elmarad a férfiak által vezetett cégekétől, forgalmuk az előbbiekének csak mintegy harmadát teszi ki, és egyelőre magas a megszűnési ráta is.

Formatörténelem: kézművesektől a sztártervezőkig

Az olasz dizájn fogalom. A múlt század ötvenes éveitől kezdve a formatervezés vonja a világ figyelmét Olaszországra, a divattól a lakberendezésen át egészen a közlekedési eszközökig minden téren. Olyannyira, hogy mindmáig ezek jelentik az olasz gazdaság húzóágazatait.

A kézművességnek évszázadokra, ha az antik világot is ideértjük, évezredekre visszatekintő múltja van Itáliában. Európa királyi udvarai évszázadokon át tele voltak olasz művészekkel, építészekkel, hadimérnökökkel, fa- és kőfaragókkal, ötvösökkel, szabókkal és még sorolhatnánk. A 19. század második felétől a szép kivitelű, igényesen tervezett tárgyakra egyre szélesebb társadalmi réteg tartott igényt. A kézművesműhelyek, családi manufaktúrák jelentették azt az alapot, melyre a 20. század első felétől kibontakozó olasz ipari formatervezés építhetett.

A második világháborút követő válság után, az ötvenes évektől vált egyre jelentősebbé a még a háború előtt alapított, vezető pozícióját mindmáig megőrző dizájnvásár, a Milánói Triennále, ekkor jelentek meg az első neves tervezők, Achille Castiglioni, Corradino d'Ascanio, Gio Ponti munkái. Utóbbi alapította még 1928-ban a Domus című folyóiratot, amely mindmáig az építészet, belsőépítészet és a dizájn meghatározó fóruma. Olyan emblematikussá vált tárgyak jelzik ezt a korszakot, mint a Piaggio Vespa robogója vagy az 500-as FIAT (Dante Giacosa).

A hatvanas évek az új anyagok forradalmát hozták magukkal. A műanyagok beemelése a tárgytervezésbe új formákat, addig szokatlan színeket hozott magával. Az egész világot magával ragadó áramlat, a pop art az olasz dizájnra is rányomta bélyegét. De Pas, D'Urbino és Lomazzi nevéhez köthető a korszak kultikus tárgya, a felfújható műanyag fotel. Az olcsó, gyorsan előállítható bútorok pedig egy újabb réteget: a kisebb pénzű fiatalokat is a dizájntárgyak fogyasztóivá tették. A mindennap használatos tárgyak: ruhák, kiegészítők, bútorok, autó és egyebek kiválasztása egyfajta önmegvalósítássá, önkifejezéssé vált.

A hetvenes évektől a dizájn egyre inkább az irónia, a giccs felé nyit. A drága és olcsó anyagok, a régi és modern formák keverése jellemzi, a funkció és az esztétikum közötti egyensúly inkább az utóbbi felé billent. 1980-ban Ettore Sottsass, Barbara Radice és Matteo Thun alapították a Memphis Stúdiót, amelynek neve egyszerre utal az ókori Egyiptomra és Elvis Presley szülővárosára. Bútoraik már afféle antidizájnt képviseltek. Élénk színeik, a megszokott módon már alig használható bútoraik a posztmodern tárgykultúra legjelentősebb darabjai.

A nyolcvanas években alakult ki az egyes tervezők körüli sztárkultusz. A kereskedők hamar rájöttek, hogy a zenéhez vagy a divathoz hasonlóan a híres nevekhez köthető tárgyakat drágábban és nagyobb számban lehet eladni. Mendini, Pininfarina neve már Magyarországon is ismert.

A kilencvenes évek a dizájn globalizációját hozták magukkal. A különféle nemzetek hagyományait egyesítették egy-egy tárgyban: olasz formatervezés német technológiával ötvözve, japán minimalizmus európai használatra és a többi. A régebbi századokhoz hasonlóan az olasz tárgyak, tervezők ma az egész világon megtalálhatók. Sikerük titka a szépségben, a használhatóságban, az ötletességben és az igényes kivitelben rejlik.

Olasz-magyar

Olaszország hazánk harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Tavaly Magyarország teljes termékforgalmából 686 milliárd forinttal (2,8 milliárd euró) részesedett: 406 milliárd forintnyi (1,55 milliárd euró) áru érkezett, többségben feldolgozott termékek és gépek-berendezések). A magyar kivitel 280 milliárd forint (1,142 milliárd euró) volt. A termékmegoszlás egyenletesebbnek mutatkozott az importnál, de itt is a feldolgozott gyártmányoké volt a vezető szerep.