A rendszerváltás nagy vesztese a hazai mezőgazdaság és az élelmiszeripar volt, ami két okra vezethető vissza. Az elavult termelési és technológiai szerkezet fenntarthatatlansága, és a piacvesztés. Mind a kettő mögött ugyanaz az ok húzódott meg, a feudálkapitalista hagyomány tovább élése. Az a gazdálkodói felfogás, hogy a kizsákmányolás – akár az ön-, akár mások kizsákmányolása – megengedett, sőt, az előrejutás egyetlen lehetséges forrása a cselédkapitalizmus, a rossz minőségű termékek termelése, a fogyasztók becsapása, a rabszolgamunkára építő termelési modell fenntartása. Ez az a modell, ami a kölcsönös hazugságra, ebből fakadóan a bizalmatlanságra épült, amiben csak az önzés érvényesülhetett, és amit Móricz vagy Borbély Szilárd regényeiből lehet megismerni. Ezt a termelési kultúrát csak a keleti blokk viselte el.
Feketegazdaság és verseny
A modernizációnak két hulláma volt. A 90’-es években a fejlődést a kiskereskedelmi láncok tömeges térhódítása jelentette. Ezek beszállítóik felé olyan normákat, követelményeket állítottak, amelyeket csak fejlettebb technológiával lehetett teljesíteni. Az új fejlődési pályát kíméletlen versenyfeltételek formájában közvetítették a cégek, a magyar mezőgazdaságnak a legfejlettebb nyugati termékekkel kellett versenyeznie. A reményvesztés, az elszegényedés elkerülhetetlen volt ebben az időszakban, aminek a drámáját napjainkban kezdik feldolgozni a társadalomtudományban.
A válságból való kilábalás az Európai Unióba való belépésünkkel kezdődött, az uniós támogatások megjelenésével. Ez biztos jövedelmet és felzárkózási lehetőséget adott az agráriumnak. Emellett technológiai ugrást is jelentett, mert a támogatás feltétele a termelés nyilvántartása és ellenőrzése volt. A magyar mezőgazdaság évszázados hagyománya dőlt meg, amikor tudatossá vált: a vezetést nem lehet becsapni, kiderülnek a turpisságok.
A folyamat természetesen nem zárult le, az uniós tagságunk tíz évéről sem mondható el, hogy ne lett volna tere a feketegazdaságnak az agráriumban. Azonban a kialakuló technológiai keret ezt megnehezítette.
Napjainkra a gazdaságpolitika egésze – különös tekintettel a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra – új szakaszhoz ért, amelyben az a kérdés, hogyan lehet folytatni a megkezdett fejlődést, azaz milyen technikai és gazdasági ösztönzőkkel lehet segíteni egy új, a 21. század követelményeihez igazodó, az alkotáson és a technológiai fegyelmen alapuló mezőgazdaság kialakulását. Kétségtelen hangsúlyeltolódás, hogy ebben nagyobb szerepet kell vállalnia a hazai gazdaságirányításnak is, tudatosabb technológia- és gazdaságpolitikával kell ösztönöznie a fejlődést, nem lehet potyautasa az európai gazdaságpolitikának.
Technológia és ellenőrzés
Az új hazai agrárpolitika akkor lehet csak sikeres, ha támaszkodik a globális technológiai és gazdasági trendekre, a 4. ipari forradalom eredményeire. A 4. ipari forradalom ezen a területen a nyilvántartás és ellenőrzés tökéletesítését és a lehető legkisebb költségre szorítását jelenti, az ökológiai és egészségügyi követelményekkel összhangban lévő termelést, ezek érdekében az üzemszintű automatizációt, azaz azt, hogy gépek irányítanak gépeket és csak a gépeket irányító gépeket irányítják a gazdálkodók (IoT).
A fejlődési követelményeket három területre lehet osztani: a feketegazdaság elleni fellépésre, a termékszerkezet korszerűsítésére és a hatékonysági szempontok érvényesítésére. A feketegazdaság elleni fellépés hatékonyságát az információs technikák legújabb eredményeinek használata biztosítja, a műholdas rendszerek és az adatok azonnali és költségmentes feldolgozása. Az ehhez kapcsolódó szervezeti és gazdálkodási probléma – ami a valódi kihívás a hazai agrárirányítás számára –, hogy a hivatal és a gazdálkodó viszonyának változnia kell. Ezt a fejlődést nem lehet arra építeni, hogy a hivatal nem tekinti partnernek a földműveseket, az állampolgárokat, hogy működését továbbra is a földesúr–paraszt viszonyban képzeli el. Ha a gazdaságpolitikai irányítás közvetlenül jut információkhoz az egyes termelőkről, megszűnik az a rossz dzsentrihagyomány, amelyik a középszerűséget tudta konzerválni az információs hatalmánál fogva.
Az ellenőrzés csak akkor lehet hatékony, ha a gazdaságpolitika segíti a gazdálkodók piacra jutását, azaz képes olyan technológiai és gazdasági támogatási rendszert kialakítani, ami igazodik a 21. század követelményeihez. Ez két folyamatot takar: az egészséges életmódot segítő élelmiszerek termelését és az ökológiai követelményekhez igazodó termelési szerkezet kialakítását. Napjaink élelmiszerfogyasztásának egyik legfontosabb változása az egészségtudatosság erősödése, szemben a 20. századdal, amikor a bőség biztosítása volt a domináns, és ezt egészítette ki a jóllakottság és a boldogság érzésének megteremtése (például a cukorfogyasztás ösztönzésével). Ez azonban nemcsak a káros javak fogyasztásának csökkentését jelenti, hanem az adott társadalom genetikai és kulturális örökségéhez illeszkedő élelmiszerek termelését is.
A népbetegségek kultúrafüggőek, ezért a mezőgazdaságnak és élelmiszeriparnak az adott kultúrához is illeszkednie kell. Ebben segíthet a 4. ipari forradalom, hiszen a személyre szabott étrend technikai feltételeit tudja biztosítani.
A technológiai fejlődés másik eleme a termelés hozzáigazítása az ökológiai adottságokhoz. A precíziós mezőgazdaság lehetővé teszi, hogy adott termelési terület talaj- és éghajlati körülményeihez igazodó módon válasszák ki a vetőmagot, döntsenek az öntözés módjáról, gyakoriságáról, a vegyszerek használatáról vagy kiváltásáról az ültetési renddel. Ez nem a romantikus antikapitalizmust, az ősi termelési kultúra visszaállítását jelenti, hiszen csak a modern technika alapján képzelhető el a területre szabott termelés. Az kétségtelen, hogy ez háttérbe szoríthatja a monokulturális termelést, ami az első ipari forradalommal kezdődött.
Ez viszont új módon veti fel a birtoknagyság és a hatékonyság közötti összefüggést is: a precíziós mezőgazdaság és a műhold által vezérelt géppark nem feltétlenül igényli a nagyobb birtokméretet, de amit nélkülözhetetlenné tesz, az a termelők közötti szoros kooperáció, az agrotechnikai eredmények azonnali és lehető legkisebb költséggel járó ismerete és azok alkalmazása, a viszonylag egyenletes gazdálkodási kultúra a mezőgazdasági termelőkön belül. Ez az, amiben Magyarország le van maradva. A hazai mezőgazdaságot (is) a szélsőséges egyenlőtlenség jellemezi nemcsak jövedelemben, hanem a gazdálkodási kultúrában is. A precíziós mezőgazdaság használatával nem fér össze ez az egyenlőtlenség. Ennek leküzdésében kulcsszerepe van az élelmiszeriparnak.
Az élelmiszeriparnak már a kezdetektől fogva feladata volt a mezőgazdasági termelők vezetése gazdasági eszközökkel. A vízimalomban nemcsak olcsóbban állítottak elő a gabonából lisztet, hanem nyilvántartották az egyes paraszt termelését, és sajátos „agronómusi” feladatokat is ellátott a molnár. Napjaink magyar élelmiszeriparára ugyanez a feladat vár. Ebben a technológiai fejlődés komoly támaszul szolgálhat a beszállítók ellenőrzésével és irányításával. A korszerű vágóhíd működésének feltétele a megfelelő takarmánnyal etetett disznóállomány, amihez teljesen automatizált etetési rendszer kell, amit és aminek a működését a disznó tulajdonosa és a felvásárló, azaz a vágóhíd vezetői is láthatnak. Nem a technika hiányzik ebből a rendszerből, hanem az a gazdálkodói kultúra, hogy az állattartó és a vágóhíd tulajdonosa kölcsönösen partnernek tekintse egymást. Ez nem zárja ki az egyéni ízeket, a speciális termelési körülményeket. Ma már a technika megengedi a tömegtermelés egyesítését a személyre szabottsággal, a termék és termelési folyamat programozott és gyors változtatását. A fizikai, szolgai jellegű munka tömegesen kiváltható lett, és ez radikális ugrás az előző időszakhoz képest. Ennek támogatásában azonban a hazai gazdaságpolitikának tudatos stratégiát kell követnie, biztosítani kell az átmenetet a munkavállalók számára egy alkotóbb, kreatívabb munka felé. E nélkül újabb társadalmi és gazdasági krízis elé néz a magyar gazdaság.
Hazánk a földrajzi adottságai alapján mezőgazdasági ország, amit csak akkor tudunk kihasználni, ha megszabadulunk a rossz, provinciális, a feudalizmus és a kapitalizmus legrosszabb vonásait egyesítő termelési modelltől. Feudális a gondoskodás és a nemesi erények nélkül, kapitalista a nyereség és a technikai fejlődés nélkül. A globalizáció jelenlegi szakaszában a 4. ipari forradalom technológiájának segítségével ez a rossz történelmi örökség haladható meg.
Szerző: Trautmann László Iparpolitikai Kutatóközpont A cikkben közreműködött: Baranyi Dániel
