Az embernek van egy világi boldogulása, karrierje, társadalmi kontextusba ágyazódó küldetéstudata - ez az ego területe. És van egy benső dimenziója, spirituális tudata, intuitív élete, sőt túlvilágra irányuló személyes kötődései is - ez a benső én birodalma. E két szint kölcsönhatásából lehetséges a kiegyensúlyozott személyiségfejlődés. A nemzetközi hírű zeneművész, Vásáry Tamás kényszerkanyarokkal és szinkronisztikus, gondviselés szülte fordulatokkal tarkított izgalmas élete példázat lehet erre.

■ Norman Lebrecht felkavarta a kedélyeket azzal, hogy könyveket írt a zenei élet elüzletiesedéséről s a menedzserek hatalmáról. Mit tapasztalt ebből?

- Nálam a karmesterséget a menedzsereim ellenezték. Rossz üzlet volt nekik. Zongoristaként hat koncertet adhatok egy héten, karmesterként csak egyet, mert próbálni kell a zenekarral. Kezdő karmestert sem akartak képviselni. Rengeteg előítéletet tapasztaltam. Egy öreg német dirigens azért utasított vissza szólistaként, mert megtudta, hogy vezényelek is.

■ Mi a legfontosabb a nemzetközi érvényesülésben?

- A lemez. Ez az adu, amivel a legtöbbet lehet nyerni. Ahogy kijött egy új albumom, tele volt a postaládám meghívásokkal a legnagyobb zenekarokhoz. Amíg nem csináltam újabbat, látványosan kevesebb koncertre kértek fel. Legalább három-négyezer zongorista van, aki képes nagy lemezgyáraknak megfelelő színvonalon dolgozni, de ebből húsz-harminc csinálja rendszeresen. A többi elmegy tanárnak. Ahogy ma elnézem a kínaiakat, ahol minden századik gyerek zongorázni tanul, hamarosan húszezerből fog az az egy kikerülni, aki képes lesz „teljes állásban" zongorázni. Közülük is az lesz sikerember, akinek a nevére a producer ráteszi az ujját.

■ Mitől függ, hogy kit szúr ki?

- Sokféle súgási lehetőség van. Mindenki a saját hatalmával törődik a legjobban. Sok esetben a mellőzés nem ellenem irányult, hanem egész egyszerűen mások voltak előttem a várólistán, akiknek a kiválasztása az illetőnek jobban érdekében állt. Nem beszélve az érzelmi dolgokról. Barátságok, szerelmek, férfinak nő, férfinak férfi és a többi. Ezek óriási szerepet játszanak. Elképesztő változatossága van a karriereknek. Van, aki öregségére fut be - Clara Haskill, Arthur Rubinstein. A versenygyőzteseknek óriási erővel lódul meg a karrierjük, és egyszer csak nem hallani róluk többé. A csodagyerek Yehudi Menuhin a világ legnagyobb hegedűseként indult, és nem mondanám, hogy a karrierje lement, mert nagyon szociális ember volt, de később nem volt már az igazi. Aztán ott vannak az állócsillagok, Cecilia Bartoldi, Domingo, a néhai Pavarotti, Fischer-Deskau. Mondhatnám, hogy ez szerencse kérdése, de nem hiszek a szerencsében. Szerintem a befutás mindenkinél a saját sorsához illeszkedik.

■ Úgy véli hát, a karriert nem lehet racionális elgondolásokkal befolyásolni?

- Amiért megfeszültem, az sosem akart összejönni. Van egy angol mondás: „Where is a will, there is a way", ahol akarat van, ott út is. Nálam ez nem működött, pedig mindent megpróbáltam, rengeteg haditervvel. Valahogy mindig azok a lehetőségek jöttek össze, amikért nem tettem semmit. Úgy látom, a tehetség zseton, amivel bemész a kaszinóba, és játszol. Hogy nyerni fogsz-e, az kiszámíthatatlan. Schubert és Beethoven egy utcában laktak. Beethovenhez császárok mentek hódolni, Schubertről a kutya sem tudta, hogy a világon van, egy szimfóniáját sem tudta előadni rendes koncerten.

■ Érintkeztek egymással?

- Schubert egyszer vette a bátorságot, hogy Beethovennek elvigye egy rondóját, amit neki ajánlott. Nem volt otthon! Sosem felejtem el, Mexikóban találkoztam egy öreg magyar bácsival. „Volt egy szomszédom New Yorkban, aki zongorázgatott, komponálgatott" - mondta. - „Hogy hívták?" - „Nagyon sikertelen volt, biztos nem ismeri." - „De mégis, mi volt a neve?" - „Bartók Béla." Csaknem éhen halt, Sztravinszkij meg közben milliomos volt. A történelem tele van ilyen esetekkel.

■ Szóba került a sors és a szerencse. Ha az ember spirituális, nem hisz a véletlenekben.

- Aki vallásos, azt mondja, hogy istenen múlik minden. Aki a keleti vallásokhoz vonzódik, az a karmára hivatkozik. Hiszem, hogy a sorszerűség hallatlanul nagy befolyással bír életünkre. De ez nem jelenti azt, hogy tehetetlenek vagyunk egy nagy rendszerben, hanem hogy a nálunk nagyobb erők talán jobban tudják, mi válik a javunkra.

■ Vagyis a passzív fatalizmus helyett az ember olvassa az élet üzeneteit. Erről szól a szinkronicitás.

- Szerintem vannak láthatatlan vezetők, akik néha letesznek egy sorompót, vagy többet is, néha megnyitnak egy utat, mert a lényeg a tudat fejlődése, az „univerzális kampány", hogy többé váljon az ember. És azért kell több életet leélni, mert egy inkarnáció nem elég erre. Első feleségem, Ildikó mondta: „God is a profit-maker businessman", isten profittermelő üzletember. Az örökkévaló énem olyan úton-módon juttatja el a Vásáry-énemet egy felismeréshez, állapothoz, fejlődési szinthez, ami a leghatékonyabb. Örömmel vagy szenvedés árán, egyre megy. Az alpinizmus nem abból áll, hogy hipp-hopp fenn vagyunk a csúcson. Az egy folyamat eredménye. Mászni kell. Az igazán nagy eredményeket az ember nem eléri, hanem elér oda. Ha elhatározod, hogy te most univerzális szeretetet fogsz gyakorolni, csak úgy nem fog menni.

■ Milyen szinkronisztikus egybeesések vagy jelek terelték önt?

- Olyan történelmi dolgok játszottak be az életembe, amik a hatókörömön kívül estek. Szüleim kitelepítése hozott vissza a karrierbe. Pénzt kellett keresnem, ezért profi zongorakísérővé képeztem magam. Táncos-komikusokat kísértem, meg Hollós Ilonát, sőt dzsesszt is játszottam, bár azt nem túl jól. 1956-ban azért kellett emigrálnom, mert amikor Nagy Imrét elfogták, ott volt az íróasztalán a Szabadság Párt újraalapításának kérvénye, amiben apám is részt vett volna. Jöttek az ávósok géppisztollyal, házkutatást tartottak, elvitték édesapámat és a naplómat is, amibe lázongó gondolatokat írtam a forradalomról. „Kevesebbért is akasztottak fel embereket" - mondta Kodály. Ha mindez nem történik, azóta is az Operaházban vagyok karmester. Kimentem a belgiumi koncertemre, az utazáshoz már korábbról megvoltak a papírjaim: fogadott a királynő, és a közbenjárását kértem apám szabadon bocsátásáért. Amolyan „kommunista királynő" volt ő, aki gyakran járt a vasfüggöny mögött. Személyi titkárával átmentünk a szovjet nagykövethez. Másnap a szüleim útlevelet kaptak, és utánam jöhettek! Pénztelenül tengődtünk Brüsszelben, és azon tanakodtunk, hova költözzünk. Én Svájcba vágytam, mert lételemem a természet. És ha már úgy fest a dolog, hogy nem csinálok karriert, akkor legalább szép helyen lakjak. Egyik rajongóm, egy belga hölgy magánszorgalomból száz levelet küldött szét az érdekemben a világ minden tájára, menedzsereknek és zenekaroknak. A százból három helyről jött pozitív válasz. Mindhárom Svájcból.

■ „It was meant to be", ahogy az angol mondja, ez így volt megírva, elrendelve.

- Így van. Svájcban találkoztam első feleségemmel, Ildikóval. Egy jó barátommal készült házasodni, és én lettem volna a tanújuk az esküvőn. De mivel kilenc hónapig világ körüli turnén voltam, megvártak. Az esküvő után két héttel a férj autóbalesetben meghalt. Ez sem véletlen. Hirtelen sok dolgom lett Lausanne-ban: bejártam meglátogatni Ildikót, hogy vigasztaljam. Akkor jöttem rá, hogy szerelemről van szó, amikor azon kaptam magam, belül toporzékolok, amiért nem jön a busz. Benne is megmozdult valami irántam. Hazarepült Brazíliába, hogy végiggondolja a dolgot. Aztán összeházasodtunk.

■ Életében nagyon fontos szerepet játszottak a párkapcsolatai.

- Igen, már fiatalon is. Emlékszem, ahogy Házy Erzsébet iránt lángolt a szívem húszas éveim elején. Amikor Ildikó meghalt, apósomnak azt mondta egy barátja, aki katolikus pap volt, hogy van egy médium Brazíliában, aki révén felvehetnénk vele a kapcsolatot. Nyomban elmentem São Paulóba. Négy órán keresztül beszéltem Ildikóval. Azt tudni kell, hogy neki Jung volt a mindene. Megkérdeztem, találkozott-e vele? Húsz percig beszélt róla, de olyan bölcs dolgokat mondott, amire sem én, sem a pap magunktól nem lettünk volna képesek, nemhogy a médium, ez a brazil vidéki telefonista. Ha materialista lettem volna, ez a beszélgetés biztosan meggyőz a túlvilági életről. Azt is mondta: „Semmihez se ragaszkodj, de semmit se adj fel." Nem tudtam női társ nélkül elképzelni az életem, kerestem, és senki nem vált be. Három és fél év elteltével elértem a mélypontot. Kimentem a temetőbe, és újra őt hívtam. Nem hallottam hangot, de egy mondat megjelent bennem, ami nem én voltam: „Nem tudok segíteni, ezt egyedül kell végigcsinálnod." Olyan kemény volt, hogy azt hittem, haragszik rám. Ettől kezdve elkezdtem dolgozni azon, hogy egyedül is tudjak élni, és amikor már itt tartottam, rendben jöttem, akkor jött az életembe Tunyogi Henriett, második feleségem.

■ Kiegyensúlyozott, szelíd egyéniség benyomását kelti.

- Rájöttem, ha kellemetlen alak vagyok, attól elsősorban én fogom rosszul érezni magam. A hiúság, az ambíció és társai persze még megvannak. Szakmailag tudok féltékeny lenni, de emberileg nem. Borzasztó ambiciózus voltam, és sok erőfeszítésembe telt, hogy megzabolázzam rabszolgahajcsáromat: a saját egóm. Lépésről lépésre haladok ebben, de nem próbálok úgy tenni, mintha a probléma nem létezne, mert akkor átugranám. Az a legfontosabb, hogy boldog legyek - lehet, hogy ez a legnagyobb egoizmus, de az ember így tesz jót másokkal is. A nagy szellemi tanítók, Krisztus, Buddha vagy napjainkban Swami Veda is mind azt tanítják, hogyan lehet az ember boldogabb.

■ Hogyan jön be ebbe a képbe a zeneművész?

- Elég korán észrevettem, hogy kétfajta előadó van: az egyik az, akit Supermanként csodálok, és elismerek, de a fantasztikus technikáját elnézve kisebbségi érzést kelt bennem. Vagyis inkább elvett tőlem, és közben itt maradtam a földön. A másik típus az igazi művész, aki felemel a földről. A játékát hallva elfelejtkezem magamról, mint egy gyermek, és gazdagabban távozom. Fischer Annie koncertjei ilyenek voltak. Sok átmenet van, de a nagy többség sajnos az előbbi kategóriába tartozik. Amíg az emberek két órát töltenek a hangversenyteremben a fáradságos életükből, el kell őket varázsolni, ki kell venni a szürke hétköznapok dimenziójából, ami sok tekintetben nem méltó hozzájuk, mert számomra az ember szellemi lény. A nagy földhöz ragadtságban a művész dolga nem lehet más, mint emlékeztetni mindenkit a nem e világi eredetére. Az emberi léthez leginkább az álomállapot méltó. A művészet ehhez közelít.