Az ügy előzméyne egy némnetországi munkajogi per: M. E. Bauer és M. Broßonn elhunyt férjeinek Wuppertal város (Németország), illetve V. Willmeroth voltak a munkáltatói. Mivel az elhunytak a halálukat megelőzően nem vették ki az összes fizetett éves szabadságukat, M. E Bauer és M. Broßonn egyedüli örökösökként a házastársaik volt munkáltatójától pénzbeli megváltást kértek e szabadságokért. Mivel Wuppertal város és V. Willmeroth megtagadta e pénzbeli megváltás kifizetését, M. E Bauer és M. Broßonn a német munkaügyi bíróságokhoz fordult.
A Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország), amely e jogvitákban eljár, arra kérte a Bíróságot, hogy értelmezze ebben a kontextusban az uniós jogot, amely szerint minden munkavállalót megillet legalább négy hét fizetett éves szabadság, és e jog nem helyettesíthető annak fejében nyújtott pénzbeli megváltással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.
(Közeledik az év vége: mit tehetsz, hogy ne vesszen el a szabadságod?)
A Bundesarbeitsgericht emlékeztet arra, hogy a Bíróság 2014-ben már megállapította, hogy a munkavállaló halálával nem szűnik meg a fizetett éves szabadsághoz való joga. Mindazonáltal az a kérdés merült fel benne, hogy ugyanez-e a helyzet, ha a nemzeti jog, ahogyan a német jog, kizárja, hogy az ilyen pénzbeli megváltás az örökség részévé váljon. Ezenfelül úgy véli, hogy a fizetett éves szabadság céljai, amelyek annak lehetővé tételében állnak, hogy a munkavállaló pihenhessen, és rendelkezésére álljon a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő, az érdekelt elhalálozásától többé nem elérthetőek.
Ha a nemzeti jog e lehetőséget kizárja, és ezáltal e jog az uniós joggal ellentétesnek bizonyul, az örökösök hivatkozhatnak közvetlenül az uniós jogra, mind az állami, mind pedig a magánszemélynek minősülő munkáltatóval szemben.
A Bíróság elismeri, hogy a munkavállaló halálának az az elkerülhetetlen következménye, hogy e személy többé nem élvezheti azt a pihenésre és kikapcsolódásra szánt időt, amely az azon fizetett éves szabadsághoz való joghoz kapcsolódik, amely őt ezen elhalálozás időpontjában megillette. Az időbeli aspektus azonban a fizetett éves szabadsághoz való, az uniós szociális jog egyik alapvető elvét jelentő, és az Európai Unió Alapjogi Chartájában kifejezetten alapvető jogként előírt jognak a két alkotórésze közül csupán az egyiket képezi.
Ezen alapvető jog magában foglalja az említett szabadságért járó bér kifizetéséhez való jogot is, valamint a „fizetett” éves szabadsághoz való e jog lényegéhez tartozó jogként annak a jogát is, hogy a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett éves szabadságért pénzbeli megváltást nyújtsanak.
E pénzügyi alkotórész szigorúan vagyoni jellegű, és ezáltal annak be kell kerülnie az érdekelt vagyonába, így e személy halála az említett vagyont, és következésképpen azokat a személyeket, akikre e vagyonnak öröklés útján át kell szállnia, nem foszthatja meg a fizetett éves szabadsághoz való jog e vagyoni alkotórészének a tényleges élvezetétől. Ha a nemzeti szabályozást (mint amilyen az alapügyek tárgyát képező német szabályozás) nem lehetséges az uniós joggal összhangban értelmezni, az elhunyt munkavállaló örököse és az e munkavállaló volt munkáltatója közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak az említett nemzeti szabályozás alkalmazását mellőznie kell, és gondoskodnia kell arról, hogy az elhunyt munkavállaló örököse e munkáltató terhére pénzbeli megváltásban részesüljön az uniós jog alapján megszerzett, és az említett munkavállaló által a halálát megelőzően ki nem vett fizetett éves szabadságért. Ez a kötelezettség a nemzeti bíróság tekintetében attól függetlenül áll fenn, hogy a jogvita az ilyen örökös, valamint hatóságnak minősülő munkáltató (mint Wuppertal város), vagy az ilyen örökös és magánszemélynek minősülő munkáltató (mint V. Willmeroth) között folyik.
