Márciust követően két tervező munka is igénybe veszi a hazai uniós ügyek tervezőit. A 2007 és 2013 közötti fejlesztéspolitika mellett akciótervet is elő kell állítaniuk az uniós bürokratáknak - ez utóbbi egyfajta önkritikája az úgynevezett lisszaboni folyamatnak. Annak, hogy 10 év alatt, vagyis még öt esztendőnyi időnk van rá, utolérendő az Egyesült Államok, Japán, sőt immáron Kína és India fejlődési tendenciáit sem illik az öreg kontinensnek lebecsülnie.
Márciusban találkoznak egymással az Európai Unió kormány- és államfői avégből, hogy a lisszaboni, elsősorban politikai kinyilatkoztatásokra alapozott program "utóéletét" meghatározzák, illetve az akciótervnek is zöld utat adjanak. Kovács István Vilmos, a Nemzeti Fejlesztési Hivatal elnökhelyettese, illetve Iván Gábor, az Európai Ügyek Hivatala elnökhelyettese egy Miniszterelnöki Hivatalban tartott konzultáción február 23-án megerősítette, az EU számára a lisszaboni folyamat a gazdasági növekedésre, a foglalkoztatás bővítésére, s csak ezeket követően a környezetvédelemre és a kohézióra való koncentráció az új feladat. Ennek mibenlétéről - módjáról, összehangolhatóságáról - igyekeznek döntéseket hozni az Európai Bizottság javaslatai alapján tavasszal tárgyaló uniós vezetők. Ezzel voltaképpen beismeri az EU, hogy öt évvel ezelőtt - elvégre akkor jó passzban, növekedési ciklusban volt Európa - nem eléggé megalapozott programot fogalmaztak meg, s az utolérés kommunikációja sem volt több, mint sorozatos kinyilatkoztatás, amely azonban nem vette figyelembe a reálgazdasági folyamatokat. A strukturális reformokra, az egészségügyre, a munkaerőpiacra az EU-nak nincs túl sok ráhatása, pedig e területek modernizálódása sem maradhat el.
Végül is általánosan elismert tény lett, hogy a 2010-es utolérési dátum megjelölése naív cél volt, s még szerencse - fogalmazták meg az elnökhelyettesek -, hogy a kudarcot időben felismerte az Európai Unió. A hogyan tovább tehát leegyszerűsödik arra a különben Magyarországon nemzeti alapon is jól ismert kérdéskörre, hogy a versenyképességért kell intenzív és kollektív lépéseket tenni, bár ezúttal is kiderül: szép számban maradnak itt is az egyes tagállamokon belül eldőlő tennivalók. A képzettséget, az egészségi állapotot és azt, hogy a munkaerő mekkora hozzáadott értéket képes előállítani, az egyes országok határain belül kell jobbítani éppen a növekedés, a versenyképesség, a foglalkoztatottság javítása érdekében. Dilemma, hogy a versenyképességet, avagy a versenyképességet elősegítő feltételeket szorgalmazza az unió és akcióprogramja, ám vélhetően nem életképes az ilyen alapon eldöntött tervezés.
Általános kulcs az EU egészét nézve nincs tehát a versenyképesség javításához, de van egy gyakorlat, mely a nyitott koordinációs eljárás nevet viseli, s problémamegoldási képességet kínál a tagállamoknak. Vélhetően erre alapoznak a lisszaboni kritikára és a folytatás meghatározására készülő Európai Bizottságban, illetve annak munkája nyomán a márciusi miniszterelnöki szintű döntéshozó fórumon. Magyarország mindenesetre érdekelt az akcióterv hathatós kimunkálásában, a cselekvési program megalkotásában, bár nem szándékszik egy-egy hangsúlyt külön megfogalmazni. A versenyképesség általános uniós javulásában vagyunk érdekeltek, már csak azért is, mert áruink, szolgáltatásaink 82 százalékának a piaca is maga az EU. Az más kérdés, hogy amint eddig, ezt követően is hozzájárul az ország a döntések jó előkészítéséhez. Elegendő emlékeztetni arra, hogy a belsőpiaci szolgáltatások irányelveinek kialakítása során fogalmaztuk meg, az infrastruktúra fejlesztése versenyképesség-javító tényező. Ezt sokáig csak mi képviseltük, ma már polgárjogot nyert a nézet az EU egészében.
