Tekintettel arra, hogy a 330 milliós lélekszámú USA nominálisan jelenleg is nagyobb nemzeti összterméket állít elő, mint a globális sorrendben mögötte következő 1,4 milliárdnyira tehető populációjú Kína, a világsajtó számára napjainkban is központi jelentőségű az amerikai elnökválasztási kampány, illetve annak végkifejlete. A közvetlenül, vagy indirekt módon vitathatatlanul a földkerekség egészének sorsát alapvetően befolyásoló küzdelem kapcsán a napi kampányeseményeket leszámítva ritkán elemzi mélyrehatóan a média a két egymásnak feszülő szavazói tömb jellegét, szerkezetét, karakterisztikáját.
Fotó: Facebook
Mindenekelőtt érdemes lerántanunk a kampányguruk által előidézett – a szemünk napvilágát rendre elhomályosító - ideológiai ködfátylat: Amerikában (talán első látásra meglepő módon) ugyanis csaknem egy évtizede nem a jobboldal áll szemben a baloldallal, hanem egymástól gyökeresen eltérő berendezkedésű geoföldrajzi tömbök versengenek egymással az erőforrások felett diszponáló főhatalom megszerzéséért. E két tömb meghatározó társadalomgazdasági mélyszerkezete vonatkozásában legalább olyan távol áll egymástól, mint az anno a 19. század utolsó harmadában egymás ellen háborúskodó gyáriparos-polgári jellegű északi Föderáció és az agrárius-rabszolgatartó berendezkedésű déli Konföderáció.
A napjaink választási kampánya során újfent kibontakozó – legalább egy emberöltőtől fogva zajló - hideg polgárháború ugyan Trump nyolc évvel ezelőtti színre lépésével jutott tetőfokára, de az ingatlanpiaci nagyvállalkozóból élemedett korára első számú republikánus politikussá avanzsáló elnökjelölt személye e tekintetben másodlagos jelentőségű. A folyamatok veleje ugyanis a földrajzilag eltérő irányzékú társadalmi mélyszerkezetekben rejlik. A bő másfél évszázadon keresztül az amerikai politikai paletta fő törésvonalának számító Észak és Dél között húzódó törésvonalat elkezdte felváltani – a domináns gazdasági megatrend következtében – a globalizációba sikerrel bekapcsolódó partvidéki Amerika és a fejlődés főáramából egyre inkább kirekesztődő szárazföldi Amerika közti pártpolitikai árok, mely elhalványította a korábbi protestáns-katolikus, fehér-színes, északi-déli, gazdag-szegény, vagyonos-vagyontalan, konzervatív-liberális, kapitalista-antikapitalista meghatározottságú törésvonalak szinte mindegyikét.
Ennek megfelelően az évről évre a francia GDP-vel vetekvő mérvű összterméket előállító kaliforniai városövezet (főként San Diego, San Francisco, Los Angeles, Palo Alto) és az Oroszország GDP-jével azonos világgazdasági súllyal bíró keleti parti megapolisz (mindenekelőtt New York, Boston, Baltimore) egyöntetűen demokrata szavazói tömböt képezve áll Kamala Harris mögött. Míg a közép-nyugati tagállamok (köztük a tele-evangelizációs mozgalmak dominálta újkeresztény Biblia-övezettel) a föderációs vagy konföderációs tradíciójuk közti ellentmondásokat sutba vetve – néhány billegőnek tekinthető ún. csatatérállamot leszámítva – mára egységesen republikánus beállítottságúakká lettek. A korábban elsöprő erejű demokrata bázissal bíró Délen napjainkra immár legfeljebb a nagyvárosok maradtak demokraták (pl. Dallas, Houston, Austin, New Orleans), miközben a soraiból hajdan republikánus kormányzók és főpolgármesterek sorát kitermelő New York állam és Kalifornia meghatározó jelleggel demokratává lett (habár az agglomerációs övezeteken túli gyérebben lakott rurális térségeik néhol foltszerűen republikánusok maradtak). Mivel az elektorválasztáson a nagy számok törvényszerűsége dönt, ezért – csekély számú kivételtől eltekintve - előre pontosan kalkulálható, hogy e két tömb határai hol húzódnak.
A fenti trendek jegyében a legutóbbi elnökválasztáson megdőlt egy mindeddig kőbe vésett főszabály, hiszen korábban vitathatatlan győztesnek számított azon elnökjelölt, aki a nagy elektorszámú Texas és Florida elektorhelyeit egyidejűleg elvitte. Mindennek ismeretében jelentette be idejekorán győzelmét Trump az előző voksolás alkalmával. Ugyanis a vallásos hátterű (többnyire katolikus) spanyolajkú bevándorlói csoportok és a kiérdemesült életkoruknál fogva hagyományelvű nyugdíjas rétegek dominálta fenti két tagállamot hamar meghódította a republikánus jelölt négy évvel korábban. Azonban Trump végül mégis veszített a nagyvárosokból utóbb beérkező (zömében demokratának bizonyuló) 20 millió levélszavazat okán. 2016-tól kezdődően a globalizáció vesztes régiójának számító (a nagy tavak körül elterülő) rozsdaövezet (mindenekelőtt Detroit és Chicago vidéke) nagy meglepetésre republikánus lett a Trump-i populizmusra rezonáló (mindaddig demokrata érzelmű) fehér munkásság önnön váratlan radikalizálódása folytán, míg az egy emberöltőtől fogva konzervatív fordulaton átesett déli napfényövezeti (sun belt) óceánpartok menti nagyvárosainak sora (Miami, Houston, Los Angeles) határozta meg magát demokrataként. Minden jel szerint az állandó terjeszkedésük folytán lassan egybefüggővé váló nagyváros-övezetek mindegyike liberális vonzalmú, míg a tömbszerű szárazföld teljes egészében konzervatív attitűddel bír.
Fotó: Depositphotos
Az amerikai példához hasonlóan a nagyvárosok itt is liberális jelleget öltenek a környező közel-távoli vidék elsöprő erejű konzervativizmusa ellenére, amire jó példa a tradicionálisan CSU-orientált Bajorország tartományi fővárosaként hagyományosan vörös (azaz SPD-s színezetű) München, valamint az Északi Liga és a Forza Italia fellépésétől fogva egyként radikális jobboldali észak-itáliai régiók baloldali nagyvárosainak sora (pl. Bologna, Torino, Genova).
Mégis miként lett baloldali a legpolgáriasultabb metropoliszok csaknem mindegyike az északi féltekén, és fordult trendszerűen jobbra csaknem valamennyi ipari térség z öreg kontinensen éppúgy, mint Észak-Amerikában? A történelem – miként oly sok esetben – e kérdések megválaszolása vonatkozásában is sikerrel orientálhatja a megfejtés felé napjaink közvéleményét.
Az ideológiai síkon formálisan megjelenő - minden korábbit felülmúló - szembenállás (pl. LMBTQI-mozgalom és gender-elmélet kontra újkereszténység fanatizmus és bevándorlás-ellenesség) valójában egymástól gyökeresen eltérő berendezkedési modelleket fed el szemünk elől. A történetileg kiformálódó legelső centrális fekvésű térségek mindig az adott korszak elsődleges kereskedelmi javainak cseréjét szolgáló primer közlekedési csomópontok mentén alakultak ki. A cserekereskedelem, majd a pénzgazdálkodás megjelenésével egyidejűleg a késő őskor és a kora ókor időszakéban kialakultak az első térségszervező potenciállal bíró falucsoport-központok, majd azok bázisán a korai proto-városok. E térségközpontokban zajlott az agrárius és kisipari cikkek cserefolyamata. Ezt követően a távolsági kereskedelem (főként luxuscikkekre korlátozódó) ókori megjelenésével a többnyire vízparti centrumtérségek (eleinte az Égei-tengert uraló ókori Hellász, majd a Mediterráneumot egységesítő Róma, a Nílus-mentén elterülő ó- és újbirodalom alatti Egyiptom, illetve az általa időszakosan uralt folyamvidéki termékeny félhold vidéke, valamint India és Kína) interakciós hálózatot alkottak a trikontinentális zónában (Afrika, Európa, Ázsia). A kezdetben a folyam menti civilizációk (Indus és Gangesz, Nílus, Tigris és Eufrátesz, Sárga folyó), majd a késő ókorban és a középkorban a tengermelléki térségek (Égei-tenger, Földközi-tenger, Balti-tenger, Adriai-tenger), végül az újkorban az óceánok (eleinte az Atlanti-óceán, majd a Csendes-óceán) partvidéki zónáiban alakultak ki a korabeli világ legnépesebb kereskedő várostérségei. Az Ázsia és Európa között zajló távolsági kereskedelem a szárazföldön ugyan évezredekig jelentős volumenűnek bizonyult, azonban a Selyemúton végbemenő árucsere döntő része Föníciától kezdve a hellén koron át Rómáig bezárólag a tengermelléki kereskedőtelepeken keresztül realizálódott, majd a középkorban a Levantei (mediterrán) és a Hansa (balti) térség kikötővárosainak közvetítésével érkezett a felvevőpiacokra.
Habár a Fekete-tenger az Égei-tenger térségében, valamint Dél-Itália földközi-tengeri partvidéke mentén kereskedőtelepek sorát alapító ókori Athén mindössze 30-40 ezres lélekszámúra tehető, azonban Róma már milliós metropolisz volt. Vagyis a relatíve nagyváros léptékű település egyidős a távolsági kereskedelemmel. A kereskedelem gazdasági folyománya a vagyonképződés, utóbbiból pedig automatikusan fakad a polgárosodás. A polgárias viszonyok következménye az eleinte cenzusos (meritokratikus), majd a lokáció minden szabad férfijára kiterjedő demokratizálódási trend. Az ókori poliszokat, később pedig a középkori városállamokat és azok hálózatos szövetségeit mindig demokratikusan választott testületek irányították (pl. a 173 antik polisz kooperációját létrehozó Athén vezette Déloszi-szövetség, az észak-itáliai metropoliszokat egységbe tömörítő középkori Lombard-liga, a balti nagyvárosokat a késő-középkorban egységbe olvasztó Hansa-szövetség, a Velence és Firenze kezdeményezésére kisebb itáliai városállamok bevonásával a Habsburgok ellenében szervezett Cognaci-liga).
A hasonló modellű településközpontokkal az autoriter hatalmak ellenében előszeretettel szövetkező város – mint összeszervesülő önigazgatási és gazdasági egység - nem pusztán a kereskedelemmel egyidős, hanem a demokráciával, illetve a gondolatszabadsággal is. Utóbbi jellegzetességek megléte nélkül a város mindössze egy óriásira nőtt település (miként az máig megfigyelhető az államszocialista Kína zsúfolásig megtelt óceán menti térségében). A középkori kommuna ennek megfelelően az adott lokációban élők demokratikusan választott önigazgató közösségét jelentette. A középkorban az érseki székhelyeken, illetve a katedrálisvárosokban spontán formálódó egyetemek szintén autonóm közösségek voltak, melyek nem álltak a helyben illetékes egyházi főméltóság, vagy az adott államban uralmat gyakorló király joghatósága alatt, hanem közvetlenül az Európa fejeként tisztelt pápától kapták kiváltságaikat. Az egyetemek - testületeik útján - ennek megfelelően szabadon választották meg önnön vezetőiket, sőt a diákság is teljes autonómiával rendelkezett a kampusz keretei között. Hasonló függetlenséggel bírtak saját viszonyaik terén a városokon belüli céhes kisipar, majd a tőkeerősebb manufakturális ipar képviselői is. A városi tanácsok soraiban a nagytőkés patrícius-családokon túlmenően súlyuknak megfelelően az iparosok és a kereskedőházak is képviseltethették magukat. A városi levegő szabaddá tesz – szólt a szökést fontolgató vidéki jobbágyok között futótűzszerűen terjedő korabeli közmondás (nem véletlenül).
A városok alapvető demokratikus berendezkedését minden – jellegéből fakadóan hanyatló – korban a túlterjeszkedő gyarmatosító birodalmak zúzták szét. Az ókori világ első világbirodalmát megalapító Perzsia a kis-ázsiai partvidék hellén poliszait hajtotta elsőként rabigába, majd a makedón-dinasztia hellenista birodalma uralta le Hellász egészét, ezt követően a császárkori Róma szüntette meg a mindaddig virulens antik köztársaság vívmányait, végül a kora újkorban a latin-amerikai spanyol gyarmatbirodalmat létesítő Habsburg-birodalom tett hasonlóképp.
Az önkormányzó city piaci alapon szerveződő londoni befektetői társaságainak távoli kereskedőtelepeit (pl. Brit Kelet-indiai Társaság) Nagy-Britannia létrejöttével felváltó brit birodalmi gyarmatok viszont már más jellegűek, habár a többségében fehér népességű domíniumokon még jogállamiság-exportot hajt végre (pl. Kanada, Ausztrália, Új-Zéland). A tengermelléki holland kereskedővárosok alapította első távoli kolóniák (pl. Holland Nyugat-indiai Társaság), illetve a francia tőkések első kirendeltségeit megalapító kooperációk (pl. Új-Franciaország Társaság) a korabeli angol modellhez hasonlóan zömében part menti kereskedelmi telepek voltak. Azaz nem szolgáltak a szárazföldi térségek belsejéig kiterjedő birodalomépítési célokat, miként az akkortájt már az addig ismert világ egésze felett uralmat gyakorolni szándékozó Habsburg V. Károly spanyol király, akinek a máig fennmaradt korabeli mondás szerint „birodalmában sohasem nyugszik le a nap”.
A gyarmatvárosok önkormányzatiságát, de még sokszor hazájuk nagyvárosainak autonómiáját is negligáló, illetve korlátozó birodalmak (a kisázsiai hellén poliszok vonatkozásában a Perzsa Birodalom, teljes Hellász tekintetében a Nagy Sándor-féle gigabirodalom, a teljes itáliai városhálózat esetén a császárkori Róma, a Bécs, Madrid, Antwerpen polgárosodását emberöltőkön át megrekesztő Habsburg-birodalom, a keleti parti gyarmatokon Nagy-Britannia) előbb-utóbb alulmaradtak a hozzájuk képest erőforrások terén csekélyebb súlycsoportba tartozó szabadság-centrikus kihívójukkal szemben. Ugyanis motiváció terén a birodalmak többnyire nem képesek felvenni a versenyt a hagyományos szabadságjogaikat védelmező polgáriasult városhálózatokkal. Ennek legelső jele volt a korszak világhatalmának számító Perzsiát előbb legyőző, majd a makedónok vezetése alatt végül megsemmisítő antik hellén poliszok szövetsége csakúgy, mint az ókorban leggazdagabbnak számító (öt kereskedőváros alkotta) Pentapolisz-térség a Közel-Keleten, valamint az azonos névvel illetett kora-középkori észak-itáliai önvédelmi városszövetség.
A gondolatszabadság aktivizálja és kumulálja a belső energiákat, kreatívvá és aktívvá tesz egyéni, kisközösségi, tájegységi szinten egyaránt. A várostérségek öntudatra ébredő sorsközössége, nyilvánvalóvá váló együvé tartozása idővel identitásformáló erővel bír, melynek bázisán tengermelléki polgáriasult jellegzetességekkel bíró országok születnek (pl. Németalföldből Hollandia, Habsburg-Németalföldből Belgium, a 13 keleti parti brit gyarmatból pedig az USA). Emellett a város intellektuális tere pulzáló kultúraformáló ereje folytán nem csak művészeti korstílusok (pl. gótika, reneszánsz, klasszicizmus) és filozófiai áramlatok (pl. francia racionalizmus) melegágyaként szolgál, hanem vallásalapító dinamikával is rendelkezik. Utóbbi körbe sorolható a gazdag provanszál városokból kiindulva pápai bullával elrendelt vérbe fojtásáig a 12-13. században a Rajna-vidék városainak csaknem mindegyikét meghódító valdens „eretnekség”, a 14. században az akkor már urbanizált Csehországban virulens huszitizmus, az iménti előzményeit követő évszázadokban az észak-európai térségeket domináló protestantizmus, majd végül az Angliából az újvilágba száműzött szabadszellemű kisegyházak mindegyike (pl. baptista, anabaptista, kvéker irányzat). Az inspiráló gondolatszabadság mindeddig történelmileg legyőzhetetlennek bizonyult; döntően e sajátosság folytán győzedelmeskedett a nemzeti szocializmus és az államszocializmus felett a számbeli hátránnyal küzdő és nyersanyagok terén kihívóitól elmaradó nyugati világ.
A gondolatvilágát tekintve leginkább a liberter anarchista ideológia által meghatározott – emberöltőnként egymásra épülő – (poszt)modernkori alternatív szellemáramlatok sora (pl. avantgárd stílusok, beat-korszak, rock and roll popzenei áramlat, hippi ellenkultúra, ’68-as diáklázadás, punk-mozgalom) mind a kollektivista ideológiákkal szemben határozta meg magát az alkotóművészet, a társadalomtudomány és a pártpolitika terén egyaránt. Jelentőségük kisugárzó hatásuk folytán felmérhetetlen. Az utóbb a vietnámi háború és a hidegháborús fegyverkezési verseny ellenében mindaddig elképzelhetetlen tömegerőről tanúságot tevő pacifizmusáról elhíresült hippi ellenkultúra integrálta elsőként az újkori történelem folyamán a keleti civilizációk vallási és filozófiai áramlatait (pl. buddhizmus, hinduizmus, konfucianizmus) a nyugati világ individualista kulturális bázisába éppúgy, miként azt a keleti térségekkel kapcsolatban álló (szinkretista kultúrájú) ókori és középkori tengermelléki metropoliszok intellektuális-filozófiai mozgalmai is tették. Utóbbi sorban nevesíthető mindenekelőtt a filozófiai iskoláiról elhíresült Athén, a néhai világraszóló könyvtáráról nevezetes Alexandria, a földrajzilag is két földrész határán elterülő Konstantinápoly, majd a tengerek királynőjeként jegyzett Velence). Az ellenkultúrában a család intézményének alternatívájaként hirdetett kommuna – mint önművelő alkotóműhely, atipikus termelőegység és heterogén életközösség – éppen a fenti vallási mozgalmakban, valamint az antik és középkori városi önkormányzásban találta meg önnön deklarált történeti előképeit.
A valaha birodalmakként létrejövő – a tartományi, tájegységi, regionális identitásjegyeket tudatosan felszámoló - nemzetállamok, mint korabeli modernizációs produktumok mesterségesen törekedtek a kultúra határaikon belüli sztenderdizálására, az irodalmi nyelv központilag vezérelt megteremtésére, az egyneműsített állami oktatási rendszer hegemóniájára a 18-19. századi gyáripar termelési igényeinek megfelelően. A nemzetállami keretrendszer felelt meg a korabeli kapitalizmus fejlődési stádiumának leginkább, mert a fejlődésben élenjáró feldolgozóipari centrumrégió önmagához legközelebb eső szárazföldi nyersanyagbázisával és könnyen szocializálható primer munkaerő-tartalékával egyetemben egy államhatár keretei között került centralizálásra (e kívánalom mentén egységesül vasszigorral a korábban számottevő regionális tradíciókkal bíró Franciaország még az abszolutizmus fénykorában éppúgy, mint egy-másfél évszázaddal később a máig rendkívül heterogén tartományi háttérrel bíró Németország és Olaszország).
Az akkortájt már a partvidéki csomópontok helyett egész kontinensekre kiterjedő nemzetállami gyarmatbirodalmak forrásai ezen indusztrializálási célzatú állami infrastruktúra kiépítését és működtetését szolgálták a kolóniák védelmében elengedhetetlen tömeghadseregek fenntartásával párhuzamosan. A társadalmak elvétve részesedtek a kolonizáció hozadékaiból (lásd a Manchester-kapitalizmus jogfosztott munkástömegeit), míg a gyáripar elitje elsőszámú haszonélvezője lett a tengerentúli nyersanyagbázisként és alárendelt késztermék-felvevőpiacként egyaránt szolgáló gyarmatbirodalmi övezetek létezésének. Az európai nemzetállamoktól távol eső gyarmatok újraosztásáért, majd az európai (szláv) félperifériák uralásáért vívott két világháború e folytonos növekedésre berendezkedett nemzetállami modell árnyoldalaként robbant ki a 20. század első felében.
A mára a gyorsan növekvő, majd túlterjeszkedésük folytán financiálisan fenntarthatatlannak bizonyuló korábbi birodalmak sorsára jutó végzetesen eladósodott Amerika távoli világhatalmi talapzatainak fenntartási költségei jelenleg messze meghaladják a világhatalmi pozíció működtetésének eddigi hozadékait, így a legjelentősebb profittermelő képességgel bíró urbanizált partvidéki nagyrégiók láthatóan önnön regionális terükre szeretnék csökkenteni kapcsolati-uralmi hálózataik kiterjedtségét.
Miként kapcsolódik mindez napjaink amerikai kampányához? Nos, könnyű belátni, hogy a Trump ellenében az utolsó utáni pillanatban csatasorba álló demokrata Kamala Harris – ugyan tevékenysége alelnökként harmatgyengének bizonyult – a két partvidék liberter kultúrájú városhálózatának jelöltjeként a Trump-féle nacionalista és birodalomépítő, militarista rész-Amerika ellenében egy másik (szabadság-centrikus) rész-Amerika normarendszerét képviseli. E partvidéki szavazóbázis saját történelmi múltjából és kereskedelem-fókuszú berendezkedéséből fakadóan nyitott a távoli térségekből érkező kulturális szcénák integrálására, illetve az USA történelmi sikerét okozóm agyelszívás fenntartására (azaz a bevándorlási rendszer további liberalizálására). Trump bevándorlás-ellenes újkeresztény-fundamentalista hátországa azonban ezzel szemben ezer szálon kötődik az idegenellenes militarista izraeli szélsőjobboldalhoz, így a republikánus jelölt győzelme esetén a Palesztinában zajló háború könnyűszerrel eszkalálódhatna Irán, sőt az arab világ egésze irányában, emellett Kína ellenében is hangsúlyos vámháború vehetné kezdetét, ami akár forró konfliktusba is torkollhatna a két vezető birodalom között a Tajvani-szoros térségében.
A jelek szerint a világkereskedelem, a tengeri szállítmányozás, a tőkepiac, a média, az informatika központjai nem kívánnak háborús fenyegetettségben és terrorpszichózisban élni, egyúttal távol áll tőlük a nemzetállami Amerika szélsőjobboldali híveinek továbbra is kedves birodalomépítő expanziós programok (pl. a korábbi neokon kormányzatok alatt lángba borított Afganisztánhoz és Irakhoz hasonló regionális háborúk) további finanszírozása.
Ukrajna védelme egy másik nemzetállami talapzatú keresztény birodalom (a pravoszláv Oroszország) ellenében a London-Frankfurt-Varsó-Kijev-tengelyen fekvő északi kereskedelmi-gazdasági folyosó védelme okán központi jelentőségű e transzkontinentális városhálózat számára, azonban a belső perifériák (pl a közép-nyugati Amerika, vagy a rozsdaövezeti térség) felzárkóztatása, valamint távoli térségek háborús gócainak finanszírozása nem képezi preferenciáját az északi félteke urbánus centrumainak. A tengermelléki megapoliszok koalíciója emiatt állt csatasorba Trump ellenében váratlan gyorsasággal.
A kampány kimondva-kimondatlanul a militarizmus és a pacifizmus, a nacionalizmus és a kozmopolitizmus, a kollektivizmus és az individualizmus antagonisztikus ellentétéből fakadó velőtrázó hangorkánnal zajló küzdelem. Az egymásnak feszülő kampánygépezetek generálta fülsüketítő zajban nem csak a szirénhangok vesznek el szerencsés módon, hanem – minden jel szerint - a tisztánlátás szükségességét sugalló, egyúttal józanságra intő dallamok is.
