A kirúgás egy olyan pillanata az életnek, amikor bizony magasra hághatnak az indulatok. Az elutasítás, illetve az, hogy könnyebbnek ítéltettünk, mint mások (a leépítéskor ránk esett a választás, nem X-re vagy Y-ra), fájdalmas érzés tud lenni. A létbizonytalanság gondolata, főleg ha az ember túl sok anyagi terhet nyög (lakáshitel, gyerekeket eltartani stb.) továbberősíti a stresszt abban, aki éppen megkapta az elbocsátó szép üzenetet.
Az is a tehetetlenség dühét hozhatja ki belőle, hogy nem tudja megvédenie magát, nincs apelláta, nem indokolhatja meg, miért teljesített így vagy úgy és hogy azért szerinte miért érdemel többet, mint az, hogy lapátra tegyék. Ha váratlanul éri az embert a felmondás, a meglepetés ereje is kihozhatja belőle az ördögöt. Ebben az érzelmileg felfokozott helyzetben könnyen olyan dolgok kimondására ragadtathatjuk magunkat, amiket később megbánunk.
Vegyünk egy mély levegőt, és próbáljunk együttműködőek maradni, vegyük tudomásul, bármilyen nehéz, hogy ebben a helyzetben nem nálunk van az irányítás. Viszont sokat ronthatunk a későbbi helyzetünkön, ha ilyenkor elengedjük a gyeplőt. A kollégáknak és a főnöknek is leginkább az utolsó időszakban tanúsított viselkedésünk marad majd meg a fejében. Ha a felmondási időben mindenkinek keresztbe teszünk, akinek csak tudunk, ne nagyon számítsunk később jó ajánlásokra. (Pedig ezek révén lehet a legjobban állást találni.) A jelszó: kölcsönös tisztelet. Se a kirúgó, se a kirúgott ne gyalogoljon bele a másik önérzetébe.
Hogy megőrizzük professzionalizmusunk, készüljünk fel azokból a mondatokból, amiket nem szabad ilyenkor kimondani.
Kép: SXC
Viccel?
A legtöbb elbocsátott ember valójában ezt gondolja magában – ez nem lehet igaz, ez csak egy vicc. Ha viszont hangosan is kibukik ez a gondolat, akár harciasságot is sugallhat. Vagyis valami olyasmit, hogy az elbocsátott személy készen áll vitatni a felmondás jogosságát. Még ha nincs is ilyen tervünk, jobb, ha nem mérgesítjük el az egyébként mindkét félnek nagyon kellemetlen helyzetet.
Nem rúghat ki! Kilépek!
Ez a mondat leginkább filmekből lehet ismerős, de az ember úgy érzi, milyen büszke és önérzetes megoldás. Talán dédelgetjük magunkban az ötletet, hogy így tennénk, ha egyszer ilyen helyzetbe kerülnénk. A való életben azonban nem sok haszna van, elveszítjük ugyanis a végkielégítésre való jogosultságunkat vele. Érdemes persze mérlegelni, hogy ez a fontosabb, vagy, hogy közös megegyezés szerepeljen a papírokon, ami viszont a későbbiekben könnyebben magyarázható. De ha például csoportos leépítésről van szó, még csak az sem biztos, hogy tényleg a munkánk minőségével volt komoly baj.
Bármennyire elragadnak is minket az érzelmek, azért jobb, ha azt mérlegeljük, hogyan tudjuk a lehető legjobbat kihozni a magunk számára a rossz helyzetből.
Még egy futó utalás is arra, hogy akár zsarolásra használhatjuk a cég szenzitív belső információit, nagyon aljas dolog, ami ráadásul szintén a magunk számára rosszul sülhet el. A tökösebb cégek – főleg az angolszász üzleti világban – egy ilyen megjegyzésre készek beperelni az alkalmazottat, vagy legalábbis megfenyegetni egy perrel. Sok esetben erre joguk is van, mert a munkaszerződésekben általában szerepelnek titoktartásra vonatkozó kitételek.
Az is nagyon-nagyon rossz ötlet, ha dühünkben úgy gondoljuk, az illető vezetőt fogjuk befeketíteni ország-világ előtt. Ha valakinek elkezdjük rossz hírét kelteni a szakmában, azzal nyilván magunk ellen fordítjuk, és valószínűleg – mivel magasabb pozícióban van – többet árthat nekünk, mint mi neki. Azokat, akik másokat szidnak ,egyébként sehol nem kedvelik. Miért bízna bennünk bárki a következő munkahelyünkön, ha hallják, hogy beszélünk az előzőről?
A hidakat azért sem érdemes felégetni, mert lehet, hogy most elválnak az útjaink az adott céggel vagy személlyel, de ez nem jelenti azt, hogy a karrierünk során soha többé nem kerülünk össze. Lehet, hogy máshol leszünk munkatársak, vagy egy tárgyalóasztal két oldalán találkozunk, és meg kéne egyeznünk. A legtöbb iparág élvonala rendkívül belterjes közeg, szinte kizárt, hogy ne fussunk össze később.
De hát sokkal jobb vagyok, mint bárki a csapatban
Ha már megszületett a döntés, hogy tőlünk válik meg a cég, nem fogják a bejelentés után megváltoztatni, mert azt mondjuk, hogy jobbak vagyunk. Viszont nem állítunk ki magunkról jó bizonyítványt azzal, ha elkezdjük támadni a kollégáinkat az állítólagos inkompetenciájukért. Ez csak megerősíti a főnökben azt a benyomást, hogy sosem voltunk csapatjátékosok.
Az sem jó ötlet, hogy vallatni kezdjük a főnököt, miért ránk esett a választás, miért tart minket kevesebbre a többieknél. Erre semmi nem kötelezi őket, viszont a legtöbben tudják, hogy ezzel muníciót adnak a kirúgott félnek, hogy megtámadja őket a bíróságon. Inkább elrejtik a lapjaikat ebben a pókerjátszmában. Csak a feltétlenül szükséges információkat fogják átadni.
Beszélhetnék valaki mással?
Hogy a főnök főnöke erősítse meg, hogy tényleg el kell hagynunk a céget? Meglehetősen sértő megjegyzés a menedzsernek. Azt sugallja, hogy magasabb szinten lévő főnökkel szeretnénk a távozásunk ügyét megbeszélni, mintha ő, aki közölte velünk a kirúgásunk tényét, nem lenne ebben kompetens. Biztos, hogy rossz ötlet.
A személyeskedés sosem jó megoldás semmilyen helyzetben. Ennél talán csak az lehetne még rosszabb, ha még azt is részletesen elkezdenénk kifejteni, hogy mit utáltunk a főnökben. A személyre szóló támadás csak még több feszültséget okoz, amire semmi szükség. Ha a felettesünkbe belemarunk, csak azt érjük el, hogy rossz hírünket fogja kelteni. Gondoljunk a jövőnkre, nyeljük le a kritizáló megjegyzéseinket. Még akkor is, ha éveken át elnyomtuk magunkban.
Csúnya szavak
A káromkodás is tabu. Akkor is, ha tényleg nagyon, de nagyon idegesek vagyunk. Maradjunk inkább a nyomdafestéket tűrő kifejezéseknél. Van egy szint, ami alá nem süllyedhetünk. Bármilyen nagy a kísértés, ezzel is csak a saját karrierünknek ártunk.
Másrészt a káromkodás felbukkanása a párbeszédben azonnali jelzés arra, hogy a főnök berekessze a meetinget. Még az is előfordulhat, hogy hívja a biztonságiakat, és eltávolíttatja a lázadozó alkalmazottat az épületből.
Fotó: Ulisse Alblati/flickr
Ez a cég egy süllyedő hajó. Nélkülem úgysem fog felszínen maradni. Sok szerencsét!
Újfent nagy a kísértés, ezúttal arra, hogy szarkasztikus, lekicsinylő megjegyzést tegyünk, főleg ha mások is szemtanúi a jelenetnek. De inkább ne értékeljük túl magunkat. Semmi értelme, hogy úgy emlékezzenek ránk, mint valami egoista szörnyetegre, aki túlzott fontosságot tulajdonít önmagának és a cégben nyújtott teljesítményének. Ráadásul a lekicsinylő megjegyzések keserűnek és sértettnek fognak láttatni minket, ami csak megerősíti a főnököt abban, hogy jó döntést hozott.
Beperelem a céget!
Bizony sokféle fenyegetést lehet tenni egy ilyen helyzetben, egyik károsabb, mint a másik. Főleg ha csak egy üres fenyegetés. Ha tényleg úgy érezzük, hogy jogtalanul és igazságtalanul rúgnak ki, akkor is inkább egy ügyvédhez forduljunk, és vele beszéljük meg, milyen esélyeink van arra, hogy kártérítést nyerjünk.
Mindig ki akart szúrni velem! Ez is csak azt bizonyítja, hogy sosem kedvelt!
Nem kell vádolni a főnököt, még akkor sem, ha történetesen igaz, amit állítunk. De ebben sosem lehetünk biztosak. Lehet, hogy csak a paranoiánk beszél belőlünk, vagy azoknak a pillanatoknak az emléke elhomályosult, amikor fair módon kezelt bennünket a felettesünk. Ha megkeseredett a kapcsolatunk, akkor feltorlódnak a negatív élmények, és azok dominálnak.
A méltóságteljes és stílusos távozás záloga, ha az elbocsátott alkalmazott azt mondja, sajnálattal hallja, hogy nincs már rá szükség, köszöni a lehetőséget, hogy fejlődhetett ebben az állásban, és hálás a szakmai tapasztalatokért. Ha profin és nagy önfegyelemmel kezeljük a szituációt, azzal pozitív értelemben lephetjük meg a főnököt. Ezzel jó pontot szerzünk nála. Na, nem mintha számítana, gondolhatnánk. De számít. Minden benyomás, amit szakmánkban teszünk bárkire, számít. Főleg a főnöknél. Az emberek kérdeznek, lecsekkolják a menedzserek véleményét a munkavállalókról.
Forrás: Business Insider
