A munkaerőköltség az alkalmaztatás költségét jelenti, tehát minden olyan, a munkáltatót terhelő kötelezettséget felölel, ami a munkaerő foglalkoztatásával, alkalmazásával kapcsolatban felmerül. A munkaerőköltség a munkavállalók munkájának ellenértékeként kifizetett összegeken kívül a nyugdíj- és egészségbiztosítás munkáltató által átvállalt terheit, a munkáltató hozzájárulását a munkanélküliség kezelését szolgáló alapokhoz, a különféle természetbeni és szociális juttatásokat, illetve költségtérítéseket és a továbbképzéssel kapcsolatos költségeket tartalmazza.

A fajlagos munkaerőköltség alapján történik a különböző gazdasági ágak és országok közötti összehasonlítás. A viszonyítási alapnak mindenképpen az elvégzett munka mennyiségét kell kifejeznie, ami így lehet például a teljes munkaidőben foglalkoztatottak létszáma, vagy a ledolgozott munkaórák száma. A 2000. évre vonatkozóan végrehajtott uniós szinten harmonizált munkaerőköltség-felvétel az ipar és szolgáltatás minden gazdasági ágára kiterjedt, a vállalkozások nagyságát tekintve 10 fő volt a létszámhatár.

Az ipar és szolgáltatásban (C–K gazdasági ágak együttese) egy munkavállaló havi alkalmaztatásának költségét euróban mérve azt találjuk, hogy az alkalmaztatás munkáltatókat terhelő költségei Svédországban voltak a legmagasabbak, havonta 4047 euró, míg a bolgár munkáltatóknak „csak” havonta 196 euróba került egy átlagos munkavállaló alkalmazása. A csatlakozásra váró országok legalacsonyabb havi munkaerőköltsége csak 4,8%-a az Európai Unió legmagasabb munkaerőköltségének. Ha viszont a két ország csoportra vonatkozó átlagokat vetjük össze, akkor érzékelhetően kisebb a különbség, az Európai Unióban 6-szor magasabb az alkalmaztatás költsége a jelölt országok átlagához képest. Ami a munkaerő árát illeti, az uniós átlag 5,6-szorosa a hazainak. Portugáliában kétszer, Görögországban háromszor, Németországban hatszor fizetnek többet a munkáltatók az alkalmazásért.

Az Európai Unión belül is nagyok a különbségek, 2000-ben az átlagos egy főre jutó havi munkaerőköltség tekintetében a sereghajtók Spanyolország 2031 euróval, Görögország 1570 euróval és végül Portugália 1189 euróval.

A csatlakozásra váró országok (jelölt országok) közül a munkaerő havi költsége a már említett Bulgáriában és Romániában (230 euró) volt a legalacsonyabb, míg a legmagasabb Szlovéniában (1291 euró) és Cipruson (1638 euró). A többi hét jelölt országban az alkalmaztatás költsége 350 euró (Litvánia) és 700 euró (Lengyelország) között váltakozott.

Magyarország a csatlakozásra váró országok között a középmezőnyben foglal helyet a maga 566 eurójával, ami 9%-kal magasabb a térség átlagánál, de csak a 18%-át teszi ki az európai unió tagországai átlagának.

Természetesen a külföldi befektetésekért folytatott versenyben csak egyik tényező a munkaerő ára, a gazdasági környezet, a politikai stabilitás, az infrastruktúra, a helyi piac nagysága, a külföldi piacok elhelyezkedése, a munkaerő kvalifikáltsága és még számos egyéb faktor is mérlegelésre kerül a telephelyre vonatkozó döntés meghozatalánál.

A különböző nemzetgazdasági ágakban vizsgálva a munkaerő árát, általában a pénzügyi tevékenység nemzetgazdasági ágban a legmagasabb az egy főre jutó havi munkaerőköltség az Európai Unió tagországaiban, s ugyanez figyelhető meg a csatlakozásra váró országok mindegyikében is. Ezt követik leggyakrabban második és harmadik helyen felváltva a villamosenergia-, gáz-, hő- és vízellátás valamint a bányászat nemzetgazdasági ágak. Az utolsó helyen a szálláshely-szolgáltatás és vendéglátás áll, kivéve két európai uniós tagállamot, Görögországot valamint Franciaországot, ahol ezek az ágak valamivel előrébb, az 5. és a 6. helyen találhatók. A „húzó” és „visszatartó” ágazat minimum értékei között másfélszeres, míg a maximum értékek között kétszeres az eltérés.

Magyarországon az általános uniós sorrenddel szemben a feldolgozóipar a sereghajtók között található, pedig az Európai Unióban a negyedik helyen szerepel.

Míg az élen járó nemzetgazdasági ágak esetében az alkalmazási költségek negyedrészét teszik ki az európai unióénak, addig a többi nemzetgazdasági ágban még ennél is jelentősebb a lemaradás.

Az ipari és szolgáltatási szektort összevetve az az általános tendencia mind a jelölt országokban mind a tagállamok egyik felénél (Dánia, Németország, Hollandia, Ausztria stb.), hogy a szolgáltatásban alkalmazott munkaerő költsége 10-20%-kal magasabb, mint az ipari szektorban dolgozóké. A tagállamok másik felében viszont az ipari szektor alkalmazottaira kell többet költenie a munkáltatónak.

A csatlakozásra váró országok többségében a versenyszférán kívül a személyi és társadalmi közösségi szolgáltatások egészét is sikerült górcső alá venni (ilyen adat az uniós tagállamok esetében egyelőre nincs).

A havi munkaerőköltség tekintetében a jelölt országok közül az első két helyen álló Ciprus és Szlovénia esetében mondható csak el, hogy a Magyarországon a költségvetési szféra által dominált három gazdasági ág együttesében (közigazgatás, társadalombiztosítás; oktatás; egészségügyi és szociális ellátás) alkalmazottak átlagos egy főre jutó havi munkaerőköltsége relatíve alacsonyabb azokénál, akik az üzleti szférában dolgoznak. A többi országban, így Magyarországon is ellenkező a tendencia.

A teljes munkaerőköltség három nagy költségcsoportra bontható: „munkajövedelem”, „szociális költségek” és végül „egyéb munkaerőköltség”. Az országok közötti teljes munkaerőköltség összetételének elemzése sokkal érdekesebb, mint az országokon belüli nemzetgazdasági ágankénti vizsgálat, ahol általában kisebb eltérések fordulnak elő a különböző nemzetgazdasági ágakra jellemző munkaerőköltség összetételében. Az országok közötti munkaerőköltség szerkezetében előforduló eltérések főleg a nemzeti szociális rendszer finanszírozási hagyományait tükrözik vissza, melyek általában az országon belül minden munkavállalói réteget érintenek. Ilyen lehet például a kötelező társadalombiztosítási hozzájárulás mértéke.

A munkaerőköltség összetétele tehát országonként számottevően eltér. A legnagyobb hányadát a munkaerőköltségnek a munkajövedelem képviseli minden országban. Dániában szinte a teljes munkaerőköltséget a munkajövedelem teszi ki (89,3%), Írországban 86,1% ez az arány, míg a csatlakozásra váró országok közül Ciprus található az elsők között a maga 84,8%-os részarányával. A legkisebb részarányt Svédországban (66,5%) jegyezték fel, ezt követik Románia és Magyarország, mindkettő 67%-kal.

Az órás munkaerőköltség alakulása 2000-ben

Az európai uniós adatbázisban az egy órára jutó munkaerőköltség a leggyakrabban használt mutató.

Az egy főre jutó havi és az egy órára jutó munkaerőköltség tekintetében főleg az Európai Unió tagországai között fordul elő sorrendváltozás, mely az éves teljesített munkaidőalap országok közötti különbségével magyarázható. Az egy órára jutó munkaerőköltség Dániában volt a második legmagasabb, de a havi munkaerőköltség szerinti ország-sorrendben csak a kilencedik helyen áll, mivel egy dán alkalmazott átlagosan teljesített havi munkaóráinak száma 111, ami jelentősen elmarad az Európai Uniós átlagtól (142 munkaóra/hó). Ezzel ellentétben, az Egyesült Királyság, ahol az átlagosnál 18 órával többet dolgoznak a munkavállalók havonta, az órás munkaerőköltségek tekintetében kevésbé előkelő helyezést (hatodik) foglal el az országok közötti sorrendben, mint a havi munkaerőköltségek szerint.

A jelölt országok közötti sorrendben Szlovákia egy helyezéssel előbbre került, így maga mögé utasította Észtországot.

Az egy alkalmazott által havonta ledolgozott órák száma a jelölt országokban 8-10 órával is magasabb, mint az uniós tagállamokban, ennek köszönhető az, hogy az órás munkaerőköltségek között valamivel kisebb a különbség az uniós országok és jelölt országok között. Az Unióban Franciaországban, Németországban, Finnországban dolgoznak az átlagosnál kevesebbet. Az alacsonyabb munkaerőköltségű országok közül Írországban, Görögországban, és Portugáliában magasabb a havi munkaidőalap, mint az uniós átlag.

Kapcsolódó, letölthető táblázatok