Komoly változások történtek a honi kereskedelempolitikai, vagy szélesebb értelemben külgazdasági érdekérvényesítésünk lehetőségeiben az európai uniós tagsággal. E megállapítását toldotta meg a Miniszterelnöki Hivatal EU-s háttérbeszélgetésének minapi előadója, Várkonyi László, a Külügyminisztériumból Gazdasági és Közlekedési Minisztériumba exportált külgazdasági részleg osztályvezetője, meghatározása szerint "bármilyen politikát úgy jellemezhetünk, hogy ez valamilyen cél-, eszköz- és intézményrendszer, amivel az állam beavatkozik egy adott terület folyamataiba, kereskedelempolitika esetében értelemszerűen a kereskedelmi folyamatokba". Ezen az alapon az EU-csatlakozás Magyarország számára a kereskedelmi, külkereskedelmi, külgazdasági célok terén látszólag semmiféle változást nem eredményezett, azaz változatlanul igaz a magyar export erősítésének elősegítése, a külföldi működőtőke vonzásának támogatása, a hazai tőkekivitel lehetőségeinek feltárása és a hazai piac indokolt védelme.

A komoly változás az eszköz- és az intézményrendszerben jelent meg. Az eszközrendszernél egyértelmű a helyzet. A korábban alkalmazott magyar kereskedelmi szabályozások helyébe a közös uniós szabályrendszer lépett. A kereskedelempolitika egyike az Európai Unió legrégebbi és legkifejlettebb közös politikáinak. Az itt kialakított szabályozások jellegzetesen közvetlenül hatályosulnak az egyes tagországokban. Tehát uniós szintű rendeletek határozzák meg az eljárási módszereket, a kereskedelempolitikai eszközök alkalmazását. Az intézményrendszer tekintetében a legtöbb esetben nem a hazai kormányzat hoz meg döntéseket, hanem Brüsszel: tanácsi rendeletekben ölt testet a "közös akarat".

Várkonyi László szerint az csak látszólag igaz, hogy ha a közösségi politika uralja a kereskedelempolitikát, akkor Magyarország tulajdonképpen nyugodtan hátradőlhet és azt mondhatja, hogy majd az uniós döntéshozatali mechanizmusok eredménye ami lesz, az jó lesz nekünk. Hiszen a többi tagország, illetve a bizottság az uniós érdekeket valószínűleg megfelelően figyelembe tudja venni. Ez akár némi létszám-megtakarítást is eredményezhetett volna a korábban kereskedelempolitikával foglalkozó emberek átprofilírozásával. Magyarország, mint külgazdasági kapcsolatokra meglehetősen ráutalt és ezektől függő, viszonylag kisméretű ország, mindig is aktív kereskedelempolitikát folytatott, amíg erre önállóan lehetősége nyílt. Úgy érezzük - fogalmazott a minisztériumi osztályvezető -, hogy ennek a feltételei az uniós tagság körülményei között is adottak. Kétségtelen, hogy az érdekérvényesítés bonyolult, kétlépcsős folyamat. De ha sikerül ezen a két lépcsőn "átbukdácsolni", akkor ez lényegesen hatékonyabb is lehet, mint korábban, önálló országként. Magyarország akkor veti latba teljes meggyőző képességét és a magyar képviselők akkor a legaktívabbak, hogyha valóban érdemi magyar érdekeket érintő kérdésekről van szó. Várkonyi László ezen azt érti, hogy nem kívánjuk a hangunkat hallatni csak azért, hogy az ülés után jelentésekben beszámolhassunk arról, hogy négyszer kértünk szót. Viszont amikor valamilyen érdemi pozíciónk van, akkor megpróbáljuk meggyőzni partnereinket arról, hogy célszerű ezzel foglalkozni. Az eddigi 6-8 hónap tanulsága az, hogy ezt mind a többi EU-tagország, mind pedig az Európai Bizottság meglehetősen jó néven veszi és értékeli. Azért is érdemes az EU kereskedelempolitikai fórumaink aktívnak lenni, mert a külgazdasági kapcsolatok befolyásolása csak részben a szabályozók kérdése - például, hogy mekkorák a vámok, vannak-e különböző korlátozások bizonyos országokra, milyen preferenciákat nyújtunk -, hanem igen jelentős ennek a gazdaságdiplomáciai feladattartalma. Ahhoz, hogy Magyarország uniós tagként egy kiérlelt gazdaságdiplomáciai tevékenységet folytasson, lényegesen nagyobb odafigyelésre és lényegesen több ismeretre van szükség.

Az EU-tagság több változást tett szükségessé a többi között az államigazgatási munkában is. Az első ezek közül, hogy nem elég most már csak a saját érdekeinket ismerni, vagy az adott külföldi partner ország érdekeit. Tehát például egy magyar-indiai kapcsolatban tudni azt, hogy Magyarországnak milyen exportérdekei vannak, hogy Indiának milyen szállítási érdekei vannak, mik a befektetési kapcsolataink, hanem azt is tudnunk kell, hogy mi az a közösségi politika, közösségi kereskedelempolitika, ami Indiával szemben alkalmazott. Mi az, amit a többi uniós tagország képvisel ebben az ügyben, és melyek azok a közösségi szabályok, vagy közösségi politikák, amelyek erre a kapcsolatrendszerre irányadók. És Magyarország, ha állást foglal bármely kétoldalú kapcsolatban, gazdaságdiplomáciai munkában, akkor bizony tudnia és alkalmaznia kell azokat a közösségi szintű politikákat, amelyeket megfogalmaztak. Ettől eltérni illetlenség, ráadásul nem is vezet célra. Így tehát a külgazdasági munkában most már a saját érdekeink ismerete mellet bizony sokkal szélesebb körben kell tudnunk, hogy Európának milyen érdekrendszere fűződik az adott országhoz. A másik változás, hogy javaslatainkhoz támogatók kellenek. Eddig ez egy belső egyeztetésen eldőlt. A magyar államigazgatás csatornáiból kialakult egy kereskedelempolitikai pozíció, és ezt megpróbáltuk a lehető legjobban képviselni. Ez most már kevés. Ahhoz, hogy közösségi álláspontként jelenhessen meg egy magyar pozíció, az kell, hogy az Európai Bizottság és a tagországokat, legalább is ezek többségét magunk mellé tudjuk állítani.

A magyar kereskedelempolitika önállósága korábban bizonyos mértékig szelektív volt, azokra a kérdésekre koncentráltunk, amelyek érdemi módon érintettek magyar érdekeket. Most már ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak - kommentálja Várkonyi László, aki egy svéd példát is felhozott az újszerű helyzetet illusztrálandó.  Sdédország 1995-ben, amikor csatlakozott, az államigazgatásában élt egy hit, hogy nincs szükség a korábbi mennyiségű külgazdasági tevékenységre, hiszen majd az unió elvégzi a teendőket. Majd rájöttek, hogy pont az ellenkezője valósult meg: Svédországnak állást kellett foglalni olyan kérdésben, amivel ők korábban soha életükben nem foglalkoztak. Most Magyarország is ezt látja a saját gyakorlatában. Például a tengeri halászat kérdéseiben is állást kell foglalnia. A tengeri halászat nem feltétlenül a magyar külgazdaság létérdeke. Mégis olyan országokkal, ország-csoportokkal való kapcsolatokról kell véleményt nyilvánítani, amilyekkel a magyar külkereskedelmi forgalom az 5 dollárt sem haladja meg. Csakhogy vannak olyan tagországok, amilyenek számára ez fontos, sőt, egyenesen létkérdés. Így aztán Magyarország számára is fontos feladat az, hogy minden kereskedelempolitikai témában megfelelő jártasságot szerezzen, ha másért nem, hát azért, mert ezeknél a kérdéseknél egy magyar állásfoglalás valamely tagország, vagy tagország-csoportnak a támogatása elősegítheti azt, hogy ezek az országok a számunkra fontos kérdésekben is hasonló módon járjanak el.