A többi között globális ifjúságkutatási felmérésekre szakosodott TUI Foundation Youth Study egyik idei felmérése meglepő végkövetkeztetéseket tartalmaz, melyek tanúsága szerint az északi féltekén 1995 és 2010 között született ún. Z-generáció tagjainak közel fele (pontosabban 43 százaléka) immár nem támogatja a fejlett világban ’45 óta domináns demokratikus modell távlati fennmaradását. Az antidemokratikus érzelmek által vezérelt fiatalok nagyjából fele (az összes válaszadó 26 százaléka) pedig kifejezetten az autoriter rezsimek propagálta világképek valamelyikéhez vonzódik (saját hazájában is hasonló jellegű érák létrejöttét preferálva). Nyilván a fenti felmérés által reprezentált fiatal nyugati korcsoportok kiábrándultsága szoros összefüggésben állhat a soraikban csaknem teljes körű nagyvárosi lakhatási válsággal, valamint a leginkább önnön korosztályukat sújtó nyomott bérszínvonallal, viszont e tényezőkre a szóban forgó felmérés konklúziói már kevéssé terjednek ki.
Fotó: Pixabay
A NATO (habár anno ’49 áprilisában a demokráciák védelmi szervezeteként alakult) mára jobban hasonul az ókori Athén által vaskézzel irányított (Kr.e 478-ban alapított) Déloszi-szövetséghez, melyben a tagsággal rendelkező 173 poliszdemokrácia sokkal inkább volt Athén félgyarmata, semmint tényleges szövetségese, habár a Perzsia és Spárta elleni „védelmi” szövetség fennállása során formálisan mindvégig annak minősült mindegyikük. Mindenesetre a szervezeti tagdíjakat egyoldalúan Athén állapította meg és hajtotta be.
A 21. századi demokráciák egyöntetű krízise a jövedelmeket szélsőségesen koncentráló globalizációs modell válságának betudhatóan immár vitán felül áll, amit az északi félteke alacsony növekedési dinamikája, fokozódó államadósság-rátája, elhúzódó és mélyülő demográfiai krízise, valamint a nyugati fiatalság – szülői és nagyszülői nemzedékekhez képesti – általános deklasszálódása egyaránt jelez.
A múlt havi NATO-csúcs gyanútlan résztvevői vélhetően nincsenek tudatában annak, hogy a fegyverkezési verseny további fokozása a külső hatalmaktól hadászatilag kevéssé fenyegetett nyugati demokráciák védelme helyett a már napjainkban is kríziskorszakát élő demokratikus rend válságának további mélyüléséhez fog vezetni az előttünk álló évtizedben. A NATO-tagállami GDP-k további 3 százalékának hadügyi célú átcsoportosítása ugyanis kizárólag a már jelenleg is láthatóan alulfinanszírozott közszolgáltatások fedezetének terhére volna elvben kivitelezhető, hiszen az elmúlt emberöltő során a nemzeti össztermékhez viszonyítva csaknem megduplázódó államadósság-ráták sora jelzi a további közadósság-növekedés vészes korlátosságát (az USA mellett) az Európai Unió csaknem minden szegletén.
Az egészségügyi és oktatási rendszerek túlterheltsége, korábbi évtizedek viszonyaihoz képesti színvonalromlása, illetve a nyugdíjak vásárlóerő-veszetése az északi félteke egészén jelen lévő akut problémahalmaz a kilencvenes évek közepe-vége óta. Az adósságszolgálati terheknek a 2008-as globális krízis óta általános és trendszerű fokozódása folyamatosan elszívta a közforrásokat a jóléti rendszerek felől a globális pénzrendszer irányába, mely vészjósló folyamatnak betudhatóan a közfinanszírozott humánreprodukciós elosztórendszerek immár nem lesznek képesek elviselni egy újabb radikális forráskivonási hullámot. A Trump-i diktátum folytán előálló, villámgyorsan meghozott minapi NATO-határozat mögött a Nyugat-Európában hagyományosan állami szervezésű közoktatási, egyetemi-, egészségügyi- és nyugdíjfinanszírozási szféra amerikai modell szerinti piacosításának kívánalma sejlik fel afféle ügyesen leplezett informális elvárásként a tagállamok felé címezve. Más módon ugyanis nem lehetséges a fegyverkezési források előteremtése. Az alapvető talány már „pusztán” abban keresendő, hogy a féltucatnyi emberöltőtől fogva a jóléti piacgazdaság viszonyaira szocializált aktív és nyugdíjas nyugat-európai korosztályok hozzájárulásukat adják-e vajon mindennapi létviszonyaik radikális romlásához, illetve képessé tehetőek-e egyáltalán az egészségügyi és oktatási kiadásaik további fokozására a messze az észak-amerikai adószint felett (túl)adóztatott középosztályi háztartások az öreg kontinens egészén.
Göring anno a harmincas évek középső harmadában fogalmazta meg a soron következő világháborúra akkortájt már aktívan készülő német rezsim torz világképét velősen tömörítő jelszavát, amely így szólt: „Vaj helyett ágyút”! E mottó a jóléti igények háttérbe szorítását vetítette előre a fegyverkezési költségek ugrásszerű fokozódása okán, hiszen a weimari korszakban végletesen eladósított Németország már azon időszakban se finanszírozhatta háborús költségvetését a globális pénzpiacok felől.
A területi alapú támogatások hagyományos rendszerének uniós léptékű gyökeres átalakítása szintén az új keletű európai fegyverkezési igényekből fakad, habár hivatalosan nem ezzel indokolja a „reform” szükségességét az Európai Bizottság. Az egészséges és ellenőrzött forrású, valamint tradicionális családi gazdasági, önkéntes szövetkezeti szektorból származó élelmiszerbázis előállítóinak tudatos alulfinanszírozása, utóbb nyílt felszámolása gyorsan teret nyit majd a GMO-technológiákra alapozott globális grandfarmok előtt a Közös Piac területén, valamint egyúttal gigantikus forrás-felszabadítást is eredményez egyidejűleg a soron következő hétéves uniós büdzsén belül, mely fegyverkezési mozgástér hatalmas mérvű (jelenleg Ukrajnába deponálható) fegyverkészleteket eredményez pillanatokon belül.
A látványosan élénkülő (amerikai irányú) nyugat-európai fegyverimport a fentieken túlmenően tovább fokozza az amerikai hadiipari komplexum profitrátáját, ami az USA védelemipari vertikumának befolyásrádiuszát hatványozottan növeli az amerikai és a globális hatalmi konglomerátumon belül (kampány-donorként, lobbistaként és agytröszt-finanszírozóként egyaránt). Nem kell jósnak lennünk ahhoz, hogy képessé váljunk megállapítani: a szabályozórendszerek átalakítása egyre inkább a hadiipari szféra igényei szerint fog zajlani a NATO-tagállamok mindegyikében. Ennek folytán – az állandósuló költségvetési restrikció okán eleve mérséklődő – közberuházási ráta forrásait csaknem monopolizáló amerikai hadivertikum emberöltőre szólóan torzítani fogja az északi félteke egészének gazdaságszerkezetét a kutatási, innovációs, fejlesztési források állandó elszívó-képessége folytán.
E sarkalatos modellváltásnak betudhatóan a formálisan továbbra is demokratikus paravánok mentén működő, túladóztatottsága ellenére krónikusan alulfinanszírozott közszolgáltatásaival fémjelzett „demokratikus” államcsoport a jövőben kettős jövedelemvesztésnek lesz kitéve az intézményrendszere mélyszerkezeteibe ágyazott (azaz „mélyállami”) jövedelemcsatorna-kettős révén. Egyrészt a globális bankrendszer irányából az állami adósságszolgálat révén, másrészt a szintén globalizált tulajdonosi hátterű (formálisan amerikai központú) hadigazdaság felől a hadiipari közmegrendelések útján a NATO-tömb egésze egy forráshiányos állapotban tartott pályára szorítva lesz kénytelen működni, melynek keretében nem állnak majd rendelkezésre a lakhatási, népegészségügyi, közoktatási, élelmezési vonatkozású és nyugdíjcélú közpolitikai programok eddigi (nem mellesleg már jó ideje felettébb korlátos) államháztartási forrásalapjai a valamikori mintademokráciákban.
A globális hatalmi struktúra napjainkra a 20. század harmadik évtizedének történéseihez kísértetiesen hasonlatosan megteremtette azon – a világmédia révén messze túldimenzionált – ellenségképet, melyre hivatkozva a nyugati társadalmak előtt ideig-óráig legitimálhatóvá válik a fegyverkezési dinamika ugrásszerű fokozása és a közszolgáltatási szint ahhoz kapcsolódó romlása. A NATO-generálta fegyverkezési versenyben önmagát kizsigerelő Oroszország (éppúgy, miként egykor a Hruscsov bukása utáni Szovjetunió) napjainkban legfeljebb önmaga védelmére volna képes az államszocialista rendszerből örökül kapott atomarzenáljának betudhatóan, azonban hadseregének felettébb viszonylagos ukrajnai teljesítménye alapvetően kérdőjelezi meg bármiféle terjeszkedési stratégia kivitelezési képességét az agyaglábon álló óriás esetében. Kína pedig olyképp függ a globális külkereskedelmi láncolatoktól kivitele és behozatala vonatkozásában egyaránt, hogy napok alatt kártyavárszerűen omlana össze nemzetgazdasága egy világháború miatti NATO-embargó nyugati meghirdetése esetén. Kína legfeljebb gazdaságilag expanzív, Oroszország pedig leginkább szakszolgálatai révén tekinthető annak. A Nyugattal való direkt háborúskodás kiprovokálása nem érdeke távlatilag egyik feltörekvő atomhatalomnak se (bármit is állítson minderről a globális média).
Fontos leszögeznünk: az északi féltekén ’45 óta hegemón demokratikus rendet a nyugati hatalmak újrafegyverkezése miatt állandósuló restrikciós konszenzus veszélyezteti leginkább. A nyugati fiatalság csaknem felének szembefordulása a számukra deklasszálódást eredményező regnáló társadalmi és politikai modellel, az autoriter formációk körükben egyre látványosabb térnyerése primer jelleggel veszélyezteti a szabad világ megszokott létviszonyait a NATO-tagállamok sorában (a saját modernizációs defektusaik megoldásával küszködő autokráciáktól függetlenül). Az oroszországi irányból dotált pólusképző radikális jobboldal (mindenekelőtt a francia Nemzeti Gyűlés, az osztrák és holland Szabadság Párt, valamint a német AfD) restrikcióval szembeni, fegyverkezéselutasító, békepárti propagandája tovább fogja fokozni a rendszerellenes irányzat népszerűségét Nyugat-Európa szerte, ami a választások során a mérsékelt politikai alakulatok marginalizációját eredményezheti. Az orosz befolyás pártstruktúrán keresztüli erősödése, valamint az amerikai fegyveripari lobbi NATO-n keresztüli fegyverzetbeszállítói dominanciája egyidejűleg kezdi majd ki az EU maradék autonómia-potenciálját. A szociális piacgazdaságra szocializált nyugat-európai társadalmak jóléti elvárásai idővel több EU-tagállam semlegességéhez vezethetnek a globális újrafegyverkezési verseny terheinek társadalmi elvetése okán.
A száz évvel korábbiakhoz kísértetiesen hasonlatosan szemünk láttára valósul meg a valaha periférikus feltörekvő hatalmaktól és a transzatlanti roncstársadalom dominálta belső gyarmati lokációk elégedetlenségétől egyaránt tartó nyugati nagytőke militarizálódása, valamint a formálisan demokratikus politikai rendszer mindebből fakadó fél-autoriter fordulata, illetve az elmúlt fél évszázadban expanzív jogkiterjesztési megatrend visszájára fordulása a NATO-tömbön belül. Az állami megrendelések formájában a NATO-n belül főként az amerikai hadiipari komplexumhoz csatornázódó gigantikus közforrás-tömeg e vertikum befolyás-hatványozódása révén az északi féltekén a ’45 óta virulens demokratikus politikai rendszer fasisztoid irányú deformálódását vonja maga után, mely trend keretében a monopolisztikus vagy oligopolisztikus jellegű amerikai hadiipar-konglomerátummal összefonódó NATO-főtiszti kar a korábbi latin-amerikai junták mintájára dominálhatja a felszínen továbbra is többpártinak (legalábbis két pártinak) maszkírozott politikai felépítményrendszer egészét. A politikai váltógazdaság érvényesülése sokfelé viszonylagossá válik, vagy egyenesen ellehetetlenül (leginkább a hagyományosan két párti, vagy kvázi két párti angolszász világban).
Egyúttal e nagytőkevezérelt militarista televény a közéleti szférán belül marginalizálja a szakszervezeteket, a tömegpártokat, az autonóm sajtót, a rendszerkritikai kulturális-tudományos szegmentumot, valamint a civil szférát. A korszakos német-római császári hadvezérként halhatatlanná váló itáliai Montecuccoli máig közismert mondása szerint „a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. Nos, a minap meghirdetett a 2028-2035 közötti időszakra szóló uniós büdzsé-tervezetből is kitűnik, hogy az újrafegyverkezési verseny finanszírozásához elengedhetetlenül szükséges erőforrástömeg kizárólag a társadalmi többséget szolgáló jóléti rendszerek irányából teremthető elő.
Mindannyiunk sorsa tekintetében döntőnek fog bizonyulni, hogy az öreg kontinensen rendelkezésre áll-e még legalább egyetlen magas szervezettségi fokú, megfelelő kollektív intelligenciaszinttel bíró, magas mozgósítási potenciállal rendelkező társadalmi ellenerő (akár az éppen kisemmizés előtt álló gazdálkodói csoportok egymással kooperáló ágazati és nemzeti agrárszervezetei részéről), amely képessé válhat alulról szervezetten kellő eréllyel ellenszegülni a transzatlanti nagypolitika szintjén fővonalai tekintetében már eldőlni látszó nagytőkevezérelt stratégiának. A NATO-tagállamok elitjeit minap egyként alávető nagytőkés militarista stratégia elleni – kilátástalannak ígérkező – utóvédharcot talán megvívni hajlandó eme bátor kevesek lehetnének az egykor a második világégés romhalmazain felépült (a fél világ részéről máig irigyelt) európai szociális modell maradékainak utolsó élő védőbástyái. Eredményességük húsba vágónak ígérkezik.
