Míg a zeneiparban és az irodalmi művek kiadásában a gazdaság globalizálódása a kulturális sokszínűség fellendülését eredményezi, addig a filmgyártás nemzetközi piaca egy-két nagyobb termelő közt oszlik meg. A Forbes magazin szerint a kultúrára épülő különböző iparágak mögött azért találunk eltérő üzleti modelleket, mert a filmek előállítási költsége nagyságrendekkel meghaladja a CD-két vagy nyomtatott publikációkét. "Mivel a filmgyártás óriási befektetésekkel jár, sokkal kevesebb film jelenik meg, mint könyv, CD vagy festmény. Ilyen feltételek egyértelműen a nagy befektetőknek kedveznek a kisebb piacok rovására. A film tehát tipikusan nem az a terület, ahol sok lehetőség nyílna a kultúrák párbeszédére" - írja a lap.
A hollywoodi filmek magas előállítási költségeit a médiakampányok további, a film gyártását gyakran meghaladó befektetései egészítik ki. Egy 1990-es évek elején született becslés szerint egy átlagos amerikai film költségvetése 11 millió dollár, az igazi szuperprodukciók pedig (szemben a független alkotásokkal) 34 milliós büdzsével gazdálkodnak. Ezzel szemben egy átlagos európai film mögött mindössze 3 milliós befektetés áll. Egy átlagos tengerentúli film belföldi és nemzetközi reklámköltségei elérhetik a 30 millió dollárt is, ezzel szemben az európai filmek elsősorban a helyi közönségeket célozzák, jóval kisebb ráfordítással.
Az két kontinens filmiparának eltérései részben abból fakadnak, hogy Amerikában hamarabb terjedt el a televízió, mint Európában, és az újvilág filmszakmája gyorsabban és aktívabban reagált az új médium kihívásaira. Az Újvilágban ebben az időben, 1950-es évek elején kezdődött el az igazán nagy mozifilm-beruházások korszaka, melyekben a marketing és a speciális effektek kiemelt hangsúlyt kaptak. Az 1970-es évekre ezek a nagy költségvetésű mozifilmek már jobban számíthattak a tömegek érdeklődésére, mint a televíziós produkciók. A korszakot többek közt olyan alkotások fémjelzik, mint a Cápa (Steven Spielberg, 1975) és a Csillagok háborúja (George Lucas, 1977).
A mozik európai háttérbe szorulását egy demográfiai tényező is erősen befolyásolta, méghozzá duplán. A legtöbb országban a 35 év alatti korosztály az, amely rendszeresen látogatja a filmszínházakat. Európa lakossága pedig nem csak hogy idősebb, mint Amerikáé, hanem az európai, művészibb értékeket képviselő filmek inkább ezt a felnőtt korosztályt vonzzák. Így az Egyesült Államok volt az ideálisabb környezet arra, hogy megjelenjenek a multiplex mozik, melyek a fiatalok egyik központi szórakozóhelyeként is működtek.
Míg a hollywoodi paradigmát követő filmek sikeresek a globális piacokon, addig az európaiak kisebb, de stabil bevételi forrásokkal rendelkeznek, elsősorban állami támogatások és televíziós vetítési jogdíjak formájában. A francia kormány maguknak a filmszínházaknak a építését és fenntartását is finanszírozza, ezzel indirekt módon támogatva a hagyományos filmkészítést. Piaci elemzések szerint a kontinentális filmek költségvetésének 70%-át állami támogatások teszik ki.
Az európai és tengerentúli filmes hagyományok különbségei kifejeződnek a két világrész filmszakmához kötődő oktatásában is. Az amerikai filmes iskolák sok tekintetben olyanok, mintha vállalkozó-képző intézmények lennének. Az európaiakat viszont erősebben jellemzi a humántudományos megközelítés, kiemelt szerephez juttatva a kritikai elméleteket. Az ebben a közegben megállapodó rendezők tábora viszont egyre öregszik: egy 1995-ös felmérés becslése szerint a francia filmrendezők 85%-a az 50 év fölötti korosztályhoz tartozik, a fiatalabbak pedig úgy tűnik Hollywood felé veszik az irányt.
A hong kongi filmipar az 1990-es években élte igazi fénykorát, amikor évente több filmet termelt, mint bármelyik nyugati ország és exportban csak az USA előzte meg. Az 1970-80-as években már az amerikai filmek jelenléte 30%-ra szorult vissza a hong kongi piacon. Eleinte a távol-keleti szigetország filmtermésének nagy része elsősorban a küzdősportokra koncentrált, majd megjelentek a hagyományosabb populáris műfajok önálló darabjai is, mint a bűnügyi filmek, szerelmi történetek, komédiák. Ezek közül a legkiemelkedőbbeknek, mint John Woo rendezte The Killer (A gyilkos, 1989) és Hardboiled (Keményre főzve, 1992) egyúttal a magas művészet is filmtörténeti jelentőséget tulajdonít.
A Forbes nyomán
