Egyre többet hallunk a fiatal generáció ébredéséről és társadalomgyógyító hatásairól, de közel sem korlátozódik ez a jelenség a fiatalokra. Kialakulóban van egy mozgalom, amely a felelősségeink felismerését és a bolygó élehetőségének biztosításához szükséges empátiát, sőt tovább megyünk, az együttéléshez szükséges szeretetet tűzte ki célul. Egyre többen érzik magukhoz közelinek azokat az értékeket és viselkedésformákat, amelyek egy jobb világ felé mutatnak. Ugyanakkor a világ egyenlőtlenségtől és igazságtalanságtól hangos, szegénység és nélkülözés, erőszak és háború jellemzi mindennapjainkat, amelyek mellett csekély figyelem jut a környezet folyamatos rombolására. Mi romlott el, miért nem jutunk el oda, ahova menni szeretnénk?
Az állami szektor fekete báránya: a szuverén nemzetállam
Nem általában a nemzetállamról beszélünk, amely talán megreformálható intézmény, ám radikálisan sosem változik. Egy különleges fajta nemzetállamról van most szó, arról, amely önmagát nem csak szuverénnek állítja be, de pont úgy is viselkedik.
Mi a baj a szuverenitással? A nemzetállamok szuverenitásának alapgondolatát, a nemzeti függetlenséggel együtt a történelem egyik legnagyobb eredményeként üdvözlik. A szuverenitás alapgondolata azonban a függetlenséghez hasonlóan elavult. Szuverénnek lenni azt jelenti, hogy a külső elemektől való beavatkozástól teljesen mentes a rendszer: a szuverén állam szabad és független, senki nem szólhat bele a belső ügyekbe és döntésekbe. Sajnos ez az elmélet kevéssé realisztikus. Egy egymástól függő elemekből álló rendszeren belül nem létezhet valódi függetlenség. Ergo nem létezhet valódi szuverenitás sem. Minden, a nemzetállamok függetlenségét elérni kívánó törekvés egyben elvágja a más nemzetállamokkal, valamint a rendszerben alatta és felette álló elemekkel való összeköttetést. A rendszer más elemeihez fűződő kötelékek elszakítása vonzó lehetőségnek tűnik, mintha a külső beavatkozásoktól és befolyásoló tényezőktől szabadulnánk meg. A gyakorlatban azonban ez egy fájdalmas műtéti beavatkozás, ennek következményeit tapasztalják most a britek az EU-tól való elszakadásuk (Brexit) kapcsán.
A szuverén entitás nem kötelezően, de vállalhatja a más államot vagy a rendszer más szereplőjét érintő felelősséget. Szabadon koncentrálhat saját érdekeire, ahogy Trump is javasolja elhíresült „Amerika az első” mondásában, amelyben van némi áthallás a régi náci „Deutschland Ueber Alles” (Németország mindenek felett) szlogenre. Az utóbbi mondás a II. Világháború kirobbanásához vezetett. Hogy a modernkori változata hova fog vezetni, ha jobboldali nacionalista kormányok használják nem csak Amerikában, de Európában, Ázsiában és máshol is, az csak ezután fog kiderülni. Hogyan tudott a nacionalizmus és a függetlenség a szuverenitás zászlója alatt nemes célból negatív törekvéssé fajulni? A szuverenitás és a függetlenség eszméje átfordult énközpontúságba és izolációba. De mi történt? A technológia történt. Az információtechnológia, a kommunikációs technológia és a szállítmányozási technológia a kortárs társadalom korlátainak építőelemei. Ezeknek a technológiáknak köszönhetően az egymástól távoli emberek és államok közötti kapcsolat egyre szorosabbra fűződik. Összenyomták a világot, kikövezve egy világméretű faluhoz vezető utat. Érthető folyamat, hiszen jól tudjuk: „a szerkezet a funkcióhoz alakul”. A kommunikáció fejlődése, az információ, a javak és az emberek áramlása most már korábban elkülönülten létező csoportokat és államokat is összeköt, amely előbb-utóbb strukturális összefonódáshoz is vezet. Az Európai Unió is az Európai Szén- és Acélközösséggel kezdődött, egy eredetileg csupán ezen áruk szabad mozgását megcélzó strukturális együttműködéssel. A javak áramlása aztán egyre szorosabbra fűzte és intézményesítette a kapcsolatot, előbb Föderációvá, majd Unióvá alakítva a rendszert. A tagok szuverenitása illúzióvá vált, egy törekvéssé az izoláció felé vezető úton.
A magánszektor fekete báránya: a tulajdonosnak szentelt vállalat
A szuverén nemzetállamnak van egy megfelelője a magánszektorban, a kereskedelmi alapokon nyugvó és működő, hagyományos üzleti vállalkozás. Fontos hangsúlyozni, nem a magánvállalat, mint egység, ennek igenis van szerepe a jövőt illetően. Azokról a vállalatokról van szó, amelyek kizárólag a tulajdonosok meggazdagodásának célfüggvényében gondolkodnak, amelyek az 1970-eben Paul Samuelson által megfogalmazott alapelv szerint működnek: az üzletnek nincs más dolga és felelőssége, mint a pénzszerzés a tulajdonosok számára.
A magánvállalat történelmi jelenség, növekedésük helyiből országossá, regionálisból a fél világot átívelővé, majd globálissá válásuk is ugyanilyen történelmi folyamat és valószínűleg visszafordíthatatlan tény. De a vállalat értékei, céljai és filozófiája nincs kőbe vésve. A magáncégeknek nem kell kötelező jelleggel fekete báránynak lenniük, legalábbis nem indokoltabb, mint a nemzetállamok esetében. De a nyájhoz való visszatéréshez újra kell gondolniuk a céljaikat és törekvéseiket, módosítani az új célok elérésére kialakított stratégiát.
A tulajdonosi stratégia mögött megbújó elmélet lényege, hogy ez a megközelítés jót tesz a cégnek és nem árt más cégeknek és a társadalomnak – legalábbis nem olyan szinten, amely a pénzszerzéssel összeférhetetlen volna és megzavarná a tulajdonosok nyugalmát. Lord Keynes elméletét általában a láthatatlan kézzel azonosítják, amely a javakat osztja fel, Kennedy-t leginkább a „dagály minden hajót felemel” gondolatáról ismerik. Ennek ellenére a bevételek és életszínvonal egyenlőtlenségei még nemzeti szinten sem csökkentek, nemhogy világszinten. A gazdagok és szegények közötti szakadék egyre nő, a szegények pedig egyre mélyebbre süllyednek a nélkülözés ördögi spiráljában. A nélkülözés pedig a piaci versenyképességet is jelentősen csökkenti. A láthatatlan kéz időközben egy hatalmas láthatatlan lábbá alakult, ami a szegényeket és erőtleneket rugdossa. És az érkező dagály? Még ha van is egyáltalán dagály, az sem emeli már fel a hajókat, mert a hajók tönkrementek és szép lassan elsüllyednek a tenger aljára.
A tulajdonosi érdekeket szem előtt tartó vállalkozás olyan piacon versenyez, ahol a versenytársakra nem kell tekintettel lenni. Hogy mi van a versenytársakkal, az ugyanis nem a menedzsment dolga. A cél a pénzszerzés, vagyis versenyezni és nyerni kell. Ez a hozzáállás egy kialakulóban lévő globális faluban a szuverenitását követelő nemzetállam „az én országom az első” stratégiájához hasonlítható. A jólétet veszélyeztető önző és nárcisztikus viselkedés a fenntarthatóság küszöbén egyensúlyozó globális rendszerben.
A társadalom és a kulturális közeg fekete báránya: a fundamentalista szekta
Azok a csoportok, közösségek és szervezetek, amelyek abban hisznek, hogy a világon csakis egy igazság van, mégpedig az övék, és csak egyetlen igaz célt látnak, a sajátjukat, nevezzük őket fundamentalista szektáknak, funkcionálisan azonos szerepet töltenek be, mint a szuverenitásukat kiharcoló nemzetállamok az állami szférában és a tulajdonosi érdekekre koncentráló vállalatok a magánszférában. Ahogy az állami és magánszféra két fekete báránya, a fundamentalista csoportok is magukat helyezik előtérbe azzal az adalékkal bővítve az elvet, hogy nekik nemhogy joguk, de szent kötelességük ezt tenni. Versengenek más hasonló csoportosulásokkal és szervezetekkel és – a vállalatoktól eltérően, bár néhány nemzetállammal közösséget vállalva ebben – aktívan küzdenek a versenytársaikkal.
A fundamentalista szekták úgy látják, hogy más közösségek, más hitek követői letértek a helyes útról és meg kell őket téríteni, ha kell, akkor akár erőszakkal is. Ez a muszlimok dzsihádjának az alapelve, amelynek léteznek kevésbé erőszakos megfelelői más fundamentalista kultúrkörökben. Azok, akik az eretnekek elleni szent harcot folytatják, hősök és mártírrá lesznek. Semmiképpen sem terroristák.
A fundamentalisták az emberi közösségeket egymással szemben álló hithű illetve bűnös lelkek csoportjaivá degradálják. Az utóbbiak azért különösen érdekesek, mivel aktívan nem állnak ellen és nem ártanak a hithűeknek.
A nagy világméretű család teljességét a feketebárányok bontják meg, csakúgy ahogy a szuverenitás központú nemzetállamok az állami és a profitorientált vállalatok a magánszektor egységét zavarják meg.
Miért ezek a bárányok okozzák a problémát?
Kortárs világunk bővelkedik még fekete bárányokban, a legveszélyesebbek a fegyver- és hadipar, együtt a drog- és maffialobbival. A fentiekben részletezett három példa mutatja a legtisztábban és legérthetőbben, hogyan állják el a fejlődés útját az ilyen bárányok. A humanista és etikai megfontolásoktól függetlenül, még az életet és testi épséget is veszélyeztető, globális gyilkolásra felfegyverzett erőszak sújtotta világunkban is nyilvánvaló, hogy a fekete bárányok gátló hatása mennyire hasonlít a komplex rendszerek fizikájára és termodinamikájára.
Ma, talán jobban mint valaha, az emberi világ egy egységes termodinamikai rendszerré alakult. A rendszert irányító fizikai folyamatok pedig nem csak a jólétre, de a populációnk túlélésére is hatással vannak.
Rövid de hasznos kitérő a nem egyensúlyi rendszerek termodinamikájáról
Az összetett rendszerek elmélete kimondja, hogy a komplex dinamikai rendszer soha nem a nagy entrópiát jelentő inert „halott” állapot felé igyekszik, hanem egy, a termikus és kémiai egyensúlytól távoli, fizikailag valószerűtlen állapot fenntartására törekszik. Ez az állapot feltétlenül szükséges a rendszerben kialakuló irreverzibilis reakciók katalizálásához. Ha ezek a reakciók nem zajlanak folyamatosan, a rendszer az egyensúly felé tart. Ugyanakkor a rendszer csak akkor tudja ezt az állapotot fenntartani, ha minden eleme egységben működik. A feladatuk, hogy a kapcsolódó, szükséges esetben pedig frissített információk alapján újratermeljék a rendszer által végzett munka során felhasznált energiát és anyagot, új energiával és felhasználható anyagokkal látva el a rendszert. A Földön, de bárhol máshol sem képes egy összetett rendszer fennmaradni, ha nem irányítja a saját folyamatait és elemeit azzal az egyértelmű céllal, hogy a működő állapotot fenntartsa. Ez fizikailag elkerülhetetlen, nincs kivétel vagy kerülőút. Ha valamelyik rendszerelem nem igazodik az egyensúlytól távoli állapotot fenntartó rendszer többi eleméhez, az súlyos rendszerhibát okoz. A biológiai rendszerekben hibát, vagyis betegséget jelez sejt, szerv vagy szervrendszeri szinten. Egy nem biológiai, információfeldolgozó rendszerben működésbeli zavart okoz, a rendszeren keresztüláramló információban bekövetkező hibát jelez.
Az önfenntartó rendszerek elemeinek folyamatos és hatékony együttműködésre van szüksége a többi rendszerelemmel. Érzékenyen kell reagálniuk és korrigálniuk kell bármilyen eltérést. (Nagyon szemléletes példája ennek a cirkuszi akrobatákból épült emberi piramis. Ezekben az egymás nyakába álló akrobatákból álló rendszerekben minden egyénnek érzékenyen kell figyelnie a többi ember legapróbb mozdulatát is, és azonnal kompenzálnia kell az egyensúlyi állapottól való bármilyen eltérést. Máskülönben a piramis összedőlne.) A rendszer koherenciáját az egyes elemek közötti érzékeny finomhangolás képezi. Az életképes rendszerek duplán koherensek, egyrészt a részeik közötti kölcsönhatások tekintetében, másrészt a környezetükben lévő más rendszerekkel lezajló reakciókat illetően. Ideális esetben ún „szuperkoherencia” áll elő. Ez minden összetett rendszerre érvényes, függetlenül elemeik természetétől.
A bioszféra emberi összetevői, a naprendszer összetett biológiai és szociokulturális elemeinek összessége nem eléggé koherens. Valójában ez egy végzetes inkoherencia felé tolja el a rendszert. A fő bűnösök pedig ebben a folyamatban a rendszer fekete bárányai. Azzal, hogy mindig magukat helyezik előtérbe tekintet nélkül a többiekre, inkoherenciát okoznak a rendszerben, ahelyett, hogy kiegyensúlyoznák az eltéréseket. A szuverén nemzetállam a saját országán belül koherenciát teremt („közrend”), a kizárólag a tulajdonos profitigényét szem előtt tartó vállalat a saját iparágában vagy gazdasági környezetében koherenciát generál (hatékony profitszerzési stratégia), a fundamentalista szekták saját országukon vagy vallásukon belül szintén koherenciát generálnak (szolidaritás a hithű társak irányába). Mindeközben határaikon kívül is növelik a szegénységet, gerjesztik a frusztrációt és az erőszakot. A gazdag és hatalommal bíró államok és vállalatok természetesen ellensúlyt tudnak képezni, akár „soft” módszerekkel (pl. pénz és információ irányított áramoltatásával), köztes technológiák alkalmazásával (olcsó energia vagy fejlett kémiai módszerek) vagy olyan „hard” módszerekkel, mint a szervezett háború, amelyben tömegpusztító fegyvereket alkalmaznak. De ezeknek a javító célú eszközöknek korlátozott a hatékonysága. Összességében többe kerülnek, mint amennyi a rendelkezésükre áll, vagy olyan mellékhatásaik vannak, amelyek több negatív hatást eredményeznek, mint amennyi pozitív eredményt generálnak – több szennyezés, nagyobb a füstje mint a lángja (amely képletes lángot tekinthetjük a felmelegedő atmoszféránk szinonimájának). A világunkban lévő inkoherencia fő forrásai a fekete bárányok. Széttördelik a rendszert, a helyi célok előtérbe helyezésével csökkentik az egység koherenciáját. Ennek következményeit a növekvő stresszben, nyugtalanságban, erőszakban, szegénységben és a környezeti pusztulásban is felfedezhetjük.
Az inkoherencia előbb-utóbb utoléri a fekete bárányokat is, ha nem is az energiaközpontjukban, legalább a perifériájukat érinteni fogja. Nincs fenntartható helyettesítője a valódi koherenciának, vagyis a verseny helyett együttműködés, a sekélyes, önző csőlátás helyett rendszerszintű célok kellenek.
++++++++++++++
Az út egy jobb világhoz még mindig járható, az akarat és a motiváció adja a lendületet, hogy rálépjünk erre az útra. De az utat befolyásos szervezetek állják el, akik önmagukat a többiek fölé helyezik, figyelmen kívül hagyva azok igényeit és lehetőségeit. Itt az idő, hogy néhány fekete bárányt kifehérítsünk. A tényleges váltás azonban nem lehet szelektív, az országok vezetőit, a vállalatvezetőket és a spirituális vezetőket is el kell érnie. Ugyanabban a hajóban evezünk, közös végzettel. Minél hamarabb értjük meg ezt és kezdjük el a hajót közösen irányítani, annál eredményesebb lesz minden érintett számára, beleértve a fekete bárányokat is.
- február 17.
