Liberalizációs történelem
A törvénykezési folyamat gyökerei az 1991-es koncessziós (XVI.) és az 1992. évi távközlési (LXXII.) törvényhez nyúlnak vissza. Az új jogi keretek közt az állam 1993-ban a Matávnak, 1994-ben pedig a helyi telefontársaságoknak (LTO-k) átengedte korábbi távközlési monopóliumait, koncessziós szerződések keretében. A megbízott távközlési szolgáltatók nyolc évre szóló kizárólagos piaci jogosultságot nyertek, ám a szerződésekben benne volt a meghosszabbítás lehetősége is. (Hasonló rendszer Európán belül csak Finnországban működött; jóval sikeresebben, mint nálunk. Ott ugyanis az ország fele, beleértve a fővárost, elkerült az addigi monopolszolgáltatótól, így a kisebb társaságoknak módjuk volt megerősödni.)
A 2001. június 12-én elfogadott és december 23-ától életbe lépett egységes hírközlési (XL.) törvény végleg felszámolta a koncessziós intézményeket a hazai távközlési piacon, megnyitva a kapukat az alternatív befektetők előtt.
– A liberalizáció első jelei, mint például a Matáv háromszakaszos privatizálása vagy a távközlési törvény egyes módosításai jóval 2002 előtt megjelentek – magyarázza a szakember. A távközlési törvény a nem közcélú távközlési szolgáltatásokat már 1992-ben kiemelte a koncesszióköteles szolgáltatások sorából, lehetőséget nyitva alternatív szolgáltatók piacra lépésére, az 1997-es módosítás (LXV. törvény) révén pedig a belépés engedélyhez kötöttsége bejelentési kötelezettségre enyhült. Az 1999-es módosítás (LXVI. törvény) a párhuzamos infrastruktúra kiépítésének tilalmát vezette be telefon- és kábelhálózatok közt, eszerint távközlési szolgáltatók nem építhetnek kábeltelevíziós hálózatot, kivéve harmincezer főnél kevesebb lakosú településeken.
Az egységes hírközlési törvény bevezetése helyi szinten nem járt a koncesszió azonnali eltörlésével: az LTO-k 2002. novemberig tarthatták vezető pozíciójukat.
Támadható jogszabályok, vitatott döntések
Egy, az IHM által tavaly megrendelt szakértői jelentés 139 pontban találta támadhatónak a hírközlési jogszabályokat. A problémák mögött a rendeletek EU-konformitásának hiánya (magas összekapcsolási díjak, a helyi hozzáférési deficit és az egyetemes távközlési alap kérdése stb.) és a félrevezető megfogalmazások rejlenek.
Az utóbbiak miatt is nagy figyelem irányul a szabályozó hatóságok munkájára. A hírközlési törvény alapján létrejött a Hírközlési Felügyelet részeként működő Döntőbizottság (HDB); szerepe a piaci szereplők felügyelete, az összekapcsolási díjaik jóváhagyása, a vitás ügyek kezelése. A HDB határozatai ellen bírósághoz lehet fordulni. A szolgáltatók – mind az alternatívok, mind pedig a „trónfosztott” koncessziósok – élnek is ezzel: a HDB majdnem minden döntését bíróság elé viszik.
A HDB-nek nincs sem jogalkotási, sem mérlegelési jogköre, döntéseit szigorúan behatárolják a hírközlési jogszabályok. Így a szervezet olyan szakmailag vitatott, ám jogilag megkerülhetetlen intézkedésekre kényszerült, mint például a Matáv – kiskereskedelmi árai fölött kínált – összekapcsolási árajánlatának elfogadása. Az árprés alkalmazását ugyanis a hírközlési törvény implicit módon sem akadályozza, így egyes alternatívok még mindig a liberalizáció előtt megkötött szerződéseket kénytelenek használni.
Kívánatos visszamenőlegesség
Míg a jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatók összekapcsolási díjai a hatósági árellenőrzés körébe tartoznak, kiszámítási módjukat miniszteri rendeletek és irányelvek szabják meg.
A hírközlési törvény alapján 2003. január 1-jétől életbe lépett változás, hogy már itthon is az EU-szabvány hosszú távon előremutató különbözeti költségek (LRIC)-modellje lett az egyedüli alternatíva. És bár végrehajtási rendelet vagy irányelv még csak előkészületben van e tárgyban, kívánatos volna, véli a szakember, hogy hatálya visszamenőlegesen is érvényesítve legyen.
Szemben a korábban használatos teljesen felosztott költségekkel (FDC), az LRIC összekapcsolási díj alapja nem a szolgáltatók teljes múltbeli költsége, hanem csak azok a költségelemek, amelyek az összekapcsolási szolgáltatással összefüggésben egy költséghatékonyan működő szolgáltató esetében felmerülnének. Bevezetése azonban nem elegendő ahhoz, hogy a jogszabályi háttér valóban megfeleljen az EU-elvárásoknak és a piaci igényeknek, ezért van szükség az új végrehajtási rendeletek mellett magának a kerettörvénynek a megváltoztatására is.
Megjelent a Piac és Profit üzleti magazin 2003. februári számában.
Kapcsolódó anyagok:
Elkészült az új elektronikus hírközlési törvény tervezete
