A tartósan nyereséges cégek között is jelentős azoknak a száma, amelyeknél a munkavállalók átlagkeresete nem, vagy alig haladja meg a minimálbért. A kisvállalkozások körében minden három munkavállalóból kettőnek ezt a legalacsonyabb kötelező javadalmazást fizetik, és az egyéni vállalkozók nagytöbbsége ugyancsak így jelentette be magát. Így 2004-ben annak ellenére még mindig 670 ezren vallottak be minimálbért a személyi jövedelemadójukban, hogy számuk és arányuk jelentősen csökkent. Hiszen 2003-ban még 920 ezren voltak. Vagyis az összes jövedelmet bevallók 45 százalékáról tavaly 33-ra mérséklődött az arányuk. A kedvező tendencia ellenére azonban ez az egyharmad még mindig olyan magas hányad, hogy a minimálbérekkel kapcsolatban nem hozható gazdaságpolitikai döntés az okok elemzése nélkül.
A rendszerváltás vesztesei
Melyek tehát azok a társadalmi-gazdasági folyamatok, amelyek Magyarországon az elmúlt tizenöt évben oda vezettek, hogy munkavállalók százezrei kénytelenek minimálbérért és/vagy önfoglalkoztatóként dolgozni? Illetve, a minimálbéren bejelentetteknek vajon hányad része olyan, aki valójában ennek a többszörösét kapja ugyan meg havonta, de a többit már számlára, vállalkozóként? És a helyzetet vajon orvosolhatja-e, ha a kormány - akár a munkáltatókat és munkavállalókat is képviselő érdekegyeztető fórum áldásával, akár saját hatáskörében - egyszerűen felemeli a kötelezően fizetendő legkisebb bér mértékét; illetve, ha ekhóval (egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulással) vagy szigorított munkaügyi ellenőrzésekkel hadat üzen az úgynevezett színlelt szerződéseknek?
A kilencvenes évek elején végbement rendszerváltás politikai vonatkozásait most hagyjuk!
Ha azonban tisztán gazdasági, az egyének szintjén megélhetési szempontból nézzük, akkor a mintegy 7-7,5 millió munkából, bérből és nyugdíjból élő, illetve a mintegy 2,5-3 millió vállalkozó, részvényes vesztesnek érzi magát. Miközben van egy szűk, ám egyes becslések szerint akár százezres réteg, amelyik az átalakulás nyertese. Ami persze szükségszerű velejárója is lehetne a szocializmus lebontásának és a kapitalizmus kibontakozásának. De az mégsem az, hogy távolodva időben a rendszerváltástól, az akkor kialakult vagyoni és jövedelmi különbségek nem mérséklődnek, hanem egyre nőnek. Ha úgy tetszik, egyre nagyobb a szakadék a minimálbéren - vagy még akkora jövedelemmel se rendelkezők - és a "gazdagok" között. Ez utóbbiakhoz sorolva talán már azokat, akiknek a jövedelme több mint a minimálbér hat-hétszerese.
Százezren négymillió felett
Az idén a múlt évi keresetek után ugyanis a bevallást adók 5,5 százaléka, vagyis mintegy 111 ezer fő vallott be éves szinten 4 millió forint feletti jövedelmet. Ők mintegy 860 milliárd forintot kerestek, ami az összes jövedelemtömegnek mintegy a harmada. De még inkább gazdagnak tekinthető az a magyar állampolgár, aki 2004-ben a 100-as toplista első helyére került, a közel 3,1 milliárd forint összevont éves jövedelmével.
#page#
A gazdasági szerkezetváltás - amelynek volt egy első, majd második és harmadik hulláma - számos munkahely megszüntetésével járt. Az ország egy-egy régiójában egyszerre százezrek kerültek bizonytalan helyzetbe, az országban millióan, elesve a korábban alkalmazottként kapott, talán nem túl magas, de biztos jövedelemtől. Egy részük munkanélküli lett. Hogy tartósan hányan nem voltak képesek később se munkát találni, azt azért sem lehet megmondani, mert a magyar munkanélküliségi adatok gyanúsan alábecsültek. Illetve, mert mást ért a munkanélküliségen a köznyelv és mást a statisztika. Így a munkanélküliségi ráta statisztikai csökkenése korántsem jelenti azt, hogy a privatizáció, illetve a megszűnt munkahelyek miatt állás nélkül maradtak többsége új munkahelyet talált volna. Ahogy arról a másik nagy csoportról se lehet pontosan tudni, hogy végül hogyan alakult a sorsuk, akik vállalkozók, illetve nagy részük kényszervállalkozó lett.
A Központi Statisztikai Hivatal munkaerő-felmérése szerint tíz évvel a rendszerváltás után, 2001-ben 491 ezren tartoztak az úgynevezett önfoglalkoztatók közé Magyarországon. Azóta ez a szám mérsékelten csökken. Ezt azonban megint csak fogadjuk fenntartással, mert csupán az egyéni vállalkozókat és a nem jogi személyiségű társaságok tagjait, illetve a segítő családtagokat sorolja a statisztika ebbe a körbe. De hányan vannak például a családi kft.-k tulajdonos-alkalmazottai és mások? Akik attól mindenképpen különböznek az egyéni vállalkozóktól, hogy nem csak önmagukat foglalkoztatják, hanem 7-8, esetenként 20-25 alkalmazottal működnek. Abban azonban hasonlóak a problémáik, hogy forráshiánnyal indultak, és a bevételük évről évre csak a legfontosabb fejlesztésekre elegendő. És hogy a minimálbér után fizessék meg a közterheket. Nem azért nem fizetnek többet, mert kényelmes lenne számukra a munkaügyi ellenőrökkel vívott "szigorítok-kibújok" című játszma, hanem azért, mert ha megtennék, az akár a vállalkozás csődjéhez vezetne.
Bár az okok összetettek, mégis beszédes számok: egyéni vállalkozói igazolványt (a hatósági eljárás díján kívül) bárki, egyetlen fillér nélkül kiválthat, ahogy a betéti társaság (bt.) alapításához sincs szükség igazi tőkére. Ennek következtében a bt.-k mintegy 90 százalékának egymillió forint alatti a törzstőkéje. És miközben egy nem frekventált helyen lévő, kétszobás lakás ára meghaladja a tízmillió forintot, a kft.-k háromnegyedének a törzstőkéje 5 millió forint vagy annál kevesebb.
Teljes cikk a Piac és Profit szeptembri számában.
