Monetáris biztonságot

A Gyáriparosok és Munkaadók Országos Szövetsége (MGYOSZ) a kilencvenes évek első fele óta folyamatosan készíti az igen részletes gazdaságfejlesztési koncepciókat. A szövetség elnöke, Széles Gábor a Piac & Profitnak részletezte is szervezetük eme önkéntes s immáron folyamatos akcióját.

A Horn-kormány idején fogadták el az exportvezérelt gazdaságról szóló, MGYOSZ-koncepcióból táplálkozó programot s azzal együtt a társasági adó drasztikus csökkentését. Ez utóbbit is igen jó hozadékkal, az állam bevétele ugyanis folyamatosan nőtt. A lényegi elem az exportvezérelt gazdaságpolitikában az volt, hogy a multik letelepedéséhez megteremtődjenek a feltételek, hiszen a globális környezet ehhez eleve kedvezett.

A 90-es évek végén már azt érzékeltették, hogy kifulladóban van az exportvezérelt gazdaságpolitika, és 1998-ban a kormányzat elé tárt gazdaságfejlesztési koncepciójukban jelezték a világgazdasági trendek változásait. Az amerikai egyensúlyi problémák erősödése figyelmeztetés volt erre a világnak 2000-ben. Széles Gábor emlékeztet rá: akkor azt képviselték, hogy az ország intenzívebben építsen belső erőforrásaira, s hozzon létre megaprojekteket, hogy keletkezzenek devizabevételek, pótolva a leszálló ágba kerülő exportvezérelt gazdaságpolitika miatt kieső pénzt. E gazdaságfejlesztési programból az Orbán-kormány a gyógyvízturizmusra vonatkozó fejezetekre, a Medgyessy-kabinet pedig a logisztikai központokra helyezte a hangsúlyt.

Mind a három hosszú távú gyáriparos-program olyan, hogy alapozhat rájuk a második Nemzeti Fejlesztési Terv, azaz - javasolja az elnök - prioritásként épülhetnek be az ország EU-s hátterű hosszú távú terveibe. A megaprojekteknek a hátterében a középvállalkozások erősítésére gondolnak a gyáriparosok. A logisztikai fejlesztésekről szóló elképzeléseik nagy részét már tényleg átvette a kormány, s minden jel szerint a geopolitikai helyzetünkre alapozott fejlesztésekhez keresi mind az uniós, mind az üzleti szféra forrásait. A szállodaipar fejlesztését, a gyógy-idegenforgalmi vállalkozások kapacitásának bővítését az ezredforduló óta prioritásként kezeli a szövetség. Szerinte a globális iparágak helyett az ország adottságaira alapozó fejlesztéspolitikával érhető el az uniós átlagnál gyorsabb növekedés.

A MGYOSZ minden olyan tevékenységet támogat, amellyel bővülhet az export, a valuta kitermelése. Több ország állami eszközökkel is beavatkozott a folyó fizetési mérleg egyenlegének javításába. Spanyolország ezért tudott idegenforgalmi ágazata fölfuttatása révén előnyösebb pozíciót elérni, mint manapság a globalizáció élharcosának tekinthető Németország.

Nemzeti fejlesztési terves prioritásnak is ajánlva a szövetség összeköti az egészségturizmust és az egészségügy fejlesztését, privatizációját. Sőt szerinte tudatosan összehangolható a gyógyvízturizmus érdekében kiépült fürdőhálózat, az egészségügy privatizációja és az igényes szállodák láncolatának szolgáltatása.

Persze az adottságok, a meglévő és egymást kiegészítve működő gyógy-idegenforgalmi vállalkozástípusok együttesen is kevesek Európa elitturizmusának kiszolgálásához. De az is nyilvánvaló, hívja fel a fejlesztési terv készítőinek figyelmét Széles Gábor, hogy a kontinens lakosságának elöregedése egyre népesebb és szerényebb mértékben ugyan, de tartósan fizetőképes nyugdíjasréteget hozott létre, ezt a tömeget pedig jól ki tudja szolgálni a magyar gyógy-idegenforgalmi piac. A nyugdíjasok rekreációs programjait kedvezőbb árfeltételekkel, de jó színvonalú létesítményekben, szakszerű egészségügyi ellátással kínálhatja Magyarország, s ebben jó okkal láthatnak fantáziát a feszített költségvetéssel működő nyugat-európai társadalombiztosítási szervezetek.

A gyáriparosok szervezete annyiban nem önzetlenül ajánlja e programját a Nemzeti Fejlesztési Terv készítőinek figyelmébe, hogy mindeközben képviseli saját tagjai, így a magyarországi szálloda- s az építőipari szövetség üzleti érdekeit is.

 Széles Gábor az erős forint korszakáról ebben az összefüggésben is hangsúlyozza: szövetségük 2002 decemberében emelte fel először a szavát, hogy megálljt parancsoljon a folyamatnak, mely a tömeges munkahelyelvesztéshez, multik kivonulásához kezdett vezetni. Bár 2003 nyarára kialakult a 250 forint körüli árfolyam, de főleg azóta, hogy beléptünk az EU-ba, megint új helyzettel kellett számolni. Most már a rossz forintárfolyam nem csupán az exportőröket sújtja, hanem a magyar piacra magyar árukat termelőket is, hisz ők ugyancsak alulmaradnak a versenyben.

A gyáriparosok elnöke szerint tehát ma már az új gazdaságpolitikának nem elég az eddig képviselt elemekre - a megaprojektekre, a tudásalapú társadalomra - építeni. Alapvetésként kell szerepeltetni azt az árfolyam-politikát, amely képes egyensúlyban tartani hosszú távon a makrogazdasági mutatókat, például a folyó fizetési mérleget. Gazdaságkutató tudományos műhelyeket kell rávenni, számolják ki a régi értelemben vett valutakitermelési mutató mértékét, hogy az egyensúlyi állapotot visszaállíthassuk.

 Tolnay Tibor, az Építési Vállalkozók Országos Szövetségének (ÉVOSZ) az elnöke, aki a nyár óta a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének soros elnöke is, mint oly sokan mások, az ír példára hivatkozik. Hosszú vajúdás után, de az írek megalkottak egy tízéves fejlesztési tervet valóságos szakmai és politikai konszenzussal. Majd maradéktalanul végre is hajtották, függetlenül attól, mikor és milyen kormányzás folyt az országban. Lényeges, hogy a program papírra vetésekor azt is tudták, az Európai Unió milyen fejlesztésekhez milyen forrásokkal járul hozzá.

Nem minden ok nélkül mondja ezt Tolnay Tibor. Valós példára hivatkozik, arra, hogy egy város az új városközpont építéséhez hiába várt uniós támogatást. Ám ott igenis partner az EU, ahol az adott régió - a Balaton-felvidék - környezetvédelmét, komplett hulladékfeldolgozó rendszerét építik meg. A tízéves fejlesztési koncepció védelmében azzal is érvel az elnök, hogy a józanul gondolkodó átlagpolgár nem tudja megemészteni, ugyan miért az aktuális politikai kurzus dönti el, merre menjen a leendő autópálya. Mennyivel másabb a hosszú távú, a szakmai szövetségek, a civil szervezetek bevonásával készült koncepció! Ráadásul az ilyen program a vállalkozók számára is tájékozódási, eligazodási lehetőség.

Az ÉVOSZ év végi közgyűlésén - utal vissza a rendezvényre a szövetség elnöke - a feltételes mód külön hangsúlyt kapott. Az igaz, hogy 2007 után az EU-ból valóban komoly összegek jönnek - azaz, s itt a lényeg, jöhetnek - Magyarországra. Akkor, ha rendelkezik az ország hiteles, megalapozott fejlesztési programokkal. Ha profi módon készültek el a fejlesztési pályázatok, akkor évi 1500 milliárd forintnyi pluszpénzzel lehet majd számolni.

Hogy ez mit jelent az építőipar szempontjából? Viszonyítási szám: két esztendővel ezelőtt 1550 milliárdos teljesítményt könyvelhetett el az ágazat, ez volt a szakma csúcséve. Ha tehát bejön az országba évi 1500 milliárd forintnyi pluszpénz, s a megvalósuló fejlesztések 70-80 százaléka építés, akkor az építőipar munkája iránti piaci igény szinte megduplázódik.

Tolnay Tibor szerint számolni kell azzal, hogy egyelőre nincs elegendő és megfelelő munkaerő, tehát mind a képzést, mind az oktatás színvonalát igen gyorsan bővíteni, javítani kell, csakúgy, mint a szakmunkásság presztízsét. Ma az építőiparban a legalacsonyabb a bruttó átlagbér, alig éri el a 100 ezer forintot. A Nemzeti Fejlesztési Terv humánerőforrás-tervezésénél az építőipari szakma képviselete tehát ott akar lenni.

Ha jön - jöhet - a 2007 utáni komolyabb uniós pénz, akkor vajon tudja-e fogadni a forrásokat a kis- és középvállalkozói kör? A kérdést magának tette fel és válaszolta meg Tolnay Tibor. Az építőipari ágazatnak hosszú ideje nincs képviselete a kormányban, s így egyáltalán nem meglepő: a kiírt technológiai fejlesztéseket segítő pályázatok egyike sem kínál lehetőséget az építő cégeknek. Az ÉVOSZ-elnök bízik benne, hogy a kormányhivatali rangra emelkedett Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal azt a szerepet is betöltheti, hogy az ágazat kis- és közepes vállalkozásai is kapnak pályázati lehetőséget eszközök, gépek vásárlásra.

A szövetségi elnök a piacvédelmet csak óvatosan meri említeni, pedig anélkül nem sok teteje lesz a mégoly sikeresen összeállított fejlesztési tervnek sem. Pedig nem az unió normáival ellentétes dolgot kíván képviselni és képviseltetni az ÉVOSZ sem, hanem "csak" a környező országok beszerzési gyakorlatát adaptálná. Azt látják, hogy a régi EU-országokban 70-80 százalékban a hazai cégek nyernek a külföldiek ellenében.

Nincs szó elvtelen beavatkozásról, csak ésszerű megoldásokról, például az adott ország nyelvén kiírt tenderekről vagy annak megköveteléséről, hogy bizonyos helyi jogosítványokkal is rendelkezzen a tenderen nyerni akaró. Ekkor legalább felvesz magyar mérnököket és munkaerőt. Vagyis bizonyos normák megfogalmazásakor nem az az alapeszköz, hogy megkérdezzük a döntés előtt az EU-t, hanem az unió tág mozgásteret adó irányelvei alapján, de a saját szabályait megalkotja az ország, függetlenül attól, tetszik-e vagy sem egyik-másik partner országnak.

Leépülés helyett

Az Európai Unió nem egészen azt hozta számunkra - kezdi minden különösebb tiszteletkör nélkül érvelését Horváth Gábor, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) főtitkára -, amit vártunk, amire a megállapodások alapján készültünk. Azaz: alig telt el fél év, s az adott feltételrendszert durván megváltoztatták. Az uniós agrárreformok egyik pillanatról a másikra a magyar mezőgazdaságtól nem idegen piaci irányra váltottak. A belépéskor azt láttatták a magyar agráriummal, hogy egy 500 milliós piacon jelenhet meg jó minőségű termékekkel, s hagyományos kereskedelmi kapcsolatokra alapozva. Ehelyett - ismerteti az "átállás" lényegét a főtitkár - a magyar mezőgazdaság minden terméke a "feleslegeffektus fényében van", illetve a betakarítási időszakokban alig eladhatók.

A magyar fejlesztéspolitikának tehát ki kell alakítania valamilyen koncepciót az újszerű helyzetre. Arra is programmal kell rendelkeznie az országnak, hogy - az uniós igényeknek megfelelően - tudomásul vesszük és engedjük leépülni a természeti kincsek e fontos részének, a jó mezőgazdasági termelési adottságoknak a kihasználását. Sőt, ha ezt a negatív választ képviseli a gazdaságpolitika, akkor ezzel párhuzamosan gondoskodnia illik a vidéki népesség megélhetési alternatívájáról is. Avagy - szögezi le a főtitkár - átmenetinek tekinti az ország az uniós igényeket, s ellenprogramokat készít.

Nem arról van szó, hogy siránkozik az agrárium. "Mindössze" az nem mindegy, hogy az egyébként is csökkenő agrárnépesség milyen ütemben fogy legfőképp a látható, adófizető, alkalmazásban lévő, ténylegesen árut termelő körben. A négy évvel ezelőtti összeíráskor 960 ezer embert tartottak nyilván úgy, hogy a mezőgazdaságban keresi kenyerét, de csak 100 ezer után fizetnek például társadalombiztosítást.

A MOSZ évek óta mondja, a gazdaságpolitika legfeljebb mostanában látja: az úgynevezett nemzetközi fizetési mérleg helyzetén éppen az agárium tud javítani. A magyar mezőgazdaság export-import egyenlege, dollárban kifejezve elérte a két-, majd a másfélmilliárdot. A 2004-es adat - hivatkozik a statisztikára Horváth Gábor - egymilliárd dollár aktívum. Tehát a Nemzeti Fejlesztési Terv következő szakaszára olyan programot szándékszik készíteni az érdekképviselet, amelynek alapján a mezőgazdaság javítja árutermelő s persze exportképességét. Ugyanis Magyarországon van arányaiban a legtöbb jó minőségű termőföld: az EU átlagának - egy főre vetítve - több mint két és félszerese.

Minden országnak érdeke, hogy úgynevezett "kultúrzöld" borítsa a területét, s nálunk - a szántóterületeken - a legeredményesebben és leggazdaságosabban a gabonával teljesíthető ez az elemi igény. Következésképp ennek van - mégpedig szinte kizárólagos - létjogosultsága a Nemzeti Fejlesztési Tervben.

Az elmúlt 15 év bűne, hogy egyszerűen eltűntek a mezőgazdasági termékek tárolását, megóvását szolgáló létesítmények, a feldolgozást szolgáló elsődleges kapacitások. Ha igaz, hogy a termékre szükség van, de a betakarítás időszakában a "túltermelési effektus" működik, akkor elemi feltétel az áru tárolása, pufferálása. S nem igazán szerencsés, ha az országon kívül jönnek létre az intervenciós tárolókapacitások. Éppen a 2004-es esztendő a bizonyság rá, gabonát termelni tároló nélkül nem lehet.

Az EU-s csatlakozás legígéretesebb pontjának a gabonaintervenció látszott, de a garantált árról szóló részletek csak menet közben derültek ki: az például, hogy novemberben kezdődik és májusig tart, a meglévő és minősített áru pedig az, ami a hónapokig is biztonságos tárolóban van, s nem az, ami "csak" megtermett. Tehát a termékmegóvásos tárolás a fejlesztési terv lényege.

A gabona és a sertés ráadásul szinte teljesen egyet jelent, hiszen egymásra épül a két agrárterület. Horváth Gábor utal rá, az EU-ban nincs is lényeges disznótúltermelés, igaz, Dánia, Hollandia nagyon nagy mennyiségeket állít elő. Csakhogy e két államban például nem termesztenek kukoricát, következésképp, ha belép a piaci mechanizmus - vezeti le a képletet a főtitkár -, akkor a termelés a gabonaövezet irányába húzódik: a Kárpát-medencébe például. A honi sertésállomány az elmúlt 15 évben harmadolódott, miközben az unióban megkétszereződött, Dániában, Hollandiában többszöröződött. A mögöttünk lévő két évtizedben hazánkban korszerű sertésfeldolgozó kapacitás nem keletkezett, ellenkezőleg.

A fejlesztési tervet tehát a biztonságosan tárolható gabonát jelentő kultúrzöldre kívánja alapozni a MOSZ, mégpedig közvetlenül összekapcsolva az abrakfogyasztóval, s legkevesebb két európai színvonalú új feldolgozórendszerrel. S mert a hazai diplomácia nem jeleskedett eddig az úgynevezett állatjóléti és állattenyésztéshez kapcsolódó környezetvédelmi kötelezettségvállalással - betarthatatlan határidőket, a németnél és osztráknál szigorúbb feltételeket fogadtak el -, roppant nagy mennyiségű pénzt kell igen gyorsan felhasználni a szükséges fejlesztésekre. Mégpedig nem 2007-től, hanem már addig. Ugyancsak nem hosszú távú, hanem azonnali program, hogy az agrárium és az ipar, a szolgáltatás a pályázati rendszerekben ne különüljön el egymástól, mert az a valóságban sem két külön ügy.

Megjelent a Piac és Profit 2005. januári számában