Amikor az ember reggel fölkel, mit csinál először? És amikor hazatér a munkából? Legtöbb döntésünk bejáratódott panelekből ered, nem alapos átgondolás eredménye. A rutinos beidegződésekből eredő öntudatlan tettek nélkül azonban folyton vacillálva lebénulnánk minden egyes mozdulat előtt, vagy megőrülnénk a túlzott koncentráció miatt.

A megszokások bebetonozódása elsősorban az azt kiváltó ingernek és az azt követő jutalomnak köszönhető, mi mégis leginkább csak magával a cselekvéssel, a rutinnal azonosítjuk. Duhigg alapvetése az: minden megszokást felül lehet írni, és meg lehet változtatni, ha tudjuk, mi okozza, és miért esik jól. De nem csak az egyénnek vannak habitusai. Társadalmaknak és szervezeteknek is. Társas szituációban, együttes erővel könnyebb új szokásokat rögzíteni és új kezdeményezésekbe fogni, mint egyedül. „Az emberek tisztában lehetnek vele, hogy képesek elindítani egy vállalkozást, de jön a kétely pillanata. Ha csoportban vagyunk, ránézünk a másikra: »Jim bunkó alak, neki mégis sikerült.« Ez inspiráló.”

Az akaraterőt erősíteni lehet, akár az izmokat. És kikerülni is! A könyv tulajdonképpen az önprogramozás mellett tesz hitvallást, ami minden önfejlesztő (self-help) pszichológiai kiadvány alapja. Minél többet szuggerálunk magunkba egy új habitust, ismételgetve azt, annál hamarabb idegződik be, és válik olyan automatizmussá, amelyre nem kell külön energiát/akaraterőt fordítani. A legsikeresebb emberek azok, akik mögött egy csoport támogatása van, és habitussá, könnyed reflexszé alakították napi tevékenységük nagy részét (például tudják, hogy melyik napszakban milyen munkatevékenység fekszik nekik). „A bajnokok nem különleges dolgokat csinálnak, hanem szokványosakat, de azokat gondolkodás nélkül, hogy jobb lesz tőle a reakcióidejük. A tudatosan elsajátított habitusukat követik.”