Optikai csalásokkal tévesztjük meg magunkat, vagy a cégek minket. Ezekre kapunk sok színes példát és magyarázatot Richard H. Thaler Misbehaving: The Making of Behavioural Economics című könyvéből. Bájos tudományág a behaviorista közgazdaságtan. Művelői olyan elégedetten csámcsognak a benső ellentmondásainkon, mint disznó a moslékon.
Életszerűség vs. statisztikai sterilitás
A Milton Friedman, Paul Samuelson és társai által hirdetett régi emberkép szerint mindenki alapjában véve racionális elme, aki gondos körültekintéssel dönt bármiben. Thaler könyvében ő Econ (Homo Economicus).
Csakhogy az a modell nem tudott mit kezdeni olyan nagyon is valószerű anomáliákkal, mint az akaraterő megbicsaklása: egyesek azért teszik távoli polcra a nassolnivalót, nehogy kísértésbe essenek, vagy az ébresztőórát, nehogy könnyű legyen lenyomni a gombot, és visszaaludni. A régi közgazdászok szerint ilyen egyszerűen nincs. Mert az embert választásai, preferenciái definiálják: vagy ébredni akar, vagy aludni, vagy nassolni, vagy fogyni. Így viselkedik Econ. Az ő magatartásához talán a szegény emberek járnak a legközelebb, mert nekik minden apró kiadást alaposan meg kell rágniuk.
A régi iskola képviselői magánbeszélgetésekben viccesen kifigurázzák a diákjaikat, sőt saját feleségeiket is, akik bénán intézik pénzügyeiket, de professzorként továbbra is hisznek abban, hogy az emberek Econok, mert a piacok megfegyelmezik és racionális szereplőkké teszik az embereket. Tényleg? De akkor miért fordulhatnak elő eszement tőzsdei és ingatlanlufik?! Ez a dogma nyilvánvalóan öncsalás.
Mindennapi irracionalitásaink
Mint mindennek, a fura beidegződéseknek is vannak általános szabályszerűségei, mintái. Thaler azt látta, hogy ha egy 100 pontos dolgozatnál a diák 72 pontot ért el, szomorú lett. Ha viszont 137 pontból 96-ot kapott valaki, az egekben repdesett. Holott utóbbi csak 70 százalékos eredmény, tehát rosszabb arány, mint a 100-ból 72. De mivel ezt nem egyszerű azonnal átlátni, és senki sem áll neki utánaszámolni, ilyen trükkel át tudta ejteni a nebulóit.
A kockázatvállalási hajlandóságunk sem racionális: a befektetési alapok menedzserei kimutathatóan húzósabb manővereket merészelnek tenni az utolsó negyedévben, ha hozamuk alulteljesíti az ismert indexeket, mondjuk az S&P 500-at.
Az elsüllyedt költség is fura dolog. Ilyen az üdülési jog, egyes áruházak éves tagsági kártyája – az amerikai Costcónál ez 55 dollár –, vagy fizetni a prémiumkategóriáért, hogy később a pénzünkért valamit ajándékba kapjunk. Az Amazon Prime esetében például 99 dollárért jár az ingyenes házhoz szállítás. Ezeket a befizetéseket hajlamosak vagyunk befektetésnek tekinteni, és nem számolunk utána, hogy végül is a megvett termékek árát növelik. Sőt, idővel a befizetés tudata is elhalványul: eleinte többet vásárolunk, vagy konditerem esetében többet járunk, de hónapok múltán már nem vagyunk olyan buzgók, hogy elfogyasszuk az értékét.
Thaler szerint az emberek változásokban érzékelik az élet(ük)et, nem szintekben. A gyarapodás és a szegényedés iránt is elmúlik az érzékenységük, ha már hozzászoktak. A veszteségérzetük is relatív: azt komoly különbségnek érzik, ha 10 vagy 20 dollárt veszítenek, de 1300 és 1310 dollár között már nem érzik a differenciát.
Gyakran megmosolyogtató könyv ez, mert görbe tükröt tart gazdasági énünk elé. Igazából ez az igazi, torzítatlan tükör.
