Borul a matematika

Az európai országok közül Ausztriában a legnagyobb, közel 80 százalékos a nyugellátásban az állami szerepvállalás. Nyugati szomszédunk ugyanakkor kiugróan magas, 71 százalékos foglalkoztatottsági rátával büszkélkedhet, így az eltartók és eltartottak aránya az elöregedő társadalom ellenére is kedvezően alakul. Még úgy is, hogy európai átlagban viszonylag alacsony a nyugdíjkorhatár - igaz, a tervek között szerepel, hogy 67 évre emelik -, és a dolgozók átlagosan öt évvel a korhatár előtt nyugdíjba mennek az OECD statisztikája szerint.

Ma Magyarországon két és fél eltartó jut egy nyugdíjasra „papíron". De ez csak akkor lenne igaz, ha mindenki, aki a munkaerőpiacra bevonható, dolgozna, és járulékot fizetne. Ezzel szemben jelenleg a 6,4 millió aktív korú népességből mindössze 2,5 milliónyian fizetnek elégséges nyugdíjjárulékot, 1,8 millióan - a járulékfizetők 42 százaléka - pedig minimálbéren vannak bejelentve. A Magyar Nemzeti Bank tanulmányából kiderül: a járulékok 88 százalékát a „jól fizetők" termelik meg, nekik kell eltartaniuk hárommillió nyugdíjast. Vagyis ténylegesen egy nyugdíjasra 1,4 járulékfizető jut. Egy dolgozó tehát egyik nyugdíjas szülője juttatásának legfeljebb 70 százalékát fedezi a jelenlegi modellben. A jövő még baljósabb.

- Tavaly 105 ezren érték el az öregségi nyugdíjkorhatárt, tíz év múlva pedig évente 160 ezerrel nőhet az eltartottak száma, miközben egyre kevesebben lépnek a munkaerőpiacra. A Ratkó-unokák nincsenek elegen ahhoz, hogy finanszírozni tudják nagyszüleik járandóságát. A felosztó-kirovó rendszer lényege ugyanis, hogy senki nem a saját befizetését kapja vissza, hanem az adott évben befolyó járulékokat osztja fel az állam a nyugdíjra jogosultak között. Az állami nyugdíj szintje függ tehát az adott évben járulékot fizetők számától és a befizetett összegek nagyságától, azaz az ország gazdasági teljesítményétől. Emellett a nyugdíjkorhatár, a jövedelemből elvont járulékok nagysága és az indexálás befolyásolja az időskori ellátás színvonalát - mondja Lamboy Judit, a CIB Bank lakossági üzletágának igazgatója és hozzáteszi: ha csökken a járulékfizetők száma, miközben nő a nyugdíjra jogosultaké, a rendszer fenntarthatatlan.

Életképessé tétele pedig mindenképpen fájdalmas. Emelni kell a nyugdíjkorhatárt, vagy a bérekből fizetett járulék szintjét, illetve csökkenteni a nyugdíjakat. Esetleg mindezt együtt. A gazdaság kifehérítése is javítaná a helyzetet, mint ahogyan az is, ha hirtelen sok gyerek születne, és ők korán munkába állnának, azonnal magas keresettel.

- A kormány elvileg megváltoztathatja a nyugdíjrendszert, de azt is látni kell, hogy az első pillér sem maradhat így: hamarosan felborul az egyensúly akkor is, ha a kötelező nyugdíjpénztári befizetések a jövőben az állami rendszerbe áramlanak. Az 56 százalékos foglalkoztatottsági ráta biztos, hogy nem fog gyorsan emelkedni, a munkahelyteremtés nem megy egyik napról a másikra. A jövedelmek dinamikus növekedésével sem kecsegtet a hazai gazdaság. Eddig a bruttó kereset 33,5, jövőre 34 százalékát vonják el nyugdíjcéllal. Az átlagkereset tükrében ez ma havi 68 ezer forint, miközben az átlagnyugdíj 84 ezer. A nyugdíjkassza bevételi oldala reálisan akkor fog bővülni, ha nőnek a járulékok. A 34 százalék azonban régiós összehasonlításban már így is a legmagasabb - magyarázza dr. Kovács Erzsébet egyetemi tanár, a Corvinus Egyetem Biztosítási Oktató és Kutató Csoportjának vezetője.

A szakember szerint idén még egyensúlyban lehet az állami kassza, ugyanis - feltételezve, hogy mindenki visszalép ebbe a rendszerbe - befolyik havonta 253 milliárd forint, és 250 milliárd körül alakulnak a kifizetések. A különbség éppen fedezi az állami intézmény működését. Jövőre viszont a 3,8 százalékos nyugdíjnövekmény ígérete és a nyugdíjasok számának növekedése kibillenti a mérleget. Ha a bevételi oldalon nem lehet változtatni, a kiadási oldalon kell faragni.

- Ez az amúgy is alacsony nyugdíjak csökkentését feltételezné - teszi hozzá Kovács Erzsébet, aki szerint 2035-ben, változatlan nyugdíjkorhatárt feltételezve, a mostani foglalkoztatási szint mellett egy eltartóra egy eltartott jut, ezt követően pedig a nyugdíjasok száma meghaladja majd a járulékot fizető foglalkoztatottakét. A csapdából egyedül a népszerűtlen korhatáremelés jelenthet kiutat. Dániában az intézkedés politikai élét úgy vették el, hogy a várható élettartamhoz kapcsolták a mindenkori nyugdíjkorhatárt. A kettő viszonyát bizonyos időközönként - a regnáló hatalomtól függetlenül - felülvizsgálják. Megoldásként szóba jöhet a járulékfizető ösztönzése, hogy minél többet adjon a rendszerbe. Ez azonban nem elképzelhető a kirovó-felosztó modellben, ahol az egyéni számla is csupán névleges - ugyanazt a pénzt csak egyszer lehet kiosztani -, a tőkefedezeti pillér viszont már lehetne ilyen.

Magánkasszák

Sok országban támogatják az önkéntes vagy munkáltatói nyugdíjak térnyerését, hogy majd csökkenjen a költségvetésre nehezedő teher - állapítja meg az OECD 2009-es, a magánnyugdíjak szerepét elemző tanulmánya. Franciaországban, Lengyelországban és Portugáliában 2009-ben új magánnyugdíjalapokat hoztak létre, és különböző adókedvezményekkel ösztönözték a csatlakozást. A korábbi tervekkel ellentétben Németország is fenntartotta az adókedvezményt, Norvégia pedig kötelezte a munkáltatókat, hogy járuljanak hozzá a magánnyugdíjakhoz, igaz, az előírt összeg csekély. Nagy-Britanniában 1988 óta működik a második pillér, és 2000-ben már a kiadások több mint 40 százalékát ez fedezte. Az állampolgárok négyféle magánnyugdíj-megtakarítás közül választhatnak, az állam csak minimális alapnyugdíjat biztosít, és nem garantál minimumösszeget. A lakosság feladata, hogy az aktív évek alatt a különböző nyugdíjalapokban összegyűjtse az időskori évek megélhetését fedező nyugdíjat. Ezt különböző adókedvezmények segítik. Az OECD-országokban összességében a megtakarításokból származó nyugdíjjövedelmek - ideértve a magánpénztári befektetéseket is - csupán az egynegyedét adják a nyugdíjaknak, ugyanakkor Nagy-Britannia mellett további hat országban ez az arány meghaladja a 40 százalékot. Magyarországon is a bevételi oldal fenntarthatósága érdekében dolgozták ki a hárompillérű rendszert - tb, kötelező magán- és önkéntes nyugdíjpénztár -, ennek alapján 2060 után minden nyugdíjba menő a kötelező nyugdíjpénztári megtakarításából kapná a nyugdíja 25 százalékát, 75 százalékról pedig az állam gondoskodna. Az 1998-ban elindított második pillér azonban az első kifizetésekig, azaz 2013-ig évente a GDP 1,5 százalékát elérő bevételkiesést jelent az államnak. A hiány 2035-ig fokozatosan tűnt volna el, és a pénztárak a felhalmozott megtakarításokból 2060 után évente körülbelül a GDP 2,5 százalékának megfelelő összeget fizettek volna a nyugdíjas tagoknak. Az állam nyugdíjkiadása pedig a GDP 10 százaléka lett volna a 2010. januári konvergenciaprogram szerint.

Hiányos kassza

A Társadalomkutató Intézet (TÁRKI) 2010-es felmérése szerint a kilencvenes évek eleji foglalkoztatási válság hatására az állami nyugdíjrendszer nagyobb veszteségeket könyvelt el, mint a magánnyugdíjpénztárak a 2008-as válság során. 1995-1996-ban az állami nyugdíjrendszerben összegyűlt veszteség megközelítette a 40 százalékot, amit csak az 1997-es nyugdíjtörvénnyel, majd a 13. havi járandóságot eltörlő, a korhatárt felemelő és a járadékok éves indexét leszorító 2009-es Bajnai-csomaggal lehetett eltüntetni. Az élőmunka nyugdíjjárulék-terhelésének folyamatos emelése - 2006 és 2011 között 26,5 százalékról 34 százalékra nőtt - szintén az állami kassza hiányát próbálta lefaragni, ahogyan a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása is. A befizetések azonban még így sem fedezik a jelenlegi nyugdíjak kifizetését, és a 3047 milliárd forintos magánnyugdíj-pénztári vagyon beforgatása is legfeljebb kilenc évig képes a nyugdíjkasszából hiányzó évi 334 milliárd forintot pótolni, állítja a TÁRKI.

Megjelent a Piac és Profit magazinban